Megálló

Megálló

Elfáradt a Vándor, levette kalapját,
Leült az út szélén s magának támasztotta botját.
Égtek szemei a hosszú út porától,
Sajogtak lábai a mérföldek nyomától.

„Leülök pár percre” gondolta magában,
S tekintete elveszett a múlt homályában.
Csak bámulta a füvet az árokpart túlvégén,
S gondolta „egyedül vagyok, de miért pont én?”

Visszagondolt régre, vándorútja kezdetére,
Mikor még üde volt és bizakodó az összes reménye.
„Milyen szép is volt még akkor” vélekedett vissza,
Hisz szíve s elméje még egész volt és tiszta.

Ám bármit is szeretnénk, nem úgy alakul az életben,
Így Vándorunk is megfáradt a végtelen léptekben.
Hosszú utat tett már meg, s reméli nem hiába,
Bár reménye már fakó, s elméje kába.

Hosszúra nyúlik a pihenő az út szélén, a magányban,
A cudar idő sem kíméli, hiába van nadrágban, kabátban.
Az idő az, mi inkább ellene dolgozik és ellensége,
Hiába keres, vár, remél, nincs kilátása, se szerencséje.

Még hosszú az út, mi rá vár, s ki tudja hol a vége,
Könnyezve kérdi ő, „mikor találom már meg végre?”
Szomorúan dönti fejét, botjának támasztva,
S szegezte figyelmét egyetlen árva fűszálra.

„Te olyan vagy mint én” mondta ki hangosan,
„Bámulod a többit távolból hidegen, magányosan”.
A többi fűszál csak hallgatott, fújta őket a szél,
Nem törődtek társukkal, nem számított, hogy ő is él.

Mérlegelve szerencsétlen helyzetét a Vándor feltápászkodott,
Feltette kalapját, lesöpörte ruháját és botján megtámaszkodott.
Lenézett még egyszer az árva kicsi fűszálra,
S búcsút intve indult tovább rögös útjára.