A létezés beszűkülő mezején (KK-SZB)

Mit körbetáncol: lassan semmi.
Kiradírozza mellkasábòl a fölösleget.
Szèjjel tekint a lètezès beszűkülő mezejèn.

(Marc Chagall festményéhez írt gondolatsor)

Asszonyi Vétségem

Szívem gúnyába,

Tavasz sem kél virágba,

Dermedt rózsába.

Hamum szórd, szálljon,

Lassú bűnhődés járjon,

Húzz halálsíkon.

Asszonyi vétkem

Rabláncra vértez engem!

Gyilkos szerelem!

Háztartási torna tudományosan...

A mai nap feladata eltervezett, s a megfelelő mozgás is, mert edzeni kell, nem maradhat ki egy nap sem.   

Első lépés a bemelegítés, anélkül nem lehet belevágni a gyakorlatokba, hiszen komoly sérülést szenvedhetünk. Így aztán hajrá… eltologatjuk a helyükről a bútorokat, mozog a kar, kitámasztjuk magunkat a lábunkkal, ügyelve a gerinc helyes tartására, nem görnyedünk össze, hanem kihúzzuk, igyekszünk a természetes állapotban megtartani. Figyeljünk arra közben, hogy a szőnyeget ne gyűrjük össze, mert nehezebb visszatolni a bútorokat. 

(Speciális zsírégető módszer a tevékenység alatt, a hideg ellenére is elég a póló, és rövidnadrág, zokni se kell. Fontos, hogy nap közben kellő mennyiségű folyadékot is fogyasszunk! )

Amint elkészültünk ezzel, jöhet a létra, amin egész nap ezerszer futunk föl és le, jól megdolgoztatjuk a lovagló-, és farizmokat. A függönyök leszedésekor mozog a bicepsz, és nyújtunk a karokkal felfelé. Ha nem vagyunk magasak, akkor a hát-, has-, és keresztizmaink is nyúlnak. Az ablakok mosásakor is, nyújtunk, mozog a hátizom. A kitörést aképpen végezzük, hogy egyik lábunk a létrán, a másik az ablakpárkányon, ez utóbbira helyezzük a súlypontunkat, vigyázva, hogy a gyakorlat közben őrizzük meg az egyensúlyunkat, ha kell, kapaszkodjunk egyik kezünkkel, nehogy az utcai járdán fejezzük be. Folyamatosan végzett gyakorlat során mozog a hátizom is, bicepszünk is. Valamennyi ablak lemosása után visszarakhatjuk a függönyöket, ismét nyújtunk, kar-, és lábizmainkat is dolgoztassuk meg. Ha nehéz a folyamatos felfelé nyújtás, lehet kicsit pihenni, kart leereszteni. Amint elkészültünk valamennyi ablakkal, és a függönyök a helyükön vannak, felmossuk a parkettát, és felkenjük Sofixxal. A helyes testtartás nagyon fontos, javasolt, a négy-kézláb pozíció. A hátunkat homorítjuk, popsit kitoljuk, így könnyebben be tudunk nyúlni a szekrények, ülőgarnitúrák alá, a guggolást se hagyjuk ki, és szabályosan végezzük. A napi mozgást nyújtással zárjuk, és visszatoljuk a bútorokat is a helyére, helyes testtartásban. 

És… lement a nap. A torna, és mozgás dicsérete a tiszta, ragyogó ablak, illatos függönyök, lakás.

Nem maradt más hátra, mint a nagyobb munka során széthagyott dolgok elpakolása, takarítóeszközeink kimosása, és irány a zuhany. De jóóóó ....

Mi nem...

Valójában az ember már kisgyermek korában elkezd azon gondolkodni, mi szeretne lenni. 'Tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász.' Ez elkíséri felnőtté válásáig. Talán az utolsó leheletig. Ezt nem tudom. De mikor már lettünk valakik, valamivé váltunk is szoktunk álmodozni. Mi szeretnénk lenni azon kívül, amik már vagyunk. Talán a környezetünk tukmálja belénk. Talán az elégedetlenség, vagy annak akarása, hogy valamivel kitűnjünk a társadalomból. Annak szürkeségéből. De ekkorra már azt hiszem kukás autó sofőrök már nem szeretnénk lenni. Olimpikonná válni, vagy No1 gitárossá. Igazságosztó terminátorrá. Speciel én mesterlövésszé. Ildi, ha megemlíthetem, ha nem akkor bocsi, Grippen pilótává. Kinek épp mi a heppje. Mozdonyvezetők hányan akartunk vajon?

Valamin azonban kevesebbet töprengünk.

Mik nem szeretnénk lenni. Na jó, jó! Mielőtt még követ ragadnátok, tudom hozza az élet az olyan helyzeteket mikor azt mondjuk, "Hú, nem lennék a szerencsétlen helyében." De ezzel ennyi. Nem foglalkozunk vele tovább. Nem érdemel több figyelmet, energiát. Nem álmodozunk róla mi lenne ha a "szerencsétlen" helyében lennénk. Mik nem akarunk lenni? Meddig lehetne sorolni? Napestig. Hajléktalan, súlyos beteg, súlyos beteg hajléktalan, balesetes, hasmenéses, hasmenéses balesetes. Stb, stb.

Én pl. nem szeretnék még mezei nyúl lenni. Arra mindenki vadászik. Még az autók is. Vörösszárnyú keszeg sem. Nem elég hogy azt is sok ragadozóhal, egyéb más halevő ragadozza, horgásznak is rá, de még az uszonya is élénk piros. Nehogy ne legyen egyszerű az élete. Feltűnő, mint havas tájon a kéményseprő. Ha már kigondoltam.

Tárgyak sem sokan szeretnénk lenni. Egy két kivétellel talán. De ebben az esetben szerintem csak X ideig szóló testcseréről lehetne szó.

De cipó végképp nem akarnék lenni. De ki is gondolna erre? Én. Mert én ilyen vagyok. Más helyett megteszem, mert másnak nem jutna eszébe sem. Ugye Balázs?

De nézzük, miért is rossz ennek a szerencsétlen cipónak? Milyen hányatott sors jutott neki?

Összeállítják a tésztáját, Dagasztják, ütik, kézzel, vagy géppel. Kelesztik, hogy majd szétreped. Késsel megvágják, legalább kétszer. Vagy egyszer, de akkor annyira, hogy felér kettőnek. Lapátot nyomnak alá, majd jöhet a kemencehalál. Kiszenved. De ez még nem a vége. Mikor kikerül éles penge, vagy pengék szeletekre szedik. Szétvágják a testét. Némi feltét után rágás és emésztés hozza el számára a megváltást. Vagy kiszárad a polcon. Akkor meg ledarálják. Sehogy sem a legszebb lét.

Igen, cipó biztosan nem szeretnék lenni.

Most kellene

Most kellene lelkünknek a biztatás,
míg iramos vágy repít fölfele.
Toporgóknak, mondd, mit ér a szóvarázs,
imamalom, légcsövek erdeje,
tüdők lombjain átszűrt áporodott
levegő. Nem jut fel a mennyboltig.
Nincs megújulás. A megtántorodott
ember önön lábába belebotlik,
lépni fél, haladni meg nem tud, csak vár,
hogy belé eressze dús gyökérzetét
valaki, mint ősszel az elültetett fák
tavasz-várón. De tavasz lesz-e még...

(Kép: Internet)

Somalsó

- Hallom, szomszéd, agylágyulásban éled életed.
- Igen, a minap mondta a doktorom, igen. Látom, működnek a rádiók, a működnek, a kontyokban. Milyen frekvencián fogod, milyen?
- Tányérfül, dupla antennával. Irigyellek, hogy ilyen olcsón megúsztad, nekem majdnem lúdtalpbetétet írt fel az orvos. Az agy meg úgyis ott van bent, valahol a, nem is tudom miben... Talán a fejedben?
- Na most teljesen az igazságosság talajáról beszélsz, talajáról.
- Mi lett veled szomszéd? Azelőtt nem beszéltél ilyen cikornyásan, olyanok a szavaid, mint gyerekkoromban a rafiából font hármas ostorcsapók. Meg aztán folyton ismételgeted magad.
- Igen, így van. Az orvos mondta, hogy megokosodom, orvos, vagy odavész az eszem, vagy eszem, és minden harmadik, negyedik, minden szót megismételek. Ebben is bombasztikus szerencsém van, bombasztikus, mert az embernek annyi mindene, mert lágyulhat meg, lágyulhat, de nekem szerencsére csak a, csak... Mim is lágyult meg?
- Nem tudom miről beszéltünk, talán a lúdtalpbetétemről. Ez itt az ortopédia, ugye?
- Nekem fél órával ezelőtt, nekem azt mondták, hogy a borbélynál vagyok, vagyok. Megfésülik a szakállamat, megfésülik, megfésülik, megfésülik...
- De nincs is szakállad! Akkor most nem lesz lúdtalpbetétem? Hurrá! Hátha nekem is csak ilyen egyszerű nyavalyám van mint neked, szomszéd. Jut eszembe, hol laksz?
- Én a Kibillent utca, én a, én a, én a...
- Én valahol egészen máshol, talán Somalsóüreg vagy...
- Nem, te nem vagy Somalsóüreg, hanem öreg, öreg, öreg, de akkor honnan vagyunk mi szomszédok? Majd megkérdezem a pék fiúkat, majd, mert az összes borbély, összes, összes, szakácsnak öltözött.

Életrecept

– Igaz a mondás: amelyik ember gondolkodik, az nem harap! A ki nem mondott vélemény nem okoz gondot. Legyünk udvariasak! Az etikett ugyan nem old meg helyettünk semmit, viszont nagyon hasznos. Az kétségtelenül udvariatlan cselekedet, ha ellentmondunk egymásnak, mi több, a felettesünknek. Ha biztatnak, se álljunk kötélnek! Ki gondolja azt komolyan… De ha minden kötél szakad, mondjuk meg nyíltan, keményen, őszintén, ahogy azt el is várják: messzemenően egyetértünk a célokkal, az előttünk álló nagy feladatokkal. E véleményünk mellett nyugodtan kardoskodhatunk. Az ellenvetésekkel pedig ne törődjünk: minden vita csak a kötözködők malmára hajtja a vizet. Hanem hívjuk fel a figyelmet a múló időre, a délutáni futballmeccsre, a hétvégi fehérasztal-találkozóval kapcsolatos halaszthatatlan teendőkre. Mindennél fontosabb a békés, alkotó légkör – ilyen apró praktikákkal meg lehet óvni a nyugalmat. Átszervezés? Egyenlőtlen munkamegosztás, ha nekünk nagyon nem tetszik is? Nem kell izgulni, majd csak lesz valahogy. Ahogy az egyszeri ember is mondta: úgy még nem volt, hogy sehogyan se lett volna. Felesleges feleslegesen tépelődni. Idézek egy másik régi, sokszorosan igazolódott mondást, mely mindőnket eligazíthat: amelyik probléma két nap alatt nem intéződik el magától, azzal már nem is érdemes foglalkozni…



A képen Koó Éva Lídia festménye látható

Tudom, elfogadja

Van Gogh, puritán domborművekkel és kagylóberakásos aranyfaldíszekkel felcifrázott műtermében dolgozott. Plüsskarosszékében hátradőlve hintázott még egy keveset, kisebb öblögetés után, egy serkentő whiskyt legargarizált, majd megdörzsölte szemeit és indult volna dolgozni, ám beleütődött feje a korhadt plafongerendába. Rádöbbent, hogy nem a klímaberendezés lengedezi haját, hanem az elvetemedett ablakréseken süvít be a szél.  Meghúzta butykosát, végül is az előző nap eladott egy művet, vagy mi? Igaz, a vásárló meg is jegyezte: "Hát nem egy eget rengető alkotás, de nem telik minden nap űrhajóra."
Rövid másodpercekig meghökkent. Már azt sem tudta, hogy gondolkodik-e, vagy tényleg elmondta, hogy nem vágyik ő semmiféle űrhajóra, nem is az eget kell rengetgetni egy festménnyel, hanem a lelkeket.
Mit is keresne, akár a madarak magasságában, ahol egyetlen ember sem látná alkotásait? A világűrről meg nem is érdemes gondolkodni, az hideg, fagyos és lakatlan. Egyáltalán, mi az az űrhajó? - gondolta magában. Több szem többet lát, mondhatnánk, de akár úgyis, hogy ahány fej, annyi variációban gondolkodik, fest, lát.
Megrázta magát, és mert már jó kritikusi ellenállása alakult ki, nem betegedett bele, még aznap megfestett nyolc műalkotást. A lényeg, hogy a festészet barátainak tetsszenek. Az a legfontosabb, sosem a hozzáértő kritika.
Optimista életének hátralévő pár évében sem adott el több művet, nem lett gazdag. Szegény, koplaló, nagyon tenni és élni akaró ember maradt. Ugyan látszólag összecsapta festményeket, aztán a legbiztosabbat akarta látni önképéről, ezért lefülelte magát.
Egy ilyen ember nem lehet szegény, rosszul fogalmaztam, nagyon-nagyon rosszul, amikor azt mondtam, szegénységben élt. Csak úgy dúlt benne a lelki gazdagság, a szíve ontotta az aranyszínű szeretetet, és azok az összecsapott képek, bizony a tökéletes kidolgozottság megtestesítői, hiszen benyomásait adta úgy át, mint még senki akkor. A közre fordította az összes idejét, tulajdonképpen egész életét.
Nem szűkölködött, nem fosztotta ki az értetlenkedőket, hiszen az impressziók utánzása lehetséges ugyan, de eredeti megfestésükre úgy, ahogyan ő látta, más nem képes.
Sapkáját fejére húzta, nyakig begombolkozott, s mert hidegek a telek, pipafüsttel melengette magát. Akkor is szerette volna a sárguló napraforgómezők, kéklő búzavirágok, aranyszínű, már-már lángoló boglyák, és az eget földdel összekötő szekérutat látni. Sikerült!
Ugyan! Még hogy peches élete volt! Mit ér a hírnév a halál után? Semmit, ez igaz... Nem hinném, hogy a milliókra, vagy milliárdokra fenné a fogát, ha újra köztünk lenne. Szerencsére, nem csak az ecsetet kezelte helyén, a dolgokat is.
Bár a "Hóárny csendéletet" soha nem festette meg, de akár neki is tulajdoníthatnánk, s mert ez az egész írás egy impresszió, én feltétlenül nekiajándékozom. Nem volt sértődékeny a pasas, tudom, elfogadja.

Kötelesrész

- Megsodorta rendesen?
- Én kérem, szokásomhoz híven verem és fonom.
- Részekben?
- Nem vagyok részeg uram, soha nem iszom.
- Ne tekerje ki a szavamat! Egyszerre, vagy külön veri és fonja?
- Tekerem... Értem már! A két végletre gondol, talán?
- Igen, az egyik a köteles, a másik a köléltelen. A döntés szerint nem úgy lett, ahogy a korábban jogtalannak ítélt jogosokkal le akarták nyeletni! Ezt most ők, az örökösök sodortatták, hogy végre megkaphassák járandóságukat. Kapja meg a magáét az az egy, aki nem volt hajlandó lemondani! Mutassa!
- Itt van kérem.
- Szép munka, ha nem is kábító. Azt hiszem szelíd, és nem vad kenderből készült...
- Úgy van uram.
- Végezze el az utolsó simításokat. Csináljon egy szakítópróbát, aztán kiosztjuk a részeket.
- Megmérem kérem szépen, nálam másfél tonna után bolyhosodott fel.
- Nem szakadt?
- Nem.
- Akkor jó, a jogát vesztettnek annál kevésbé. Kioszthatjuk neki a kötelesrészt. Szóljon a nagy kötelességtudásúnak és két kisebb, még csak spárgányira képzett munkatársának, hogy el lehet választani a részeket. A kötél nélkülit a kötelestől.
- Megbocsásson lecikázott bennem a felismerés, mint egy himbálózó függőhíd laza korlátjairól. Köteles vagyok jelenteni... Jaj, mit mondtam! Ugye kérem, ha nem kérem, vagy követelem perben, akkor köteletlenül hagynak?
- A köteles rész minden olyan embernek jár, aki túl sok csomót keresgél!
- Megértettem és megjegyeztem. A nagy csomó kákát kerülve, csomótlan peren kívüli egyezséggel, lemondanék saját kötelességemről.
- Elfogadom, de csak ha továbbra is marad a független kötelesrészek követelőinek, áttételes dependenciájú függőség okozója! Közérthetőbben, kötélség gyártója és készítője!

Ukrajna két arca

Kijev, Boriszpol repülőtér. Tömeg és zsúfoltság, kígyózó, hosszú sorok várnak a beléptető kapunál az útlevél ellenőrzésre. Végre mi következünk, és jönnek a szokásos kérdések a veséig hatoló pillantásokkal kísérve: hova, miért, mennyi időre, milyen célból jöttünk. Folyékony oroszságom meggyőzi a szigorú vámtisztet, elmosolyodik, kellemes itt tartózkodást kíván, s beléphetünk Ukrajnába. A váróteremben hatalmas a tömeg, de azonnal megpillantok egy félszeg, várakozó férfit, táblát szorongatva a kezében, a cégem nevével. Mosolyogva odalépünk, ő Vologya a sofőr, aki a Szlavjanszk melleti kis faluba, Polonnojébe visz minket. Kedves arcú, kövérkés, mosolygós férfi, orrára rózsákat festett az évtizedek alatt elfogyasztott vodkamennyiség. Érdekes, hogy az értünk küldött sofőrt szinte minden alkalommal Vologyának, vagy Misának hívják. Készséges és udvarias, segít cipelni a csomagjainkat a Ladáig, amivel az előttünk álló több száz kilométert megtesszük. A hihetetlenül széles sugárúton kelet felé elindulunk a fővárosból. A mellettünk elsuhanó fák színpompásak, szinte lángolnak a fényben a sárguló, aranyló, vörösen izzó levelektől. Mint egy impresszionista festmény! Elgondolkodom, hogy vajon itt lassabban köszöntött be az ősz, s ezért ilyen csodálatos a természet, vagy csak most van időm arra, hogy észrevegyem az apró csodákat.
Bár szeptember vége van, de szokatlan a meleg, így izzadunk a klíma nélküli autóban. Én elől ülök, és mint mindig, most is szóba elegyedek a sofőrrel, egyrészt, mert szeretek a helyiekkel beszélgetni, másrészt, hogy ő el ne aludjon. Ahogy távolodunk Kijevtől, egyre monotonabb a táj. Megműveletlen pusztaságok, szürkén és egyhangúan suhannak el mellettünk. Hiányolom az őzeket és nyuszikat, amiket itthon mindig láthatunk az autóutak melletti földeken. Kérdezem is Vologyát, hol vannak a vadak. Nevetve mondja: „megesszük őket”. Félek, hogy nem viccel. Ahogy keletebbre haladunk, kezdetét veszi az időutazás. Az utak szinte járhatatlanok, felfagyott, kitöredezett beton, kátyú, kátyú hátán. Semmi sincs kitáblázva, Vologya ennek ellenére magabiztosan robog az ismeretlenbe. A forgalom gyér, ami nyugtatóan hat rám ilyen rettenetes útviszonyokat tapasztalva. Az út szélén kis falvacskák, magányos tanyák szomorkodnak nadrágszíj parcellákkal. Az apró házikók, fából és palából, bádogcserepekkel a tetejükön olyanok, mint a régi orosz népmesék kunyhói. Lerí a mérhetetlen szegénység mindenről. Nem állom meg, hogy kicsit ne politizáljak sofőrünkkel. Persze óvatosak vagyunk mindketten. Szóba kerül a mezőgazdaság. Kérdezem, mi az oka annak, hogy Ukrajnában, ami valamikor a Szovjetunió éléstára volt, alig látni megművelt földet a kis parasztgazdaságokon, és a konyhakerteken kívül. Vologya, az Unió széthullását és a rendszerváltást okolja. Magyarországgal, a régi szomszéddal például szinte teljesen megszűnt az export-import kapcsolat, eltűntek az ukrán polcokról a magyar konzervek, a szalámi, és a jó tokaji bor is.
Eszembe jut a „holodomor” – hiszen napjainkban is ezrek éheznek Ukrajnában –, a nagy  éhínség, amikor 1932 áprilisától 1933 októberéig  7-10 millió ukrán halt éhen. A sztálini rezsim tudatos kiéheztető politikája volt ez, amivel a nemzeti önazonosságot akarták megtörni. A falvakból kivezető utakat lezárták, a nemzetközi segélyszállítmányok  idejutását megakadályozták. Az 1937-es népszámlálás már mutatta Ukrajnában az iszonyú demográfiai veszteséget, az 1926-os, megelőző népszámlálás óta. Sztálin kivégeztette a számlálóbiztosokat, meghamisíttatta az adatokat, és ezzel a problémát megoldottnak tekintette. A múlt és a jelen számtalan szörnyűsége, és a szláv népet folyamatosan sújtó rezsimek ellenére Ukrajna jelenleg is politikailag megosztott. Kijev és Kijevtől nyugatra van a hazafias Ukrajna, ami ünnepli  az elszakadást Oroszországtól, ahol a családokban újra az anyanyelvükön, ukránul beszélnek, ahol azonnal feléledt a nemzeti öntudat 1991-ben a függetlenség kikiáltásakor. Kelet Ukrajna továbbra is vágyik a „nagy testvér” oltalmazására, itt érdekes módon függetlenség ide, vagy oda, még a családtagok is oroszul kommunikálnak egymással.
Vologya nyelve is megoldódik, mesélni kezd az életükről. Kijevben, egyetemen tanul a lánya, őt támogatják pénzzel, élelemmel, de remélik jó és boldog élete a lesz. A felesége asszisztensnő, munka mellett takarít  és idénymunkát végez. A kisfiú még otthon van, iskolás, belőle még bármi lehet. Odafele úton, Pesten, a repülőtéri üzletben vettem ajándékot a gyerekeimnek. Kedves kis apróságokat, amivel talán kárpótolom őket a néhány napos anyahiányért. Önkéntelenül nyúlok a táskámba, s az egyik játékot elküldöm az ismeretlen ukrán kisfiúnak. Vologya örül, köszöni.
Elcsigázottan, éhesen, izzadtan érkezünk meg Polonnojeba. Érdeklődöm, hogy hol a szálloda, Vologya mondja, az nincs. Egy lerobbant munkásszállóra visz minket. Sokemeletes szocialista épület, embert alig látunk. A „gyezsurnaja” fogad bennünket, megkapjuk a kulcsokat, egy darab szappant és körülbelül négy méternyi WC papírt kiadagolva. A szoba rettenetes. Meleg víz nincs, a kád szinte fekete a rárakódott rozsdától. Egy ágy, fotel, rozoga dohányzóasztal a berendezés. A hajópadló deszkái között 10 centis repedés. Az éhségtől, a fáradtságtól és a kimerültségtől elsírom magam. Mi az ördögöt keresek itt, kell ez nekem? Hiányzik a családom, a gyerekeim, fel is hívom őket. A fiaim csivitelése kicsit felvidít. Összeszedem magam, mindjárt jönnek értünk az üzletfeleink, két gyárigazgató, indulunk gyárlátogatásra, majd késő este vacsorázni.
Elindulunk gyalog a gyárba. Ahogy befordulunk az utcára, az úttesten egy hatalmas termetű kutya elgázolt teteme hever. Összerázkódom az iszonyattól és attól a közönytől, ahogyan az itt élők tudomást sem vesznek róla, és  kerékpárral, vagy autóval egykedvűen kikerülik a szerencsétlen állatot. Mivel orvosolható az igénytelenség? Gondolom, egy közösségnek meg kell tapasztalnia a törődést, és érezni kell a gondoskodást ahhoz, hogy ő is felelősnek és gondoskodónak érezze magát.
A gyár egy ütött-kopott épület, benne az óriási alagútkemencék, amiben porcelánedényeket gyártanak és égetnek ki. Az emberek, – főleg asszonyok –, egykedvűen végzik a monoton, nehéz fizikai munkát. Kényelmetlenül feszengek a jól kosztümömben és a tűsarkú cipőben. A dolgozók fáradt arccal, fásult tekintettel húzzák mosolyra az ajkukat, úgy fogadják köszönésünket. Számukra, mi, csak európai csodabogarak vagyunk, akik olyasmit akarunk eladni nekik, – amitől ugyan könnyebb lenne a munkájuk  –,  amire úgy sem lesz pénz. Az asszonyok, a férjeik elhordott ingének ujját levágják, és azt húzzák fel könyékig, hogy védjék magukat a hő ellen, amikor a tornyokba rendezett forró tányérokat leemelik a kemencekocsikról. Mindegyiküknek tele van égésnyommal a karja. Munkavédelem Polonnojeban! Összeszorul a szívünk a főnökömmel, s elhatározzuk, hogy a legközelebbi szállítmánnyal kiküldünk azbeszt védőkesztyűket. Megint belém hasít az előbbi kérdés az igényességről, az egymásra figyelésről… Néhány órás tárgyalás után az étteremben folytatjuk a megbeszélést.
Az étel kiváló, a személyzet nagyon kedves. Igen, ez az igazi szláv lélek és szív. Jóízűen fogyasztjuk a finom ukrán ételeket, megpróbálva megköszönni a vendéglátóink igyekezetét és kedvességét. Holodec, azaz, a mi kocsonyánkhoz hasonló étel, ukrán scsí (ami itt káposztával, céklával, répával és hússal készül), számtalan különféle sült és saláta kerül asztalra, no meg persze az elmaradhatatlan vodka. Ha elfektetik az üveget az asztalra, jelzés a pincérnek, hogy hozhatja a következő jégbe hűtött üveg alkoholt. Mi, magyarok, csak aprókat kortyolunk az italból, de a vendéglátóink a vacsora végére háromszor fektetik le az üres üveget.  Persze jönnek sorra a tósztok, először a barátságra, majd a sikeres üzletre. A harmadik tósztot mindig a férfiak mondják felállva a jelenlévő hölgyeket köszöntve. Ilyenkor zavaromban idétlenül vigyorgok a félszeg bókokat hallgatva. A negyedik köszöntőt udvariasségból én szoktam mondani a jelenlévő, és távollévő férfiak és családjaik tiszteletére, amivel általában osztatlan sikert aratok. Persze koccintunk még a családjainkra, az egészségre és boldogságra, a világbékére, globális felmelegedés ellen, női egyenjogúságra…  
Végre véget ér a hosszú nap, s holtfáradtan zuhanok az ágyba, pedig amikor megérkeztünk, meg voltam győződve róla, hogy le sem fogom tudni hunyni a szememet.
Másnap reggel, kulturprogramként, elvisznek minket a „szvjatogorszki kolostorba". Az elénk táruló látvány leírhatatlan, misztikus és egyben katartikus élmény. Kanyargó folyócska, mögötte a hegyek,  puha homokkőből és agyagból álló gyomrukban őrzött több száz éves szerzetesi barlanglabirintussal. A hegy tetején hófehér, kék, zöld és arany hagymakupolás pravoszláv templomegyüttes pompázik.
A XIV.-XV. század folyamán alapított kolostor, ma, egyike „Ukrajna hét csodájának”, de mi, magyarok mégis oly keveset tudunk róla. A nyugati jóléti társadalmak turistái, elutazunk Balira, Rómába, Afrikába, a Maldív-szigetekre, de oly kevés érdeklődést mutatunk tőlünk keletebbre lévő szomszédjaink iránt.
Ennek politikai és érzelmi okai is lehetnek. A rendszerváltás óta nem sikk Kelet-Európáról, főleg a volt Szovjetunió utódállamairól tudni, vagy beszélni. Persze jókat nevetünk az ukrán és orosz maffiás vicceken, de már nem akarunk tudni az ott élő sok millió szláv emberről.  
Visszatérve a kolostorra: jelenleg is működik, 1992-től fogva folyamatosan újjáépítik és helyreállítják. Nagyon nagy váltás és eredmény ez egy olyan országban, ahol a szocializmus idején az arany hagymakupolás templomokban raktárakat, műhelyeket alakítottak ki. Tette ezt az akkori politikai hatalom egy mélyen vallásos szláv néppel. Ebben a kolostorban üdülőt üzemeltettek a donyeci szénbányászok és családtagjaik részére. Az itt élő szerzetesekről keveset tudok meg, mert nőkkel nem beszélhetnek, csak csendben dolgozgatnak az újonnan elkészült rendházban, vagy a veteményesekben. Bejuthatunk a katakombákba, itt libasorban, egymás kezét fogva, egy-egy szál gyertyával a kezünkben, áhítattal és csodálattal vegyes érzéssel járjuk végig a barlanglakásokat.
Maradnánk még, de indulnunk kell vissza Kijevbe. Ahogyan távolodunk Polonnojétől, s közeledünk a fővárosba, úgy sorra nőnek ki a magasabb épületek a semmiből, egyre szélesebbek az utak, a ladákat  luxusautók, és terepjárók váltják fel.  Átszeljük a várost, s újra csak kapkodjuk a fejünket a bámulattól. Üveg felhőkarcolók, híres divatházak méregdrága üzletei, gyönyörű autók, hihetetlen elegáns hölgyek, jól öltözött yuppik mindenütt.
A pazar vacsoránkat egy, a Dnyeperen úszó, fából készült hajó luxuséttermében fogyasztjuk el. A népviseletbe öltözött pincérek hozzák egymás után a fogásokat, amik mind ukrán nemzeti ételek. Már a számtalan előétellel úgy jóllakunk, hogy a fő fogásokhoz már hozzá sem tudunk nyúlni. A vacsoránk árából egész Polonnoje jól lakhatott volna. A vendéglátóink már egészen más emberek, kozmopolita üzletemberek. Azért egy éjszakai rövid városnézés itt is belefér még a napunkba a tárgyalások után.


