A múlt árnyai között
vad sikolyok, vigyorgók arcok
arról suttognak: meghalok,
leplek takarják meztelen lelkemet,
magát mutogató haragok,
emlék, zajongás, ostoba élni akarás
dühe száll szívemre, szememre –
felriadok; a magány
hangos, kiáltó nevetése:
-ne félj, én nem engedlek el! -
enyém vagy, megszereztelek,
suhognak az öreg, rongyos leplek,
arcomra pók szövi hálóját,
rezzenetlen figyel, mozdulok-e?
De a halottak soha sem mozognak.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése