Az öreg tölgyerdőben lakott Cserfes, a szajkó. Állandóan izgett -mozgott, vidám hangjától zengett az erdő .
- Skék, skék -rikoltozott, és elűzte a Csendet.
Okos madár volt. Megtanulta a többiek beszédét , gyakran meg is tréfálta őket. Úgy sikoltozott, mint az ölyv, károgott, mint a holló, kakatolt, mint a fácán, sőt még ugatott is, akár a kopó. Mindig nagyon elegánsan öltözködött. Rózsaszínbe játszó világosbarna volt a ruhája, hosszú fekete a farka fehér tollberakással. De a legszebb mégis az égszínkék szárnya volt. Szép és kényelmes fészket rakott, az ágakat belül kibélelte pihe- puha, illatos füvekkel. Nem igen akadt párja az ő fészkének. Irigyelték is a madarak! De ez még nem lett volna baj. Csakhogy Cserfes nemcsak okos volt meg szép, de nagyon szorgalmas is. Kora reggel kelt, szépen felöltözött és huss, elindult ennivalóért. Nem volt finnyás madár, mindent megevett. S ekkor kezdődtek a bajok az erdő lusta lakóival. Mert ő találta meg a legnagyobb mogyorót, a legkövérebb hernyót, a legtöbb makkot, a legszebb bogyókat. Megharagudtak rá az állatok. Különösen Vaddisznó, a makkos miatt, Ölyv, a kövérebb rovarokért, Seregély a nagyobb bogyókért, Holló a magvakért,s az inycsiklandozó gyümölcsökért.
-Hallod-e, te senkiházi - hörgött rá Vaddisznó- ne edd el előlem a legszebb makkot, mert eltaposlak!
-Az én magvaimat hagyd békén, mert széttéplek ! - károgta Holló.
-Ne szedd el előlünk a legszebb bogyókat, mert megcsipkedünk ! - rikácsolták a Seregélyék.
-S ne merészeld elenni a kövér rovarokat! -visította Ölyv.
-Még hogy a tietek!- nevetett rajtuk Cserfes. Keljetek fel korábban, s akkor a tietek lesz a legnagyobb makk, a legszebb bogyó, a legkövérebb rovar, s mag is van bőven még! Ne lustálkodjatok! Azzal vidáman tovább repült.
– Hrr ! Ezt nem hagyhatjuk- dohogott Vaddisznó.
- Nem, nem ! - rikácsolták Seregélyék.
- Büntessük meg az alávalót ! - kiabáltak össze-vissza.
És így kezdődött a baj.
Másnap reggel Cserfes a szokásos módon korán kelt, megmosakodott, szépen felöltözött és elrepült az erdőbe. Még aludtak az állatok, bóbiskoltak a madarak. Így Cserfes ismét elsőnek találta meg a legkövérebb hernyót, a legnagyobb makkost, a legszebb bogyókat. Vidám cserregésével azonban felébresztette Vaddisznót. Az meg –amint látta, hogy a legszebb makkost megdézsmálta ismét Cserfes- rátámadt. Üldözte, kergette, míg Cserfes felrepült a fára. Ott a még lustálkodó Seregélyék támadtak rá, de jött Holló is. Hiába menekült Cserfes, nem volt hova elrejtőznie. Kitépték szép kék tollait, ruháját megszaggaták , s addig csípték, amíg lezuhant a földre.
Sírtak a fák, potyogtak a virágok könnyei, reszkettek a levelek. Süni ijedten topogott mellette. Ekkor sötét felhők kezdtek gomolyogni az égen , és Szellő falevelekkel rejtette el őt . Barátai nem hagyták cserben a szorgos, madarat. Etették, itatták, rejtegették ellenségei elől.
Mire lehullt az első hó, Cserfes ismét vidáman cserregett a fákon.
- Skék, skék -rikoltozott, és elűzte a Csendet.
Okos madár volt. Megtanulta a többiek beszédét , gyakran meg is tréfálta őket. Úgy sikoltozott, mint az ölyv, károgott, mint a holló, kakatolt, mint a fácán, sőt még ugatott is, akár a kopó. Mindig nagyon elegánsan öltözködött. Rózsaszínbe játszó világosbarna volt a ruhája, hosszú fekete a farka fehér tollberakással. De a legszebb mégis az égszínkék szárnya volt. Szép és kényelmes fészket rakott, az ágakat belül kibélelte pihe- puha, illatos füvekkel. Nem igen akadt párja az ő fészkének. Irigyelték is a madarak! De ez még nem lett volna baj. Csakhogy Cserfes nemcsak okos volt meg szép, de nagyon szorgalmas is. Kora reggel kelt, szépen felöltözött és huss, elindult ennivalóért. Nem volt finnyás madár, mindent megevett. S ekkor kezdődtek a bajok az erdő lusta lakóival. Mert ő találta meg a legnagyobb mogyorót, a legkövérebb hernyót, a legtöbb makkot, a legszebb bogyókat. Megharagudtak rá az állatok. Különösen Vaddisznó, a makkos miatt, Ölyv, a kövérebb rovarokért, Seregély a nagyobb bogyókért, Holló a magvakért,s az inycsiklandozó gyümölcsökért.
-Hallod-e, te senkiházi - hörgött rá Vaddisznó- ne edd el előlem a legszebb makkot, mert eltaposlak!
-Az én magvaimat hagyd békén, mert széttéplek ! - károgta Holló.
-Ne szedd el előlünk a legszebb bogyókat, mert megcsipkedünk ! - rikácsolták a Seregélyék.
-S ne merészeld elenni a kövér rovarokat! -visította Ölyv.
-Még hogy a tietek!- nevetett rajtuk Cserfes. Keljetek fel korábban, s akkor a tietek lesz a legnagyobb makk, a legszebb bogyó, a legkövérebb rovar, s mag is van bőven még! Ne lustálkodjatok! Azzal vidáman tovább repült.
– Hrr ! Ezt nem hagyhatjuk- dohogott Vaddisznó.
- Nem, nem ! - rikácsolták Seregélyék.
- Büntessük meg az alávalót ! - kiabáltak össze-vissza.
És így kezdődött a baj.
Másnap reggel Cserfes a szokásos módon korán kelt, megmosakodott, szépen felöltözött és elrepült az erdőbe. Még aludtak az állatok, bóbiskoltak a madarak. Így Cserfes ismét elsőnek találta meg a legkövérebb hernyót, a legnagyobb makkost, a legszebb bogyókat. Vidám cserregésével azonban felébresztette Vaddisznót. Az meg –amint látta, hogy a legszebb makkost megdézsmálta ismét Cserfes- rátámadt. Üldözte, kergette, míg Cserfes felrepült a fára. Ott a még lustálkodó Seregélyék támadtak rá, de jött Holló is. Hiába menekült Cserfes, nem volt hova elrejtőznie. Kitépték szép kék tollait, ruháját megszaggaták , s addig csípték, amíg lezuhant a földre.
Sírtak a fák, potyogtak a virágok könnyei, reszkettek a levelek. Süni ijedten topogott mellette. Ekkor sötét felhők kezdtek gomolyogni az égen , és Szellő falevelekkel rejtette el őt . Barátai nem hagyták cserben a szorgos, madarat. Etették, itatták, rejtegették ellenségei elől.
Mire lehullt az első hó, Cserfes ismét vidáman cserregett a fákon.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése