Tudod-e?

Tudod-e, ki vagy nekem?
Én igen. Az égbe kiáltanám,
a Hold felé,
mikor kékesen pulzálja égi fényét
fenn a csillagbokrokon.
Tajtékzó folyóm vagy, én a part,
melyet elmosnak langy hullámaid.
Látod, vonatom is elrobogott már,
s csak nézek világító ablakai után,
miként utánad az utcán,
mikor tőlem távolodsz.
Néha megállsz, visszanézel,
szomorú szemedben ott a félsz.
Nem lehetsz még merész.
Hisz attól rettegsz, még csalódnál.
Én is ettől félek, kedvesem.
Tétován nézünk egymás szemébe,
miként tavasszal bontják óvatosan
apró, pattanó rügyeiket
a fiatal mandulafák.
Várlak, mint ahogy az Északi Fényt
az ezeréves, gigantikus fenyők,
s nézik révülten varázsos fényét,
miképpen tiédet én is.
Óh, hát el ne hagyj!
Hadd legyek magányos éjszakákon
vakító fénycsóva,
mit a hulló csillagok húznak maguk után.
Találj rám újra és mindig,
s mikor álomtalanul hánykolódom,
ülj mellém, kérlek,
és simítsd meg hűsen
lázas homlokom!