Hajnalban érünk vissza a szállásra, a legkényesebb ízlést is kielégítő „Rusz” hotelbe. A fényűző szálloda tizenhatodik emeleti szobájában sokáig állok még az ablaknál, csodálva a még most is fényben úszó, de már elcsendesedő világvárost. Olvasom a multik neonreklámjait, nézem a felhőkarcolókat, és közben kavarognak a fejemben a képek a polonnojei nyomorról, az összeégett kezű asszonyokról, a vodkába menekülő tehetetlen családapákról, a döglött kutyáról, a küzdelmes életekről, amikbe bepillantást nyertem.
Nem tudok sorsokat megváltoztatni, de a gyerekeimet megpróbálom úgy nevelni, hogy okosan és nyitott szemmel járjanak a világban. Elfogadóak, toleránsak és empatikusak legyenek, próbálják meg érzékenységgel szemlélni a világot, ezáltal érezzék és becsüljék meg helyüket és sorsukat a világunkban.

2010

Embergyűlölő Kopasz-tök

Egy eldugott erdei út mellett élt Embergyűlölő Kopasz-tök. Még tavasszal fogant testvéreivel, midőn néhány embercsemete tökmagrágás közben pár magot elszórt. Igen intelligens tök volt, a testvéreinél sokkal intelligensebb. Figyelembe véve, hogy a tök IQ az emberi IQ sok milliomod billiomodja, az övé ennek duplája volt. Akkor gyűlölte meg az embereket, mikor Brogot, Berget és Döblecet elpusztították. Sosem értette, hogyan tud az ember, meg a többi négylábú alattvalója gyökér nélkül élni, hiszen nem csak a találkozást teszi lehetetlenné, de feldöntheti őket a szél is, illetve az egy helyben lét biztonsága sincs rendben. Érdekes módon a kecskékre, szamarakra nem haragudott. Látta, hogy nem ők a főnökök. Mikor már csak Kergina élt testvérei közül, odaszólt neki.
– Szedd össze magad, készülj a harcra, le kell küzdeni az embert!
– Igen, hogyne, persze, Kopasz – válaszolta együgyű húga, aki csak a napon sütkérezett és lakmározott minden finomságot a gyökerein keresztül.
Suhancok néhány nappal később Kerginát focinak használták. Túlélte. Gyökere nem szakadt meg, de néhány nap alatt elfelejtette az egészet. Embergyűlölő Kopasz-tök ekkor kezdett el gyúrni (fejben). Akkorára gyúrta magát, mint egy hordó. Éjjel őrködött, olykor az egész tök egy szemként működött. Gyúrt!
Történt aztán, hogy egy ember fát szállított szekéren. Meglátta a hatalmas tököt, a kisebbet is. Kifogta a lovát, és Kopasznak végig kellett hallgatnia, amint a ló szétropogtatja Kerginát, annak sikongásai közepette. Az ember közeledett. Kopasz támadott, egy milliméteres szaltóval be akart fejelni az ellenségnek, ám az könnyedén átnyisszantotta gyökerét és földobta a szekérre. Kopasz még élt, utolsó erejével sokkal kisebb szaltót produkált, de nem ment vele semmire. Az ember füttyentett a lovának, az szolgálatkészen hagyta magát befogni.
Kopasz ide-oda gurult a szekérben, ez számára teljesen ismeretlen érzés volt. Gyengült. Még ködösen látta, amint az udvarra befordulva, embercsemeték és egy nő (Kopasz ezt nem tudta, csak látta, hogy különbözik a másiktól) megrohamozták a szekeret. Nyögött, de láthatóan nem hallották. Ő sem hallott semmit az emberek beszédéből, bár látta, hogy folyamatosan tátognak és gesztikulálnak. Előkerült egy éles szerszám, és kicsit később Kopasz, akinek a neve, miután minden tök kopasz, termetes mivoltából eredt, sütőtökként tökéletesen megkoronázta tök-életét.

Sosem törölhető ki

Több mint félszáz év távlatából, halvány derengés csupán a csuda. Kinyílás és valami megfoghatatlan vágyakozás a szekrény tetején elhelyezett gyönyörűség után. Talán azért került oda, mert az a kis örökmozgó, a gügyögést éppen kinövő szakaszában, érdeklődéstúltengésből apró darabokra szedi.

Petróleumlámpa lobogott kékes fénnyel, és mindennél csodásabb csillagszórók szórták szikráit. Nincs az a digitális mai kütyü, ami felért volna velük. Gyertyák lobogtak, és kisgyermeki lelkét takaróval beborító, gyönyörűséges dallamú éneket zengtek szülei. A szoba megtelt boldogságfénnyel, és valami úgy áradt mindenhonnan, amihez talán a csecsemőlét közelsége szükségeltetik.

A szülők karjában magasra emelve kapaszkodott, hogy a csodához jusson, aminek illata, és leírhatatlan hangulata a három felemelt szívű egyesüléséből sosem törölhető ki.

Szemem becsukva, most ott vagyok. Nem műholdakra, meseautóra, csak arra a derengő képű, még homályos, de végleg belém ivódott első karácsony élményére vágyom.

Harang helyett csengettyű szólt, az éjféli mise is elmaradt, de templom volt az a gerendás szoba. Jó táptalajra lelve, remélem gyökeret vertek bennem az áhítattal teli szülői lelkek, és nincs okuk szégyenkezni arra a másfél éves feljutni akaróra.

Készülődés az óvodába

Még,  hogy  csak  kislányokat nehéz öltöztetni, válogatnak, nyafognak, ezerféle kívánságuk van! Biztosíthatom a lányos anyukákat, a hasonszőrű kisfiúk ugyancsak próbára teszik egyre fogyó türelmünket. 

Többszöri bosszankodás után rájöttem, mit is tegyek, elkerülendő a hasonló eseteket. Oviba menés előtti  estén  kiválogatjuk ketten a másnapi ruhatárat. Hát, ez se leányálom, de az anyukák már nem is lányok! 

Melyik nadrágot akarod kérdésemre, puff,   leborítja a polcot, s a földön ülve válogatunk. Az ajánlataimat sorra megcáfolja, hát hagyom őt dönteni. Ezt akarom, s kiráncigál a kupacból egy nyári, vékony kis nacit.

 Tél van, hideg, megfázol benne, próbálok a lelkére hatni. Nem baj, ez kell, jön a cáfolhatatlan döntés. Egy-két izgalom gyöngye előbújik a homlokomon, végül elérem, hogy húzzuk fel alá a meleg nadrágot is. Aztán a pulcsi következik, s a polcleürítés. Kezdődik elölről a huzavona. Tűröm jó anyukához illően, de a homlokom egyre jobban gyöngyözik. A zokniból csak a fehér a zokni, neki más nem kell, nincs is, ezzel szempillantás alatt készen vagyunk. A csizmácska s a kabát kijelölése se okoz már ekkora cirkuszt, azt úgyis le kell tenni az oviban, no meg csak kettő van belőlük. Jó ötlet ez, nevetek magamban, kevesebb ruha, hamarabb öltözés. De a sál, s a sapka ismét igénybe veszi türelmem, ráhagyom, válogasson. 

Reggel aztán megy minden, mint a karikacsapás, s utána sebtében én is magamra kapom a kabátom. Alig fordulok felé, lurkóm nadrág nélkül üldögél lelki nyugalommal a padlón. Neki mégis inkább a csíkos kell. Már remeg a kezem, mindjárt elkésünk, mármint én a munkából, de gyorsan felhúzzuk a kívánt nacit, s indulás. Az úton még rákérdezek, ugye nem rejtett a zsebébe játékot, az óvó néni  nem szereti, ha játékokat visznek oda, mert abból csak civakodás lenne, s ott amúgy is van minden. Kisfiam némán rugdos egy kavicsot, nem válaszol. Hm, ez gyanús. Az oviban aztán előkerülnek az elrejtett kiskocsik. Kis toporzékolás velem, de az óvó néni kedves szavára kezes báránnyá változik erőszakos lurkóm, a  játékokat  pedig felteszik a polcra. 

Végre, indulhatok, hátha még időben beérek a munkahelyemre. 

Lélektől lélekig

A logikus szemlélet híve voltam mindig, a kételkedők, a racionálisan gondolkodók táborába tartoztam, nem fogadtam el légből kapott érveléseket. Általában a dolgok tudományos megközelítése érdekelt. Megvallom, gyakran egyfajta  vágyódással  elegy irigységgel tekintgettem a másik táborba, akiknek hite mindenre magyarázattal szolgált, s könnyebben elfogadták a megérthetetlent.  

Nem, nem  vagyok istentagadó, csupán az állandóan ismételt, gyakran érthetetlenségbe burkolódzó magyarázatok riasztottak.  Ám a tudományok valamilyen fokú  ismeretében  arra  is rájöttem, hogy a világmindenséget valami felsőbb erő irányítja.  Hiszen világunk legapróbb lénye is csodálatosan tervezett, bámulatosan pontos, legyen az  akár  egy hópehely  szerkezete is. Jó, evolúció is létezik, alakulás, változás, fejlődés. De az a precizitás, ahogyan földi világunk müködik nem lehet csupán az egysejtűek lassú fejlődésének az eredménye.  

Mondom, kétkedve fogadtam minden természetfölötti magyarázatot, amíg…

Édesapám ágynak esett, semmilyen ételt nem vett magához, egy-egy korty vizet ivott csupán hetek óta.  Soha nem panaszkodott fájdalomra, betegségre, tán ezért is véltem örökéletűnek, s még ekkor se gondoltam arra, hogy  eltávozhat  erről  a  világról. Óriási szeretettel kötődtünk egymáshoz. Többnyire aludt, de amikor  hozzá mentem, kinyitotta a szemét, megtört fénye ragyogott, s biztatott elgyengült hangján. Látta  küszködésem  a könnyeimmel, érezte a kezem remegését, ahogyan óvatosan fogtam az övét. Utána megnyugodva újból álomba szenderült. Nehezen értekeztünk, a háborúban légnyomástól károsodott a hallása, már alig értette a beszédet, de szájról olvasta le mondanivalónkat. 

A bajt tetőzte, hogy én is ágynak estem, gerincsérvem miatt alig bírtam felállni, ülni. Naponta telefonon érdeklődtem szeretett édesapám felől. Aztán egyszer megkértem édesanyám a telefonon, hogy tegye apám füléhez a készüléket,– s mivel nem érti meg a beszédet - mondja meg neki, hogy én vagyok az, hallani szeretném a hangját. 

S akkor beleszólt ő végtelen szeretettel, féltéssel ’’Bocsáss meg, drága leánykám, ne haragudj reám’’.

Ennyit mondott. Rettenetes érzés kerített hatalmába, búcsúzik tőlem, az élettől, és még tőlem kér elnézést azért, mert bánatot okoz nekem ezzel. 

Valami kényszer űzött, erős csillapítókat szedtem be, hogy hozzá mehessek. Öltözködni kezdtem. Erősnek éreztem magam, a derekam se fájt már.

 S akkor hirtelen furcsa szívnyilallások, megnevezhetetlen félelem, szorongás tört rám. Pár percig tartott csupán. Alig múlt el, megcsörrent a telefonom. Édesapám meghalt pár perccel azelőtt, a szíve feladta a küzdelmet. 

Leültem, s láttam magam előtt őt.

Abban a pillanatban ért a szívfájdalom, a  rettenet, amikor ő haldokolt. Halálakor tudatunk összekapcsolódott, lélektől lélekig üzent nekem.  

Édesapám utolsó telepatikus üzenete volt ez egy olyan csatornán, amelyre a tudománynak sincs magyarázata.  

A nagy virulás előtt

Lenn sárga tenger, felül ágak-bogak kopaszodó gyöngyei. Hold világít és dagerrotípiát készít egy-egy hullócsillagról. Leszállók gyűlnek a törzs alatt, a kiálló ágak némelyike is hegyesedik. Megkúposodott, rőt és sárga árnyékok cikáznak. Távolról néhány fényes "fekete" pötty terül a halódó erdőnek látszóra.

Fák száradnak, sárgától sápadtig csoportosulnak a szenvedők, de bíborvörös seregek is tartják még magukat. Béka szökdös, odébb egy felhők felé fordult gyökérforma. Néhány héttel korábban ő is fa volt, letarolt vékony ágainak sarjai hajnövesztő hatást érzékeltetnek.

Két levél, pottyanás előtt madár benyomását kelti még, majd egyik jobbra, másik balra lebben le. A macska térdig avarban gázol, az egyik fa kérge is sír. A tél opáltükrén át burjánzó, kékes pöttyök és szétszórt időgorombulat dúl.

Az irányok felcserélhetetlenek, sem a lent, sem a fent, de a jobbra és balra sem. Az aláhullók eltakarnak mindent, ami még menthető volna. Egy sütőtök loccsan szét váratlanul és visszavágyódik a frissen szántott földbe, ami legalább barna és kiszámítható. Vagy nem?

Tavasszal a kidőlt fa is újra éled elméletileg. Ha tudná szegény, hogy kályhában végzi... De egy tüskebokornak látszó pici meggyfa éjjeli árnyékában, a lecsupaszodott ágak alatt, mindenféle egyéb alélt körvonalú növények, dideregve-vacogva, talán mégis joggal számítanak, hogy eljön még a nagy virulás. Igaz, addig a türelem nem rózsát, sőt sokaknak túlélést sem terem, de talán így van ez rendjén és most dobjuk félre a talánt.

Nem létezés

- Hol vagyok uram?

- A nemlétben.

- Már nem létezem?

- Mint ember, már nem. Csak a szellemed.

- Nem látlak, nem hallak, mégis értelek. Hogy van ez?

- Csak gondolatokkal kommunikálunk.

- Látom, ahogy betolnak a hullaházba. Ezt miért látom?

- Nem látod, tudod, a képzeleted mutatja.

- Most hova megyünk?

- Nem megyünk sehova, lebegünk a semmibe, a szellemed az univerzum vándora már. Sodródsz a gondolataid nyomán.

- Te velem maradsz?

- Csak addig, amíg a képzeleted játéka őriz.

. Te is meghaltál?

- Nem, én a te képzeleted teremtménye vagyok.

- Itt nincs semmi, se lent, se fent, se hideg, se meleg, se biztonság, se föld, se víz, se egy teremtett lélek. Mi lesz így velem?

- Nincs már szükséged ezekre. Te egy vándorló lélek vagy csupán, s mint szellem addig lebegsz a nemlétben, míg egyszer, talán valamikor, egy testben újra megelevenedsz. Ekkor újfent járhatod a földi élet útjait, akkor minden lesz, amit most hiányolsz.

- Ne hagyj itt! Minden idegen, és még félek.

- Ha akarnálak, se tudnálak elhagyni, mint tudod, én a te képzeleted teremtménye vagyok. Így segíted át magad a nemlétbe. Már nem tart sokáig. Elszakad az utolsó emlék kapcsa is, ami a léthez köt.

- Mi lesz utána? Azt hittem találkozom a régen meghalt szeretteimmel itt.

- Csak a képzeleteden múlik, megidézheted őket. Engem úgyis elhagysz hamarosan.

- Mi történik a sok emlékkel a szerzett tapasztalattal és tudással, amit őrzök még?

- Mire újjá születsz törlődnek, minden olyan információ, amire már nincs szükséged, de megmaradnak az életed alatt szerzett tapasztalatok, mindaz a tudás, amelyek segítenek az új életben. Sok munkád lesz a válogatásnál, nem könnyű feladat a válogatás.

- Mikor kezdem, itt olyan időtlennek érzem magam.

- Már elkezdted.

- Észre sem vettem. Jó lenne, ha itt lenne velem a Mama, ő segítene.

- Itt vagyok.

- Ó Mama! Hiszen ez a te hangod! Már nincs semmi bajom.

Édes naplóm!

Édes naplóm, néha történnek velem olyan dolgok, amelyeket csak neked merek elmesélni. Ez is olyan. Életem elején, mikor a tanulás rögös útján elindultam, még nem voltak bütykeim. A cipőm kulturális szellőzése roppant komoly hiányosságokat szenvedett emiatt. Soha nem neveztem őket tyúkszemeknek, mert nem baromfik ők, sőt nem is barom fiak. Alig van közük a barmokhoz.

Az élet egy folyamatos szárba szökkenés, amit beérés után enyhe hervadás, majd azt mesélik, hogy teljes a fonnyadás követ. 

Ugyan nem vagyok növény, de az emberek is élnek. Tudtad te ezt, édes naplóm? Ugye tudtad? Kemény bőrű lábujjdudoraim túlfejlődtek, s úgy éreztem, nem ártana egy pici fazonírozás, különben meg is tanultunk valamit ebből a cipőbe szorult életbölcsességből. Csak fél sikert bírtam kiharcolni, mert az "új úthenger jól hengerel" közmondást ugyan ismertem, de mindegyik pöfögőről azt véltem, hogy tisztában van saját lábujjbütyöktelenségéről, arról is, hogy a kulturált lábbeliszellőzést még néhány évtizeden át tanulniuk kell.

Kedves naplóm, naivan azt is gondoltam, hogy létezik a szerénység, tisztelet fogalma, de ez csupán alma. Nem gondoltam egy ilyen sokoldalúan fejlett hengerről, hogy képtelen feldolgozni önnön súlyának súlytalanságát, tehát hozzá folyamodtam.

Utólag elmesélték, jobb lett volna pedikűröst keresnem, de én mindenkiben megbízom. Azt hiszem egészen jóhiszemű, már tyúkszemtelen vagyok. 

Felkérésem után, előjegyzésben kaptam megfelelő bütyökgondozási ígéretet. Ám most bakancsaim, melyek nélkül nem lehet ugrálni - tudod ugye, drága naplóm -, ismét kultúrafüggetlenek lettek, mert még őket levetni sem engedett... Talán csurgott belőle az üzemanyag, vagy beakadt a gázpedál, mert tizennégyszer hajtott át szerencsétlen tyúkszemeimen és reccsentette őket a lapuló szétszapulásba. Annyit sem bírtam mondani, hogy "jaj", mert megfordult és tovapöfögvött. Már láttam, hogy ömlik belőle az üzemanyag, tehát energiatúltengésben szenvedett. Miután a bakancsomba gyömöszölt pép sajgását megemésztettem, és végre sikerült szétválasztanom az alaposat a lapostól, utána is kiabáltam.

- Jóhenger! Én csupán egyszerű, intellektuális bütyökgondozást kértem, de maga lehengerelt!

- Nem érték el a normatív alapot! Más koncepcióval dolgozunk ma már, főleg én a döngölő legény. Lábujjszerte nyomom a bütyköket, laposodjon minden nyolc fokos látószögembe!

- Miért nem nyit száznyolcvan fokra?

- Azt a vén marhák is megtehetik! Én egy lebütyöktelenedett világ szétlapult álmát dédelgetem, ahol senki nem tyúkszemtelenedik és a hátsó, villogó irányjelzőimre - tudja a tarkómra - sem látnak.

Ilyen féktelenséget! Mondd, kedves naplóm, ki lehet ezt heverni? Ne kérdezz semmit! A hengerelést ugyan megköszönöm, de azt egyszer sem lapítom vissza. Mit kezd majd szegény úthenger, mikor elegyenetlenedik az első és két hátsó forgólába, kifelé is, befelé csupa bütyök, tyúkszem lesz? Most éppen ezen gondolkodom. Édes naplóm, ugye te értesz? Tudom, igen. Nekem ez a fontos...

Maga engem összezavar!

Bátai Tibor, Összezavar, kimerít (sikerült megúszni) című versére

Talán csak nem csodálkozik azon, hogy észrevettem? Maga már-már szkafanderben védekezik az eső ellen, holott sehol egy felhő. Az esernyő még csak-csak elmegy napernyőnek, de ilyen hosszú nyakat mint az öné, rendkívül veszélyes tekergetni. Látom, olyan határozatlan és félénk fajta, hogy legszívesebben lecsordogálna az első lefolyóba.  Unja magát, és most bámul az úttesten át. Igen, tökéletesen látja, abban a régről ottmaradt borbélyüzletnél még arasznyian hosszú pengével simítják az arcokat. Minő bambán néz és közben fülel! Azt képzeli, hogy megláthat, pedig legszívesebben beülne a saját zsebébe. Most már nem csavargatja a nyakát, olyan mereven néz az üres járdaszigeten, mintha önszoboravatásra készülne. Ne féljen, senki nem kap semmilyen fertőzést. A fodrász két finom kávékortyintás között, bárkit vagy bármit - egy luftballont is - sérülésmentesen borotvál meg, kétszáz kilométer/órás sebességre felgyorsulva. Bezzeg az ilyenek mint maga, egy kortyba nyelik le a kávét. Fütyül a törvényekre, mint a túloldalon a beretváló is. Nyikorognak a fogaskerekek a fejében, idehallom. Megpróbálja kibogozni a törvények honnan voltát. Nem, rosszul gondolja! A hatóságok meglehetősen keveset hoznak belőlük, még a legrondább sem az ő számlájukra írandó. Megjegyzem jól fizetik őket, hogy az ilyenek mint maga azt képzeljék... Mit is? Amit akarnak. Mondjuk, hogy fizetéskor ugyanannyit vesznek fel, mint ők. Na, nyúljon már oda a pad szélére! Két odakészített sütőtököt talál, dobja fel őket és fejeljen beléjük. Látom, még mindig nem mozdul. Hogy lesz az ilyenből tisztes tökkelütött? Már belebújt az esernyőjébe, mint Frédi mácskája - tudja a Flinstone-éknál -, de ne reménykedjen, nem jön erre locsolóautó sem. Az ég tisztább mint valaha, most mosták le róla a felhőket az ablaktisztítók. Másszon már ki sátor méretű leánybarnulás gátlójából! Összezavarodott és ez engem is egészen megzavar, idegesít. Itt állok maga mellett, de nem mer rám nézni. Elképesztő, végre megmozdult. Jaj, ne húzza rám azt az ernyőt, olyan leszek, mint egy lámpa búra! Nézze, magának sem könnyű az élete, de legalább odaát megborotválták az utolsó vendéget is. A tulaj csörömpölve ereszti le negyven évvel korábbi redőnyét. Muszáj volt magának ideállni, mi lesz, ha nem jön jármű? Azt hiszem, mind a ketten villamosra várunk... Na, bámulja tovább az eget, ha úgy akarja, legyen belőle csembaló! Itt hagyok a padon egy presszó kávét, meg egy kancsót. Öblögessen és húzza meg magát. Megyek, nekem most dolgom van, összegzést kell írnom a nagy havazásról és a maga fából faragott, fárasztó pupillamozgás hiányáról.

Paprikajancsi

 -  Anya megesszük a tyúkot, amit apa tegnap hozott ?

   -  Persze, kisfiam.

   - De miért van apa börtönben ? Nem engedik haza ?

   - Jaj, Jancsika, sokat kell neki még lopnia ahhoz, hogy házi őrizetet kapjon.

   - Anya az autóban miért van biztonsági öv ?

   - Mert kell a biztonság az embereknek. Ha nem limuzinban ülsz, biztos lehetsz benne, hogy megbüntetnek.

   - És miért nem szabad verekedni ? 

   - Mert könnyen meglehet, hogy azt büntetik meg, aki visszaütött.

   - Anya mit jelent az, ha valakinek vaj van a fején ?

   - Azt, hogy csak akkor nem olvad el, ha esernyőt tartanak a feje fölé.

   - Anya, mi a különbség a kiskapu és a nagykapu között ?

   - Az, hogy a kiskapun egy nagy ember is átfér, a nagykapuk meg zárva vannak.

   - Anya a doktorbácsi miért áll az utcán ?

   - Mert a betegnek pihenésre van szüksége.

   - És miért van annyi csikk a földön ?

   - Mert siet vissza, hogy befejezze a műtétet.

   - Anya szemét kérdés a szemét kérdés ?

   - Nem, kisfiam, ez vicc.

Egy szelet nagyonfájás

Erika emlékére

A szebb napjaiban jókora folyó, a tetőről pöttöm patak benyomását keltette. Fátyolszerű, keskeny semmiségnek tűnt a vízesés is. A két alagút közti megállóban egy alpinista teli torokból kiáltotta a vonatköszöntőt. A szorosan zárt völgykatlan ölében dajkált menedékháznál nem sokan cihelődtek le.

A két sportos külsejű barát szakadtra koptatott farmere, most tényleg sziklákkal találkozott. Sátorverésre legalkalmasabbnak, mindjárt a híd lábánál, a vízeséssel szembeni hely tűnt. Már majdnem el is készültek, amikor a kisebbiknek beugrott, hogy látta már a síneken hömpölyögni a mindent megfojtani vágyó folyót egy kiadósabb eső után.

Cókmókjuk összeszedés után átbandukoltak a hídon, és a gyökerekkel benőtt természet alkotta lépcsőn felsétáltak a menedékház elé, ott telepedtek. Meszes szürkeséggel meredt a két fal, és a lelógó, foghíjas vaslépcsőn kisebb akrobatamutatvánnyal, úgy három méterrel a folyó fölé, egy jó ösvénynél alig szélesebb, pamacsnyi helyre letáboroztak.

Sok kis ember jó helyen is elfér, igazi fordított alapelv, még akkor is, ha nem voltak kicsik, de azt hiszem talán jók igen... Egy másik odalebbentett sátorcsodája mellé telepedtek. Bőven maradt szabad hely, talán egy félnégyzetméter, vagy még több!

Kipakoltak, bepakoltak, berendezkedtek. Négy nap, dübörgő vonatfüttyök karjában valódi gyönyör. Nem sok pénzük volt, de alaposan felpakoltak. Egyikük hátizsákja, a hálóholmin kívül csak élelmet tárolt, a másik batyu, a négy napi tüzes vizet - két nagy üveg gabona, vagy krumplipárlatot -, vodkaformában. Az egyik túszul ejtett üveget mindjárt az elején jelentősen megrövidítették. Ez magasra dobta hangulatuk csokornyakkendőbe bujtatott fokmérőjét.

Nem kopogtak az ajtón, sátoron nem szokás! A szomszédok meggylikőrrel próbálkoztak, igen kis sikerrel.

Aznap hamar leszakadt az este és jó nagy szeműre sikeredett. Másnap pókhálómentesen virradt. Idegedző, barlangvizes fagyos fürdővétel történt, ami természetesen az ivóvizet is a tisztábbnál tisztább minőségben jelentette. Elpirult bőrű, sült szalonnáik gyors eltüntetése után nekivágtak a vágatoknak. Mind a két oldal tele volt velük. Fejjel előre csúsztak a szűk és szoros üregekből még szorosabbakba.

Délutánra hagyták a sziklák alatti jól kibontottat és kiépítettet, a mindenkinek valót, amin csupán lakkozott körmű, ondolált hajú, toronysarkú cicababák sorfalai előtt sétáltak végig. Jól megvakaróztak és enyhén megpiszkált orosz vodkásan  ismételten átszállították magukat a túlparti sáv tucatnyi barlangjába. Megint sült egy nagy adag szalonna, amire kórusban azt mondták, hogy „Á” és beejtették "szép komoly" magukba.

Igazi, gyorsan ható, mélységes horkolású vodkás alvás következett, s már sátruk nem létező ikerablakán, fürdőzés álmodása közben vizes vizekre találtak. Úszott a lak, nem is kicsikét. Kimásztak, bár maradtak volna még, de nem lehetett. Az eső elvonultáig bogárbújta, fedett teraszra mentek.

Szégyellős végek rózsáját lopták le, székek formájában csuromvizes, hosszú hajú fák alá. Elállt az eső, de a fahajtincsek göndör uszályától, kemény zuhanyalvás sikeredett csupán. Már a vodka sem segített, elúszott szegény utolsó üres üveg is, s az ijesztően korai hajnal, az éjszaka fekete tüllruháját ledobó világosba derült. Kaktusztövises, szurkáló ébresztéssel visított a vonat. Bár ne jöttek volna!

Ketten fát gyűjteni, tábortüzet rakni százszor könnyebb, mint a visító, muszájsikolyos csapatszellem mindent lehetetlenné tevőségben. A vendégek érkezése után alámerültek és megszűntek barlangot járni. Pancsoltak egyet úszás helyett, nézték a kitaposott semmit, s már az újonnan érkezetteknél is jobban várták a visszautat, mert jobb ketten vadont járni, mint hatuktól bezsongani.

Még nem ért véget a csend nótája, de a harsány szavú, erdőt, fát sziklát, bokrot bozótot, barlangot, folyót, patakot elnyomorítón harsogó kegyencsereg, pár órás nyafogása, napok gyönyörét ordította szét.

Egy zakatoló vonat fütyült, érkezett, majd elindult és ment. Letépte róluk a görcsteleneket és emlékükben megváltozhatatlan, nem nyitható kóddal fércelt sátrukat egy életre sejtjeikbe égette.

Jöttek még vonatok, mentek buszok, lobogtak sörények és égtek piros blúzok. Azok is maradtak helyükre rendelve, ott benn a sejtekben.

Milyen gerinces volt a gerinc. A túlparton, amin harmadnap eltévedtek, leintettek a magasból egy ormon logó hegymászónak. Turistajelzések hiányában, térbecslés után visszacsinálták volna az ereszkedőt, hisz a táv felénél is alig voltak, de egy 80 százalékos lejtőn, a későnyári lesiklásban, megfordulásról szó sem lehetett.

A törpe állomás kéményével szemben kapaszkodtak egy fába, ahonnan már valóban sziklafalon kellett leereszkedni a sínekig.

Fejeket dobozba ordítozó, vendég-barlang látogatójukat az Angyalvár alatti iszapbirkózás helyett,  egy gondolattal, a ki tudja mikor lezuhant emlékére állított kereszttel jelzett csúcs oldalára pattintották volna. Néhány nap után valaki úgyis észreveszi őket... Nem?

Az idő kimosta üvegeik vodkáját és az első gát után, mindketten egy-egy forgóba kerültek, és ősi palackposta pergő-forgó kötelességtudattal hordják magukban mindazt, amit kell. Az egyik az elvetni valót, amiért szívesen felvágtattak volna a függőleges oldalon, hogy visszacsinálják azt ami elcsorbult. A másikban valaki piros blúzában, már rég a boldogságban mosolyogva vár. Csak neve és egy fájó emlék pörögnek ott.

Ő lágy kiáltással fog vissza minden érte úszni vágyót. Majd eljön a révész! Nem kell vodka, sem zsivaj, hempergés, tábortűz, mutatja az utat, ha eljön az idő.

Minek a tobzódás, ha már mindent ismernek? Mindent, mi semmi a nagyon nagy egészhez! Ő nem fog késni a randevúról. Barna mosolyú halvacsorával várja majd a magast, a kisebbet és a szőkét.