Kövek

Furcsa képet vázol hegytetőn a festő:
Fehér kavicsok hevernek mindenhol,
hasán elnyúló árnyék csupán az erdő,
de szép a magaslati táj ilyenkor!
Felső orom mellének domborulata,
zöld pázsitnak selyme omlik le róla,
hajának lágy fürtjei vállán lebontva,
ösvényei sál, derekára fonva.
Ha nem lennének ily fehérek a kövek,
nem csillanna feketén benne tüske,
csúcsából sem hullanának sűrű könnyek,
szirtjén elszáradna összes tövise.
Lassan mozdul a kép mocorgó sereggé,
az apró kövek bárányként élednek,
válnak a hágók járatlan meredekké,
rajtuk a nyájak éhesen bégetnek.

Szakadó esőben futkosó pásztornép,
elmosódnak a kövek, el a hegyek,
kecses orom mögül feltűnik másik kép,
búgó lantokon angyalok zenélnek.
Érzékeny lelkek, kik mozgatják húrjaik,
szétpattannak a vékony ujjak alatt,
porladó tájban elhalkulnak dalaik,
szavuk súlya alatt hangjuk elakad.
Távoli zenében a hegy közel kerül,
's mint milliónyi varázsa az égnek,
csúcsai felett pirkadó ég megfeszül,
reggelre eltűnnek a varázsképek.
Álmos bárányok fekszenek lustán alant,
zsugorodó hegyen a csúcsok fogynak.
Muzsikája is halkan porladó kaland,
maradnak a kövek annak, mik voltak.