7. A kő
Nem sokáig aludt Péter, ennek ellenére teljesen kipihenten ébredt.
- Indulnunk kellene, Deszpel! – ugrott ki a nősténysárkány meleg szárnya alól. – Megígérted!
Deszpel felnézett a felhőkön átragyogó csillagokra. Látszott rajta, hogy nagy kedve nincs az induláshoz, de megadóan hangosat szusszantott, a vízimadarak nagy felháborodására.
- Igen, ha sietünk, még elérünk az első pihenőhelyünkre!
A két sárkány a maga módján, szavak nélkül megbeszélte a tennivalókat egymással. Péter pakolt és nyergelt. Rövid időn belül fenn szárnyaltak a felhők felett, és virradat előtt megérkeztek a tavak szomszédságában megbújó erdei szakadékhoz. Nyugtalanok voltak mindketten, a szakadék nem volt valami biztonságos, távolról hallatszott néhány kiránduló hangja. Jóformán alig pihentek, felváltva őrködtek, alig várták, hogy beesteledjen, hogy végre maguk mögött hagyhassák ezt a helyet.
Amint eljött az idő, felszálltak újra. Péter már otthonosan ült a sárkánynyeregben, szerette, ahogy a szél fújja az arcát, nézte az alatta tovasuhanó tájat – és, meglepetésére, nem is nagyon várta, hogy hazaérjenek. A második pihenőnél már kényelmesen befészkelték magukat a barlangba, ez a hely teljesen biztonságos búvóhely volt. Péter a feje alá tette a nyakába akasztott vízhatlan tokot, és elalvás előtt azon morfondírozott, hogy miként lehet az, hogy pont vele történt mindez, miért pont ő találta meg Deszpelt, és hogyan lehetséges az, hogy egyáltalán megtalálta.
Egyszerre csak úgy érezte, hogy álmodik – egy várat látott maga előtt, egy régi várat. Próbált felébredni, akkor eltűnt a vár, és felsejlettek a barlang körvonalai, mellette a nyugodtan szuszogó Deszpel. Mikor újra ellazult, megint megjelent szemei előtt a vár. Nagyon különos érzés volt. Ha fókuszált, eltűnt, ha ellazult, megjelent. –Furcsa álom – gondolta.
A vár egyre pontosabban rajzolódott ki előtte. Tisztán kivehető volt zömök ötszögű tornya, mellette egy másik, karcsúbb torony magaslott. Beláthatóak voltak a környező, erdő borította dombok. Távolabb felsejlettek egy másik várnak a körvonalai is. A kép lassan közelített az elsőhöz, aztán mintha metszetet látna, feltűnt egy földalatti alagút, amely összekötötte a két várat.
A kép fordult, közelített, és nagy meglepetésére a túlsó vár fölött három alakzatot látott keringeni: három sárkányt, de nem olyanok voltak, mint Deszpel és Gizi, hnem jóval kisebbek, vékonyabbak, sötét színűek és valahogy áttetszőek: sziluettjük mögött, mint fekete füstfelhő mögött, látszott a táj. A sárkányok eltűntek a túlsó vár tornyai között. Az innenső vár ormáról pedig hirtelen felszállt egy földsárkány, a hátán sárkánylovassal, és szédületes gyorsasággal távolodott. Úgy tűnt, menekül: az erdő magasságában, lehetőleg az ösvények, fák takarásában repült.
A kép újra közelített. Az úton lovascsapat vágtatott a várhoz, berontott a kapuján. A vár udvarán ádáz harc bontakozott ki a várbéliek és a támadók között, a védők sokkal kevesebben voltak, de látszott, hogy nem adják olcsón életüket.
Az udvaron egy kútszerű nyílás látszott, és alatta nagyon mélyen a föld alatt, boltíves terem, a beszűrődő fény pedig a földalatti terem alján levő medenceszerű kis mélyedésre világított. A nyíláson lenézve, víz csillant benne. A medence mögött, a boltív védelmében, különös, nem egészen egy méter magas kőoszlop állott. A kép közelített. A kőoszlopon faragások: stilizált kígyófej, és alatta kettétört kenyér, vagy talán nyitott könyv rajza látszott. Az oszlop hátsó felén mélyedés, mintha rejtekhelye volna valaminek, de most üres volt. A boltív zárókövén, a kőoszlop fölött, vörös kereszt.
Fennebb, a termek magasságában vad harc dúlt. A védők közül néhányan menekülni próbáltak az alagúton a másik vár irányába, de ellenséges csapatok indultak szembe velük az alagút túlsó oldaláról. Végül beszorították a védőket a vár karcsú kápolnatornyába: a támadók egyenként, kegyetlenül legyilkolták a védőket. Kiomló vérük vörösre festette a falakat, az oltárt. A legidősebb fehér köpenyes védőt utoljára ölték meg, hosszú, láthatóan sikertelen faggatózás után. Dühösen dúlták fel utána az egész várat, láthatóan keresvén valamit, aztán ellovagoltak.
Eddig tartott az álomszerű történet. Csak képek, hangok nélkül. Nagyon különös volt. Ha Péter jobban meg szeretett volna nézni valami részletet, a kép közelített, fókuszált. A legidősebb meggyilkolt vitéz arcvonásai mélyen belerögzültek emlékezetébe.
Sokáig feküdt moccantalanul, látomásán töprengve. Álom lehetett? Ahhoz túl különös volt. Mikor Deszpel felébredt, az első dolga az volt, hogy elmesélje neki.
- A kő, az mondta el a történetet. Ezek szerint valamilyen módon összefügg a sorsoddal. Kérdeztél valamit a kőtől, mielőtt mesélni kezdett?
- Én? Nem is tudtam, hogy ez a kő erre képes! Azaz... éppen azon töprengtem, hogy miért pont velem történik mindez.
- A kő megadta a választ. Léka várának történetét láttad. A várat a templomos lovagok lakták. Királyi parancs parancs érkezett a lovagok meggyilkolására.
- Miért tett volna ilyent velük a király?
- Mindenhol a világon, pápai rendeletre, ugyanazon a napon a templomosokat egyszerre váratlanul megtámadták, és legtöbb vezetőjüket halomra gyilkolták. Léka várának elfoglalása pár évvel később történt
- És a másik vár? Ahova az alagút vezetett? Láttam fölötte három furcsa sárkányt...
- Az Borostyánkő vára volt. Valóban alagút kötötte össze a két szövetséges várat, de ott elárultak minket, mint ahogy a legtöbb esetben történik, amikor a fekete sárkányok valahol is megjelennek. Árulás, sunyiság, kapzsiság, kegyetlenség, vérontás ... - Deszpel fájdalmasan lehunyta a szemét.
- És a másik sárkány, a lovassal? Mit értesz azalatt, hogy „minket”?
- Ó, azt is láttad? Akkor nagy titok tudomására jutottál, fiú. Az a sárkány a lovasával kimentett a várból valami igazán fontosat, olyannyira fontosat, hogy az élete kockáztatása volt a legkevesebb, amit ennek érdekében tehetett.
- Mi volt az, amit mentettek?
- Addig vagy biztonságban, míg nem tudsz erről semmit - zárta le a témát Deszpel.
Péter minden további kérdezősködésére a válasz konok csend volt.
Készülődni kezdtek: az utolsó útszkasz megtétele még hátra volt, és ez volt a legkockázatosabb rész. Szerencséjükre vihar tört ki, és zökkenőmentesen átjutottak a határokon. Félelmetes látvány volt abból a magasságból a vihar: a villámok körülöttük csapkodtak, a szél zúgva cibálta Deszpel szárnyát, csuromvizesen, minden erejét megfeszítve, alacsonyan, a szurdokok, szélvédettebb folyóvölgyek takarásában repült.
Reszketve érkeztek meg Deszpel barlangjához. Már reggel volt.
- Itthon vagyunk- nézett körül Deszpel. - Este visszaindulok. Most búcsúzzunk el.
- Gizivel fogsz lakni? Itt sokkal kényelmesebb lenne mindkettőtöknek...
Péter most értette meg, hogy valószínűleg sohasem fogja látni többé a sárkányt. Hazaérkezésük örömmel vegyes fájdalommal töltötte el.
- Nem fogunk a szigeten élni. Tudok egy jó helyet, odaköltözünk.
Péter megölelte a sárkányt, azt, aki első találkozásukkor majdnem megölte.
- Te vagy a legjobb barátom - mondta neki. Folytak a könnyei.
- Ne búsulj! Válladon a sárkányköpés. Mindig érezni fogom, hol vagy, sőt, azt is, ha életveszély fenyeget.Vigyázz a kőre. Ne mutasd senkinek, mert bajt hozhat rád, ha másvalaki is tud róla.
- Miféle bajt?
- Akármilyent - tért ki a válasz elől Deszpel. - És most menj.
Péter lehajtott fejjel ballagott az ösvényen, hazafelé. Nem hitte volna, hogy ennyire megszereti a sárkányt. Eszébe jutott első találkozásuk - mennyi minden történt azóta!
8. György
Otthon az üres ház várta - szülei még nem érkeztek haza. Gyorsan kivette a postaládából a saját levelét, és elégette. Gépies mozdulatokkal kicsomagolt, lezuhanyozott.
Eszébe jutott György bácsikája, apjának az öccse, akit kisgyerek korátol nagyon kedvelt, mert hihetetlenül szórakoztató figura volt, különbözött az általa ismert felnőttek többségétől: nem halt ki belőle a gyermeki játékosság, kíváncsiság. Mindig, mikor hórihorgas alakja megjelent a kapuban, biztos lehetett benne, hogy remek idők következnek. Szíve összeszörult az aggodalomtól. Vajon beteg-e még?
Bejelentkezett telefonon Ágota néninél, aki a tőle megszokott szórakozottsággal nyugtázta, hogy minden rendben van, és áthívta vacsorázni. Péter hálásan elfogadta, egy hete konzerven élt, és most ébredt rá, hogy farkaséhes.
Nem Péter volt az egyedüli vendége Ágotának. Hanna is velük vacsorázott. Szerencsére nem kérdezősködtek sokat a földrajztáborról. Péter nem szívesen hazudott, a várva várt vacsorára hivatkozva kitért a kérdések elől, és derekasan nekilátott az ételnek.
Hanna csodálkozva nézte.
- Valahogy megváltoztál - mondta.
- Ezt hogy érted?
- Nem is tudom... Biztosan rég nem láttalak.
Péter szemügyre vette. Feltűnt neki, hogy Hanna is megváltozott, de sajnos, nem előnyére. Sápadt volt, szemei alatt karikák, mintha le is fogyott volna.
- Jól vagy? - kérdezte Péter. - Miket csinálsz mostanában? Te is változtál.
- Aha, jól vagyok... - tért ki a válasz elől Hanna. - Mindjárt kezdődik a suli...
Osztálytársak voltak. Egymásra nevettek Ritkán találkoztak iskolaidőn kívül. Mindketőjüknek kevés barátja volt. Hanna különös, zárkózott lány volt, jól tanult, de nem csivitelt a szünetekben a többi lánnyal. Pétert pedig nem igazán érdekelte az, ami a többi fiút többnyire foglalkoztatta, de valahogy mindig tiszteletet ébresztett a többiekben, és elfogadták szótlan természetét, vékony alkata miatt sem piszkálták. Közepesen tanult, leginkább azt, ami érdekelte. Hanna többször kisegítette a házifeladatokkal.
Péter teli hassal hazaindult, és holtfáradtan ágyba dőlt.
Kora reggel ajtónyitásra ébredt. Megérkeztek a szülei - nem egyedül jöttek, György bátyja is velük volt. Péter alig ismert rá: nagyon lefogyott, arca sápadt, és ami a legszembetűnőbb, szemeiből kihunyt a vidámság.
- György velünk fog lakni egy darabig, míg össze nem szedi egy kicsit magát - mondta apja. Gondterheltek voltak mindannyian, de igyekeztek nem kimutatni. Kipakoltak, reggeliztek, az útviszonyokról beszélgettek. Nemsokára György el is vonult, lefeküdt a számára előkészített szobában.
- Mi baja van György bátyámnak? - kérdezte csendben az anyjától este, mikor elcsendesedett a ház.
Anyja sóhajtva nézett rá.
- A furcsa az, hogy nem tudják az orvosok sem biztosan. Infarktusra gyanakodnak. Azt mondták, hogy György csodával határos módon maradt életben. Tudod, egyedül lakik, és mikor összeesett, nem tudni, mennyi ideig feküdt öntudatlanul. A szomszédja találta meg és vitte kórházba, ő értesített minket is.
- Jó, hogy elhoztátok, anya.
Azon gondolkodott éjszaka, hogy itt az alkalom. A sárkányköve Deszpel szerint gyógyító erővel bír. Nem szívesen látta György bácsit betegen, és elképzelte családja örömét bátyja hirtelen gyógyulása láttán. Csak épp azt nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Tenyerébe vette a követ. Nem érzett semmit. - Gyógyítsd meg Györgyöt - suttogta neki, és remélte, hogy másnapra teljesül is kérése.
De másnap nem történt semmilyen változás.
Másképpen kell hozzálátnom - gondolta. Este a követ a párnája alá dugta, hasonlóképpen mint a barlangban, amikor a kő mesélt neki. Azzal a kérdéssel a fejében hajtotta párnájára fejét, hogy mi az oka György betegségének, és mit lehet tenni a gyógyulása érdekében?
Hirtelen ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, mint akkor. Mintha a közvetlenül a homloka előtt vetítővászon lenne: lehunyt szemei előtt közúti baleset képe jelent meg, mentők és rendőrautók szirénáztak. Látta Györgyöt az egyik gépkocsi mellett, véres arccal, amint egy fiatal nő teste fölé hajolva zokog. Ő maga is fiatal volt, alig ismert rá Péter. A következő jelenet egy temetés volt. - Ezért nem nősült meg soha! - értette meg.
A következő jelenet teljesen más jellegű volt: György egy irodában, nagy íróasztal előtt állt. Az íróasztal mögött ülő szemüveges, kövér férfi visszautasító arccal átnyújtott neki egy dossziét, és ő megsemmisülten kiment. Otthonában számítógépe előtt ült, fejét tenyerébe temette, majd dühösen adatokat kezdett törölni.
Ami ezután következett, megdöbbentette Pétert, minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy a látáshoz szükséges ellazult állapotot megtartsa. György az otthonában, a földön feküdt, mellkasa közepén és fején rés volt, amiből szürkés nyalábok csordogáltak. Vékony, fekete füstszerű lények, mint az állatkertben a krokodilok etetéskor, nyüzsögve nyelték a résekből kiáramló valamit, úgy tűnt, hogy ráadásul mintha szájukkal tágítani is próbálnák a réseket. Áttetszőek voltak, majdnem csak a mozgásuk okozta örvény volt látható. Aztán látta Györgyöt a kórházban, a testén lévő résekkel, a lények pedig körülötte köröztek, és le-lecsaptak, ügyet sem vetve a jövő-menő ápolószemélyzetre - azok láthatóan észre sem vették őket.
- Mit lehet tenni György segítségére? - kérdezte Péter magában.
A kép közelített. György fejében mintha szépséges kék kristálycserepek lennének. Látta, hogy György az asztal fölé hajol: ír, dolgozik valamin, térképeket böngész, jegyzetel, és a kristálycserepek lassan kezdenek összeállni a fejében egyetlen fénylő kristállyá. Aztán a számítógépen dolgozott valamit, ami nem igazán ment, mert a frissen kialakult egységes kristály valamiért újra kezdett megbomlani, szilánkok hasadtak le róla. Valami baj volt a számítógép körül. A következő kép pedig Ágota nappalijába vitte. György és Ágota együtt dolgoztak, Ágota ült a számítógépnél, és György mintha diktált volna, vagy valami hasonló. A kék kristály teljes szépségében fénylett György fejében, a szilánkok, cserepek eltűntek, és eltűnt a rés is a fején, nem szivárgott onnan többé szürke nyaláb. A kristály fénye lehatolt a mellkasáig, és ott is láthatóan zsugorodni kezdett a rés.
A fekete árnyak dühösen keringtek körülöttük, próbálván hozzáférni a már alig észrevehető nyalábhoz, aztán nagy részük elsuhant. Péter látta, amint a falu felé szállva eltűnnek.
Ágota és György pedig a konyhalámpa fényénél dolgoznak tovább.
Péter meglepetten szakította ki magát a sárkánykő hatása alól.
- Szűzmáriám, mik azok a fekete izék, amik a György bácsi sebeiből ömlő nyalábokat eszik? Tudtommal nincs seb a testén.... És nem értem, tehát a fekete izék undorodnak a munkától?! Mondjuk, ezzel én is így vagyok, de hogy egyedüli mentség ellenük az legyen, hogy végeláthatatlanul krumplit pucoljak és szemetet hordjak ki, nem beszélve a nyelvtan háziról... - gondolta elszontyolodva. - Na de egy próbát megér!
Reggel benyitott György szobájába.
- Bátyókám, hogy vagy? - Péter aggódva nézte György megnyúlt arcát. Egykor oroszlánsörényszerű, göndör, mostanában már ritkuló haja csapzott volt. Most látszott, mennyire lefogyott. Szemében azért a szokásos huncut szikra villant, és rámosolygott Péterre.
- Kösz a kérdésed, éppen azon gondolkodtam, hogy ilyen úri dolgom sosem volt, csak úgy fekszem, semmi feladatom, s ha kérem, még ágyba is hozzák a reggelit...
- Amúgy, ha nem itt unatkoznál, mit dolgoznál? - kérdezte Péter kíváncsian, de nem minden hátsó gondolat nélkül.
György szemében a maradék szikra is kihunyt, arca elkomorodott.
- Valószínűleg a könyvtárban leltároznék...- mondta szomorúan.
- Én úgy tudom, hogy neked más volt a munkád - csodálkozott el Péter.
- Hát igen. Valóban más volt. De sajnos nem hagyták jóvá a mostani kutatási tervemet, ráadásul áthelyeztek a könyvtárba. És még állítólag örülhetek, mert van egyáltalán munkahelyem... Pedig érdekes munka lett volna, nem azért, mert az enyém, de átfogó kutatási terv volt, ami mindkét szakterületemet felölelte volna.
- Mi a te szakterületed?
- Régész és történész vagok. Ebből akár doktorátusi szakdolgozat is lehetett volna, de ez nem volt annyira fontos számomra. Bőven elég lett volna, ha hagynak dolgozni.
- És csak úgy magadtól, szabadidődben nem lehet ezzel foglalkozni?
- Nem lehet, Péter. Engedélyek kellenek levéltári kutatásokhoz, ásatásokhoz, régészeti feltárásokhoz. Nemcsak engedélyekre, hanem elég sok pénzre is szükség van. Nincs sem egyik, sem másik. Na, azt hiszem lemegyek a konyhába, és feltáró munkálatokat végzek a hűtőszekrényben...
- Azért annyira nem régi a kaja - vihogott Péter. - Ne haragudj, hogy annyit nyúzlak, de mit akartál kutatni?
- Párolt csirkét zöldséges rizzsel...
- Bátyó, komolyan kérdem! Miért nem veszik soha a felnőttek komolyan, ha egy gyermek kérdez tőlük valamit?! - zsarolt be finoman Péter.
- Bocsáss meg, Péter, csak nem volt nagy kedvem erről beszélni. A téma a középkori egyházi és világi lovagrendek, kialakulásuk, fejlődésük, egymással való kapcsolatuk. Vonatkozó levéltári kutatás egyrészt külföldön, és néhány egykori lovagvár alapos régészeti feltárása - mert szerintem vannak olyanok, amelyeket az évszázadok során többször átépítettek, és bizonyos nyomok arra utalnak, hogy van értelme ásni.
Péternek leesett az álla.
A reggeli vége felé, mikor már a desszertnél tartottak - a csokoládékrémes kenyér mindig jó gondolatokat ébresztett Péterben - támadt egy ötlete.
- És máshova nem lehet beadni azt a dolgozatot? Más nem adhat engedélyt és pénzt?
- Véggigondoltam ezt már. Például beadhatnám egy angliai egyetemre, akár doktorátusi ösztöndíjat is lehetne kérni. Van ott egy történész kollegám, aki mindig is értékelte a munkámat. De nem tudok annyira angolul, hogy szakdolgozatot írjak. Meg eleve hamvába halt a beterjesztési kérelem is, mert a projekt részletes vázlatát kell tartalmazza, bizonyos formátumban, sortördelésben, meg minden. Angolul, persze. Én régész vagyok, nem nyelvész és számítógépes szerkesztő.
Péternek felragyogott az arca. Felugrott, a hirtelen mozdulattól magára öntötte a tejeskávéját, de ezzel mit sem törődve György nyakába szökött, sikeresen szétkenve pizsamáján a maradék kávét.
- Én ismerek valakit, aki foyékonyan beszél angolul, és ért a számítógépes szerkesztéshez, dolgozott már könyvkiadónak! És a barátunk! Biztos segítene!
György hosszan nézte Pétert. Szeme könnybe lábadt, és magához ölelte.
Így teljesedett be a reggeli tejeskávé végzete.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése