Ötödik napja jött ki potyára. Ötödik napja várt, előbb türelemmel, aztán egyre fokozódó türelmetlenséggel.
Alig várta, hogy kitavaszodjon. Az öregemberek türelmetlenségével várta a jó időt, mintha a napsütés gyógyszer lett volna fojtogató magányára. Amint aztán az idő engedte, minden áldott nap, pontban tizenegykor hóna alá vette a sakk készletet, ősz fejére kalapot, kezébe sétabotot vett, és elindult a Népligetbe. Nem szállt buszra. Felesleges lett volna, hiszen csak kétsaroknyira lakott a parktól. Ott leült egy gesztenyefa alá, mindig ugyanoda, felállította a táblát, és nekiállt játszani. Csak úgy, magában. Hol a világossal lépett, hol a sötéttel. Minden lépést előre megkomponált, mindegyiket megrágta, alaposan meggondolta, aztán mégis vacillált egy kicsit, hogy biztosan jó helyre teszi-e ezt vagy azt a figurát.
Néhány hét is eltelt, mióta kijárt a parkba, amikor egy nap, éppen valami nehéz kombináción gondolkozott, hirtelen megállt mellette valaki. Mindig jöttek-mentek körülötte. Anyukák babakocsival, fiatalok szerelmesen összebújva, anyókák csoszogva, öregurak pipázgatva, de néhány pillantásnál többre sohasem méltatták. Annyira belemerült a játékba, hogy észre sem vette mikor történt. Éppen rá akart szólni a jövevényre, hogy lépjen arrébb, mert eltakarja a napot, amikor az hirtelen megszólalt:
- Huszár F4! – Fel sem nézett a tábláról, az agya lázas számolásba kezdett. Gyorsan végigfuttatta a lehetőségeket, és mielőtt kicsúszott volna a száján, hogy – De, hát ez hülyeség! – rájött, milyen zseniális tippet kapott. Lépett a világos huszárral, és csak ezután emelte tekintetét az idegenre.
Fiatal fiú nézett rá mélyen ülő, karikás, beesett szemekkel. Farmernadrágot és pólót viselt, seszínű edzőcipőt, bézbólsapkát. A feltűnő nem is a ruhája volt, hanem a járműve. A fiú kerekesszékben ült. Amolyan sportos kocsiban, szétálló, díszes kerekekkel, amilyet az öreg csak a tévében látott azelőtt.
- Nincs kedve beszállni? – nézett a fiúra, és úgy igazította a sakk készletet, hogy annak kézre essenek a figurák.
Azóta játszottak minden áldott nap. Órákig ültek az öreg padon, és tologatták a bábukat valami rejtélyes stratégiát követve. Nem siettek. Volt, hogy napokig játszottak egy játszmát. Olyankor feljegyezték az állást, és másnap ott folytatták, ahol előzőleg abbahagyták. Olyan nap is akadt, amikor nem léptek egy lépést sem, csak ültek a padon, nézték a járókelőket, néha kalapot emeltek egy idősebb nőnek, vagy egymásra kacsintottak egy kurtább szoknya láttán.
Keveset beszélgettek. Azt is csak az élet apróbb dolgairól. Ebédről, időjárásról, egy könyvről, focimeccsről. Nem is nagyon tudtak egymásról semmit, de ennyi is elég volt, hogy megkedveljék egymást.
Alig telt el néhány hét, és az öreg érezni kezdte, hogy mennyire szüksége van a fiúra. Az eddigi magányos órákat felváltotta az izgalommal vegyes várakozás. Egész nap a fiú járt a fejében, hogy hamarosan találkoznak ismét, folytatják a játékot. Ha előbb ért a padhoz, már felállított sakktáblával várta a „gyereket”, ahogy magában elnevezte, és mindig dobbant egyet a szíve, amikor a kocsi szétálló kerekeit megpillantotta.
Szerette volna megtudni, mi történt, miért van a gyerek kerekesszékben, de nem akart tolakodó lenni, így inkább hallgatott, a fiú meg erről soha sem beszélt. Egy-egy apró elszólásból azonban arra a következtetésre jutott, hogy nem baleset miatt került tolószékbe, hanem beteg. Nagyon beteg. Csak rá kellett nézni a sápadt arcára, a karikás szemeire.
Aztán egy nap hiába ment a Ligetbe. Hiába állította fel a táblát, hiába rakosgatta fel gondosan a bábukat az előző napi állás szerint, a fiú nem jött. Egy kicsit még elidőzött, de aztán összecsomagolt és bánatosan hazaballagott.
Ötödik napja jött ki potyára. Rosszat sejtett. A gyerek nem szokott csak így eltűnni, ha valami programja volt, ami ritkán fordult elő, mindig előre szólt. Csak a keresztnevét tudta, de azzal mihez kezdjen? Ha legalább a címét tudná, megkereshetné. Lehet játszani máshol is, nincs az helyhez kötve. Türelmetlenül sétált fel - alá, nem találta a helyét. Képzeletében a legrosszabb gondolatok képei villantak fel. Elütötték, olyan figyelmetlenek manapság az emberek, magányosan, betegen fekszik a kórházban, vagy odahaza. Van aki gondoskodjon róla? Talán játszana egy parti sakkot, de nem tud jönni.
Egyre csak tipródott, tépelődött. Összeszedegette a figurákat. Elment a kijáratig, aztán vissza, Körbe-körbe járta a parkot, amíg csak öreg lábai bírták, hátha rosszul emlékszik a gyerek, amilyen szétszórt néha.
Aztán visszament ismét. Ráesteledett. Felállította a sakkot újra. Pontosan az utolsó állás szerint, ha a gyerek mégis jönne, legalább tudja, hogy várt rá, várja minden nap. Nehéz szívvel indult haza. Az üres lakásba.
Nyugtalan éjszakája volt. Fel-felébredt, leste, mikor jön fel a nap, mikor lesz végre reggel. Délelőtt aztán újra elindult. Vissza a Népligetbe. Egyenesen a padhoz sietett. A táblát ugyan ott találta, ahol hagyta. Elszomorodott. Tehát mégsem jött el, még mindig nincs hír róla. Aztán megnézte az állást újra, nem tudta, csak érzete, hogy valami nem stimmel, valami nem úgy van, ahogy előző nap hagyta.
Egy bábu hiányzott. A világos huszár az F4-ről.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, elmosolyodott, aztán leült a padra, és várt türelemmel.
Alig várta, hogy kitavaszodjon. Az öregemberek türelmetlenségével várta a jó időt, mintha a napsütés gyógyszer lett volna fojtogató magányára. Amint aztán az idő engedte, minden áldott nap, pontban tizenegykor hóna alá vette a sakk készletet, ősz fejére kalapot, kezébe sétabotot vett, és elindult a Népligetbe. Nem szállt buszra. Felesleges lett volna, hiszen csak kétsaroknyira lakott a parktól. Ott leült egy gesztenyefa alá, mindig ugyanoda, felállította a táblát, és nekiállt játszani. Csak úgy, magában. Hol a világossal lépett, hol a sötéttel. Minden lépést előre megkomponált, mindegyiket megrágta, alaposan meggondolta, aztán mégis vacillált egy kicsit, hogy biztosan jó helyre teszi-e ezt vagy azt a figurát.
Néhány hét is eltelt, mióta kijárt a parkba, amikor egy nap, éppen valami nehéz kombináción gondolkozott, hirtelen megállt mellette valaki. Mindig jöttek-mentek körülötte. Anyukák babakocsival, fiatalok szerelmesen összebújva, anyókák csoszogva, öregurak pipázgatva, de néhány pillantásnál többre sohasem méltatták. Annyira belemerült a játékba, hogy észre sem vette mikor történt. Éppen rá akart szólni a jövevényre, hogy lépjen arrébb, mert eltakarja a napot, amikor az hirtelen megszólalt:
- Huszár F4! – Fel sem nézett a tábláról, az agya lázas számolásba kezdett. Gyorsan végigfuttatta a lehetőségeket, és mielőtt kicsúszott volna a száján, hogy – De, hát ez hülyeség! – rájött, milyen zseniális tippet kapott. Lépett a világos huszárral, és csak ezután emelte tekintetét az idegenre.
Fiatal fiú nézett rá mélyen ülő, karikás, beesett szemekkel. Farmernadrágot és pólót viselt, seszínű edzőcipőt, bézbólsapkát. A feltűnő nem is a ruhája volt, hanem a járműve. A fiú kerekesszékben ült. Amolyan sportos kocsiban, szétálló, díszes kerekekkel, amilyet az öreg csak a tévében látott azelőtt.
- Nincs kedve beszállni? – nézett a fiúra, és úgy igazította a sakk készletet, hogy annak kézre essenek a figurák.
Azóta játszottak minden áldott nap. Órákig ültek az öreg padon, és tologatták a bábukat valami rejtélyes stratégiát követve. Nem siettek. Volt, hogy napokig játszottak egy játszmát. Olyankor feljegyezték az állást, és másnap ott folytatták, ahol előzőleg abbahagyták. Olyan nap is akadt, amikor nem léptek egy lépést sem, csak ültek a padon, nézték a járókelőket, néha kalapot emeltek egy idősebb nőnek, vagy egymásra kacsintottak egy kurtább szoknya láttán.
Keveset beszélgettek. Azt is csak az élet apróbb dolgairól. Ebédről, időjárásról, egy könyvről, focimeccsről. Nem is nagyon tudtak egymásról semmit, de ennyi is elég volt, hogy megkedveljék egymást.
Alig telt el néhány hét, és az öreg érezni kezdte, hogy mennyire szüksége van a fiúra. Az eddigi magányos órákat felváltotta az izgalommal vegyes várakozás. Egész nap a fiú járt a fejében, hogy hamarosan találkoznak ismét, folytatják a játékot. Ha előbb ért a padhoz, már felállított sakktáblával várta a „gyereket”, ahogy magában elnevezte, és mindig dobbant egyet a szíve, amikor a kocsi szétálló kerekeit megpillantotta.
Szerette volna megtudni, mi történt, miért van a gyerek kerekesszékben, de nem akart tolakodó lenni, így inkább hallgatott, a fiú meg erről soha sem beszélt. Egy-egy apró elszólásból azonban arra a következtetésre jutott, hogy nem baleset miatt került tolószékbe, hanem beteg. Nagyon beteg. Csak rá kellett nézni a sápadt arcára, a karikás szemeire.
Aztán egy nap hiába ment a Ligetbe. Hiába állította fel a táblát, hiába rakosgatta fel gondosan a bábukat az előző napi állás szerint, a fiú nem jött. Egy kicsit még elidőzött, de aztán összecsomagolt és bánatosan hazaballagott.
Ötödik napja jött ki potyára. Rosszat sejtett. A gyerek nem szokott csak így eltűnni, ha valami programja volt, ami ritkán fordult elő, mindig előre szólt. Csak a keresztnevét tudta, de azzal mihez kezdjen? Ha legalább a címét tudná, megkereshetné. Lehet játszani máshol is, nincs az helyhez kötve. Türelmetlenül sétált fel - alá, nem találta a helyét. Képzeletében a legrosszabb gondolatok képei villantak fel. Elütötték, olyan figyelmetlenek manapság az emberek, magányosan, betegen fekszik a kórházban, vagy odahaza. Van aki gondoskodjon róla? Talán játszana egy parti sakkot, de nem tud jönni.
Egyre csak tipródott, tépelődött. Összeszedegette a figurákat. Elment a kijáratig, aztán vissza, Körbe-körbe járta a parkot, amíg csak öreg lábai bírták, hátha rosszul emlékszik a gyerek, amilyen szétszórt néha.
Aztán visszament ismét. Ráesteledett. Felállította a sakkot újra. Pontosan az utolsó állás szerint, ha a gyerek mégis jönne, legalább tudja, hogy várt rá, várja minden nap. Nehéz szívvel indult haza. Az üres lakásba.
Nyugtalan éjszakája volt. Fel-felébredt, leste, mikor jön fel a nap, mikor lesz végre reggel. Délelőtt aztán újra elindult. Vissza a Népligetbe. Egyenesen a padhoz sietett. A táblát ugyan ott találta, ahol hagyta. Elszomorodott. Tehát mégsem jött el, még mindig nincs hír róla. Aztán megnézte az állást újra, nem tudta, csak érzete, hogy valami nem stimmel, valami nem úgy van, ahogy előző nap hagyta.
Egy bábu hiányzott. A világos huszár az F4-ről.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, elmosolyodott, aztán leült a padra, és várt türelemmel.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése