Árnyék papucsba bújik a hegy lába
bíbor sapkát köt az alkony feje búbjára,
szürke ruháját lassan átfesti az este,
olvadnak a szirtek a lomha fellegekbe.
A sötétnek sötét lesz a párja
csend lép a hallgatás törékeny hídjára,
ahol tétován ácsorog a lelkem,
mereng az idő vizébe csobbanó percen.
Fellegeket tép a hideg szél keze,
vézna hold tűnik fel, s fény lehelete
az alvó világra száll, mint ragyogó pára,
majd keserű cseppé lesz a magány poharába.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése