Ébredés után kicsit zsongott a feje, de általában harminc másodperc alatt a teljesen fitt állapotba zökkent, mintha sosem lett volna a későesti holtfáradtság, és nem is aludt volna. Rettenetesen szerencsés volt, mert tizedmásodpercek alatt, amint a fal felé fordult már horkolt is. Ha nem is ilyen gyorsan, de a mély, idegeket kikapcsoló alvás után, átvitt értelemben, már rakhatta is az igát a nyakába.
Családja erőgépnek becézte, megjegyzem, az egész Székalsón, téeszes előgyakorlás után, elsőként volt boldog traktortulajdonos. Hozzá hasonlóan virtuóz vezetési technikával senki sem dicsekedhetett. Ha arra lett volna szükség, akár a teljesen függőleges Zsombék oldalt is felszántja.
Az akarat nem volt hiánycikk nála, látták már, amint behemót járművével egyik hátsó keréken piruettezett. Tény, hogy akaratlanul, de egy nagyon kiszámíthatatlan oldalon megcsinálta.
A reggeli bekapkodása után, kicsit megrugdosta jószágát, amit jobban szeretett oldalbordájánál. Egyrészt ébresztőnek szánta, másrészt, ha a vasutasok kopácsolják a vonatok kerekeit, az ő traktorja is megérdemel annyit, mint egy vastragacs.
Alig pirkadt. Falun hamar kelnek, nem volt már egyedül, de még nem hemzsegtek az emberek, asszonya is fordult egyet, amúgy zümmögősre, ő pedig leszalutálva jegesember szomszédját, aki ettől a megnevezéstől hideglelést kapott, néhány — akkor fontosnak gondolt — ismeretet megosztott-szorzott vele, aztán az órájára tekintett.
— Jégbá’!
— Takonypóc, a fiam lehetnél, ne csúfolódj! Én is nevezhetnélek traktorlovagnak!
— Tegye meg! Ennél szebb nevet el sem tudnék elképzelni magamnak.
— Jól kifogtam veled…
— Na, figyeljen ide, Sanyi bátyám, most az egyszer! Nem érek rá, tudja, még hektárokat kell felszántanom, és napnyugta után, amíg bírja ez a forgalomeldugító, boronálnom is kell. Én már vakon is haza mernék jönni, biztos, hogy nem tévedne el. Jobban szeretnék ugyan ökrökkel szántani, de nem elég hatékonyak. Nagyon lassú az ökörszántás, meg aztán ezt tanultam. Azt hiszem egész jól kitanultam, nem tudok a környéken senkit, aki jobban megülné, ha már lelovagozott, az én Gizikémet, így nevezem. De zabál, mint az állat, csúfot hoz a Gizike névre. Úgy, hogy felhajítok pár hordót, és a tankot is kénytelen vagyok színültig töltetni. Nem is szaporítom tovább a szót, vegye úgy, hogy elköszöntem. Elméletileg hosszú út áll előttem, de gyakorlatilag nem engedhetem meg magamnak a másfél órás kitérőt. Átzötyögök a Magator hágón, aztán leeresztem a Festek oldalon, átszelem a mezőt, befürdetem a patakba és megyek toronyiránt a lerakathoz.
— Megbuggyantál, lovag uram? Jut eszembe, ha megszabadítasz ettől a nem kedvelt jeges ragadványnévtől, lovaggá ütlek. Érted mit mondok? Annyit beszélek rólad traktorlovagként, hogy idő kérdése, és mindenki úgy fog nevezni. Láttalak én már szinte fára mászni is ezzel a jószággal, de ez az útvonal finoman szólva is rázós, még a legegyenesebbnek megítélt szakasz is zötyögős. Csak azt nem tudom, hogyan fogsz fürdeni, mert a gát mind a két oldalt van vagy tíz méter magas, és olyan meredek, hogy csak csuda. A Patak név is csak viccből patak, tán el is lep, és benne ragadsz.
— Hagyjon már a marhaságaival, megkötöttük az üzletet Sanyi bátyám, feltéve, ha tényleg lovaggá rendez, máskülönben marad jeges ember.
— Csak még ezt hallgasd meg, minden traktorok királya! A múlt héten belopakodott hozzám egy olyan slampos városlakó, akinek fogalma sem volt, mi fán terem az élet. Én ki nem állhatom a televíziót, de régi bakelitlemezeket már nem lehet kapni, a CD-t meg nem tudom kezelni, így ráfanyalodtam a segítségére. A szomszéd, Juliska kis unokája, a múltkor bent járt a városban és meghagytam neki, keressen egy ilyen embert. Ezek a mostani fiatalok, a tojáshéjat még le sem rázzák a fenekükről, máris tudják, mit hogyan kell kezelni. Rábíztam, hogy a föld alól is szerezzen kazettás magnót, nem baj, ha már nem létezik, de azért egy-egy darab gondolom, csak akad még itt-ott. Annyi, de annyi magyar nóta kazettát szerezzen be, amennyit csak tud. Megpróbált meggyőzni, hogy CD-n, vagy a jó fittyfene sem tudja pontosan milyen dé betűs vacakon, százszor több elfér, és az sosem kopik el. Tudod jól, én ugye ilyesmiben, meg másban is, hajthatatlan vagyok. Na, kicammog hozzám ez a városi, hozza a magnót és egy csomag nótás kazettát. Jelezte, hogy ő galambot szeretne. Gondoltam kettőt, hármat, esetleg ötöt, de mikor mondta, hogy húsz kellene neki, akkor rádobtam a középső dúcra egy zsákot — látod csak a csonkja maradt meg —, felmásztam a létrával, nekieresztettem a druzsbát (bizonyos helyeken ezt a „márkajelzést” használják a láncfűrész megnevezésére) és kidöntöttem. Először azt gondoltam, szegény fiókáknak úgyis levesben a végük, hadd zuhanjon a dúc. Tudod, olyan jó kis kövér, éppen kirepülés előtti, gömbölyded, ínycsiklandozó pecsenyének valók voltak. Nem szálkásak, elnehezedettek, mint a nap mint nap kiszárnyalók, aztán megsajnáltam őket, estében elkaptam a — tűzifává minősített — dúcomat és a zsákba, mint egy billenő utánfutóról bezúdultak a fiókák. Erre rémületrohamot kapott, azt hitte, mirelit galambok lakják a dúcomat, most ezekből hogyan lesz galambleves, vagy galambsült. Mondtam, fájdalom, de fájdalmat kell okoznia nekik. Képzeld, a marha kivágatta velem a dúcot, és itt hagyta az összest. Elrohant, azóta eresztem azt a szívmelengető nótaáradatot pirkadattól, későestig.
— No, meghallgattam magát. Időnként el is zárhatná, mert tönkremegy. Most nincs több időm, indulok!
Ment felfelé, aztán lefelé. Ötös sebességgel eresztette, néha mindkét kezével megvakarta a fejét, pedig a kormánynak óriási üres játéka volt, de szerette a veszélyt. Pontosan tudta — legalábbis úgy vélte —, hogy mennyit és merre kell tekernie ahhoz, hogy az első kerekek egyenesben maradjanak. Hogy ne az ökörszántás bizonyos termékének sajátossága szerint menjen traktora, egész nap kénytelen volt jobbra-balra tornáztatni kezeit, csak akkor maradt egyenesben.
A mezőt kölyökkorában úgy ismerte, mint a tenyerét, pedig mocsár volt az egész, aztán lecsapolták. Beletette ő is a munkáját alaposan, de maradt hellyel-közzel egy-egy jó dagonyagödör. Még jó, hogy útjelzőnek kiáll mindegyikből egy-egy csomó nád, különben beragadt volna. Így aztán kacskaringózhatott alaposan.
A hadseregben tankos volt, jól szórakozott, amint teljes sebességgel belezúdult a patakba. Lábat mosott. Gondolta, nincs az a tank, amelyiknek a belterületébe, azon a kimenetelt csövön annyi levegő juthatna, mint az ő vezetőfülkéjébe. A gát másik oldalán óvatosabban gázolt, tudta, ha gyorsít, hátrabillenhet. Aztán a töltés tetejéről — ismét egy meredek ereszkedés után —, ahogyan kitervelte, célba ért.
Még alkudott is! Ki nem állhatta, hogy jó étvágyú Gizikéje, üzemanyagával őt magát fosztogatja. A helyi nagyfejnek beígért egy napi szántást, vetést, boronálást, vagy ami éppen kell, és egy egész hordónyi ingyen traktor-virgoncítót vihetett el számlázás nélkül. Visszafelé még egyszer lefürdette jószágát, mert úgy érezte, megérdemli. Úgy gondoskodott róla, mint igazi jó barátról, a dűlőn fel még rendesen, de a hágón már tarkója mögött összekulcsolt kézzel, hátradőlve eresztette, sőt még oda is kurjantott:
— Most mutasd meg, Gizike! Ha a mezőn, amit elég jól ismerek ugyan, de mindig akad egy két jól álcázott mocsárszem nem nyelt el mindenestől — hiába, nálunk nem tengerszemek vannak —, akkor itt, a veszélytelen helyen, már nincs szükséged egy kétbalkezes irányítóra. Na, ezt próbálná valaki a szemembe mondani! Ugye Gizikém, átmennénk rajta? Nem szó szerint, az emberölés igen távol áll tőlem, de megmutatnánk neki, mit tudunk. Hej, kivágták oldalt a málnást… Parancsra én is vágtam, mint aki bevadult. A nagy szőlőhegy itt balra, már csak emlékeimnek legalján tesped. Sárgállott, sőt aranylott a búzától a föld. Gabonából van a legtöbb szerencsére. Ma is jó üzletet kötöttem.
Benézte az irányt, Gizike pedig ment. Az ötösből egyszerűen nem váltott sebességet, és úgy nyomta a gázpedált, ahogy egy traktorban kell, lábának teljes erejével.
A rosszcsontja két alkalommal is kibillent jobbra, aztán balra, de le sem nyúlt, csak szabad lábával igazított egyet a kormányon. Itt már nem toronyiránt ment, annál jobban tisztelte más földjét, minthogy tönkretegye a jövendőt. Kevésbé pénzben gondolkodott, mint a városi emberek, sokkal inkább búzában, kukoricában, krumpliban. Bár leszolgált tizennégy esztendőt esztergályosként egy gyárban, és jeges ember szomszédjánál sokkal jobb rálátása volt a keserves városi létre, amaz azt képzelte, hogy azok mind egy szálig urak módjára, gondtalanul lazsálják végig napjaikat, és lenyúlják a parasztét. Kifosztják, amint a hűbérurak tették jobbágyaikkal annak idején. Nem cserélt volna velük. Igaz, most nem háromkor kelt, hogy hatra munkába érjen, és nem is este nyolcra ért haza a borzalmas csatlakozások miatt, de a maga ura volt. Azon gondolkodott, hogy ezt el kell mondania a jegesnek, aki lehet, hogy Sanyi lesz, ha tartja az ígéretét.
Előre nézett, az út kellős közepére odaült egy kisnyúl. „Ma vadnyúl lesz a vacsora!” Aztán közelebb érve eszébe jutott a faluba keveredett tapsifüles, amelyik az életéért futott. Nem is fejjel, csak oldallal vágódott Jula néni kertjének drótkerítésbe, és mégis szörnyethalt. Átfutott rajta a sajnálat, megszánta a talán két, három hónapos nyuszkót, aki nemcsak traktort, de szinte semmit nem látott még a világból.
A nyuszkó nem menekült, ahogy azt egy normális nyúl tenné, hanem ült sokkosan, még a fülei is mozogtak, ahogy a szíve dobogott. Lovagunk félrerántotta a kormányt, és olyan manővert még soha nem csinált a traktorjával, mint akkor. Nem volt túlságosan meredek a lejtő, de a sebesség lökete mellett, mintegy hempergőzve, tán tizenötször is megfordult maga körül az erőgép, és kerekeivel az ég felé fordulva, valahol sokkal lejjebb megnyugodott. A nyuszi túlélte, bár átzúdult felette — egy traktornál mindig akadnak üres részek —, meg sem sérült.
A sokk lassan oldódott. Előbb óvatosan a traktor felé fordult, lecsapta füleit, és csodálta amint a két nagy hátsó kerék teljes erőből forog, aztán virgonc szökdécseléssel távozott az útról. A kerekek órákon át forogtak. Aznap kevesen jártak arra, és a jeges ember volt az, aki rájuk lelt. A nagy cipőt lehúzta a pedálról
— Te, nagydarab csizmatalp, hát mit csináltál!? Hogy lesz belőlem Sanyi bácsi, ha nem ütlek lovaggá? Képes voltál?
Benézett az összepréselődött vezetőfülkébe, és a kisnyúl után hanyatt dobta magát. Ott helyben elájult…
Családja erőgépnek becézte, megjegyzem, az egész Székalsón, téeszes előgyakorlás után, elsőként volt boldog traktortulajdonos. Hozzá hasonlóan virtuóz vezetési technikával senki sem dicsekedhetett. Ha arra lett volna szükség, akár a teljesen függőleges Zsombék oldalt is felszántja.
Az akarat nem volt hiánycikk nála, látták már, amint behemót járművével egyik hátsó keréken piruettezett. Tény, hogy akaratlanul, de egy nagyon kiszámíthatatlan oldalon megcsinálta.
A reggeli bekapkodása után, kicsit megrugdosta jószágát, amit jobban szeretett oldalbordájánál. Egyrészt ébresztőnek szánta, másrészt, ha a vasutasok kopácsolják a vonatok kerekeit, az ő traktorja is megérdemel annyit, mint egy vastragacs.
Alig pirkadt. Falun hamar kelnek, nem volt már egyedül, de még nem hemzsegtek az emberek, asszonya is fordult egyet, amúgy zümmögősre, ő pedig leszalutálva jegesember szomszédját, aki ettől a megnevezéstől hideglelést kapott, néhány — akkor fontosnak gondolt — ismeretet megosztott-szorzott vele, aztán az órájára tekintett.
— Jégbá’!
— Takonypóc, a fiam lehetnél, ne csúfolódj! Én is nevezhetnélek traktorlovagnak!
— Tegye meg! Ennél szebb nevet el sem tudnék elképzelni magamnak.
— Jól kifogtam veled…
— Na, figyeljen ide, Sanyi bátyám, most az egyszer! Nem érek rá, tudja, még hektárokat kell felszántanom, és napnyugta után, amíg bírja ez a forgalomeldugító, boronálnom is kell. Én már vakon is haza mernék jönni, biztos, hogy nem tévedne el. Jobban szeretnék ugyan ökrökkel szántani, de nem elég hatékonyak. Nagyon lassú az ökörszántás, meg aztán ezt tanultam. Azt hiszem egész jól kitanultam, nem tudok a környéken senkit, aki jobban megülné, ha már lelovagozott, az én Gizikémet, így nevezem. De zabál, mint az állat, csúfot hoz a Gizike névre. Úgy, hogy felhajítok pár hordót, és a tankot is kénytelen vagyok színültig töltetni. Nem is szaporítom tovább a szót, vegye úgy, hogy elköszöntem. Elméletileg hosszú út áll előttem, de gyakorlatilag nem engedhetem meg magamnak a másfél órás kitérőt. Átzötyögök a Magator hágón, aztán leeresztem a Festek oldalon, átszelem a mezőt, befürdetem a patakba és megyek toronyiránt a lerakathoz.
— Megbuggyantál, lovag uram? Jut eszembe, ha megszabadítasz ettől a nem kedvelt jeges ragadványnévtől, lovaggá ütlek. Érted mit mondok? Annyit beszélek rólad traktorlovagként, hogy idő kérdése, és mindenki úgy fog nevezni. Láttalak én már szinte fára mászni is ezzel a jószággal, de ez az útvonal finoman szólva is rázós, még a legegyenesebbnek megítélt szakasz is zötyögős. Csak azt nem tudom, hogyan fogsz fürdeni, mert a gát mind a két oldalt van vagy tíz méter magas, és olyan meredek, hogy csak csuda. A Patak név is csak viccből patak, tán el is lep, és benne ragadsz.
— Hagyjon már a marhaságaival, megkötöttük az üzletet Sanyi bátyám, feltéve, ha tényleg lovaggá rendez, máskülönben marad jeges ember.
— Csak még ezt hallgasd meg, minden traktorok királya! A múlt héten belopakodott hozzám egy olyan slampos városlakó, akinek fogalma sem volt, mi fán terem az élet. Én ki nem állhatom a televíziót, de régi bakelitlemezeket már nem lehet kapni, a CD-t meg nem tudom kezelni, így ráfanyalodtam a segítségére. A szomszéd, Juliska kis unokája, a múltkor bent járt a városban és meghagytam neki, keressen egy ilyen embert. Ezek a mostani fiatalok, a tojáshéjat még le sem rázzák a fenekükről, máris tudják, mit hogyan kell kezelni. Rábíztam, hogy a föld alól is szerezzen kazettás magnót, nem baj, ha már nem létezik, de azért egy-egy darab gondolom, csak akad még itt-ott. Annyi, de annyi magyar nóta kazettát szerezzen be, amennyit csak tud. Megpróbált meggyőzni, hogy CD-n, vagy a jó fittyfene sem tudja pontosan milyen dé betűs vacakon, százszor több elfér, és az sosem kopik el. Tudod jól, én ugye ilyesmiben, meg másban is, hajthatatlan vagyok. Na, kicammog hozzám ez a városi, hozza a magnót és egy csomag nótás kazettát. Jelezte, hogy ő galambot szeretne. Gondoltam kettőt, hármat, esetleg ötöt, de mikor mondta, hogy húsz kellene neki, akkor rádobtam a középső dúcra egy zsákot — látod csak a csonkja maradt meg —, felmásztam a létrával, nekieresztettem a druzsbát (bizonyos helyeken ezt a „márkajelzést” használják a láncfűrész megnevezésére) és kidöntöttem. Először azt gondoltam, szegény fiókáknak úgyis levesben a végük, hadd zuhanjon a dúc. Tudod, olyan jó kis kövér, éppen kirepülés előtti, gömbölyded, ínycsiklandozó pecsenyének valók voltak. Nem szálkásak, elnehezedettek, mint a nap mint nap kiszárnyalók, aztán megsajnáltam őket, estében elkaptam a — tűzifává minősített — dúcomat és a zsákba, mint egy billenő utánfutóról bezúdultak a fiókák. Erre rémületrohamot kapott, azt hitte, mirelit galambok lakják a dúcomat, most ezekből hogyan lesz galambleves, vagy galambsült. Mondtam, fájdalom, de fájdalmat kell okoznia nekik. Képzeld, a marha kivágatta velem a dúcot, és itt hagyta az összest. Elrohant, azóta eresztem azt a szívmelengető nótaáradatot pirkadattól, későestig.
— No, meghallgattam magát. Időnként el is zárhatná, mert tönkremegy. Most nincs több időm, indulok!
Ment felfelé, aztán lefelé. Ötös sebességgel eresztette, néha mindkét kezével megvakarta a fejét, pedig a kormánynak óriási üres játéka volt, de szerette a veszélyt. Pontosan tudta — legalábbis úgy vélte —, hogy mennyit és merre kell tekernie ahhoz, hogy az első kerekek egyenesben maradjanak. Hogy ne az ökörszántás bizonyos termékének sajátossága szerint menjen traktora, egész nap kénytelen volt jobbra-balra tornáztatni kezeit, csak akkor maradt egyenesben.
A mezőt kölyökkorában úgy ismerte, mint a tenyerét, pedig mocsár volt az egész, aztán lecsapolták. Beletette ő is a munkáját alaposan, de maradt hellyel-közzel egy-egy jó dagonyagödör. Még jó, hogy útjelzőnek kiáll mindegyikből egy-egy csomó nád, különben beragadt volna. Így aztán kacskaringózhatott alaposan.
A hadseregben tankos volt, jól szórakozott, amint teljes sebességgel belezúdult a patakba. Lábat mosott. Gondolta, nincs az a tank, amelyiknek a belterületébe, azon a kimenetelt csövön annyi levegő juthatna, mint az ő vezetőfülkéjébe. A gát másik oldalán óvatosabban gázolt, tudta, ha gyorsít, hátrabillenhet. Aztán a töltés tetejéről — ismét egy meredek ereszkedés után —, ahogyan kitervelte, célba ért.
Még alkudott is! Ki nem állhatta, hogy jó étvágyú Gizikéje, üzemanyagával őt magát fosztogatja. A helyi nagyfejnek beígért egy napi szántást, vetést, boronálást, vagy ami éppen kell, és egy egész hordónyi ingyen traktor-virgoncítót vihetett el számlázás nélkül. Visszafelé még egyszer lefürdette jószágát, mert úgy érezte, megérdemli. Úgy gondoskodott róla, mint igazi jó barátról, a dűlőn fel még rendesen, de a hágón már tarkója mögött összekulcsolt kézzel, hátradőlve eresztette, sőt még oda is kurjantott:
— Most mutasd meg, Gizike! Ha a mezőn, amit elég jól ismerek ugyan, de mindig akad egy két jól álcázott mocsárszem nem nyelt el mindenestől — hiába, nálunk nem tengerszemek vannak —, akkor itt, a veszélytelen helyen, már nincs szükséged egy kétbalkezes irányítóra. Na, ezt próbálná valaki a szemembe mondani! Ugye Gizikém, átmennénk rajta? Nem szó szerint, az emberölés igen távol áll tőlem, de megmutatnánk neki, mit tudunk. Hej, kivágták oldalt a málnást… Parancsra én is vágtam, mint aki bevadult. A nagy szőlőhegy itt balra, már csak emlékeimnek legalján tesped. Sárgállott, sőt aranylott a búzától a föld. Gabonából van a legtöbb szerencsére. Ma is jó üzletet kötöttem.
Benézte az irányt, Gizike pedig ment. Az ötösből egyszerűen nem váltott sebességet, és úgy nyomta a gázpedált, ahogy egy traktorban kell, lábának teljes erejével.
A rosszcsontja két alkalommal is kibillent jobbra, aztán balra, de le sem nyúlt, csak szabad lábával igazított egyet a kormányon. Itt már nem toronyiránt ment, annál jobban tisztelte más földjét, minthogy tönkretegye a jövendőt. Kevésbé pénzben gondolkodott, mint a városi emberek, sokkal inkább búzában, kukoricában, krumpliban. Bár leszolgált tizennégy esztendőt esztergályosként egy gyárban, és jeges ember szomszédjánál sokkal jobb rálátása volt a keserves városi létre, amaz azt képzelte, hogy azok mind egy szálig urak módjára, gondtalanul lazsálják végig napjaikat, és lenyúlják a parasztét. Kifosztják, amint a hűbérurak tették jobbágyaikkal annak idején. Nem cserélt volna velük. Igaz, most nem háromkor kelt, hogy hatra munkába érjen, és nem is este nyolcra ért haza a borzalmas csatlakozások miatt, de a maga ura volt. Azon gondolkodott, hogy ezt el kell mondania a jegesnek, aki lehet, hogy Sanyi lesz, ha tartja az ígéretét.
Előre nézett, az út kellős közepére odaült egy kisnyúl. „Ma vadnyúl lesz a vacsora!” Aztán közelebb érve eszébe jutott a faluba keveredett tapsifüles, amelyik az életéért futott. Nem is fejjel, csak oldallal vágódott Jula néni kertjének drótkerítésbe, és mégis szörnyethalt. Átfutott rajta a sajnálat, megszánta a talán két, három hónapos nyuszkót, aki nemcsak traktort, de szinte semmit nem látott még a világból.
A nyuszkó nem menekült, ahogy azt egy normális nyúl tenné, hanem ült sokkosan, még a fülei is mozogtak, ahogy a szíve dobogott. Lovagunk félrerántotta a kormányt, és olyan manővert még soha nem csinált a traktorjával, mint akkor. Nem volt túlságosan meredek a lejtő, de a sebesség lökete mellett, mintegy hempergőzve, tán tizenötször is megfordult maga körül az erőgép, és kerekeivel az ég felé fordulva, valahol sokkal lejjebb megnyugodott. A nyuszi túlélte, bár átzúdult felette — egy traktornál mindig akadnak üres részek —, meg sem sérült.
A sokk lassan oldódott. Előbb óvatosan a traktor felé fordult, lecsapta füleit, és csodálta amint a két nagy hátsó kerék teljes erőből forog, aztán virgonc szökdécseléssel távozott az útról. A kerekek órákon át forogtak. Aznap kevesen jártak arra, és a jeges ember volt az, aki rájuk lelt. A nagy cipőt lehúzta a pedálról
— Te, nagydarab csizmatalp, hát mit csináltál!? Hogy lesz belőlem Sanyi bácsi, ha nem ütlek lovaggá? Képes voltál?
Benézett az összepréselődött vezetőfülkébe, és a kisnyúl után hanyatt dobta magát. Ott helyben elájult…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése