Most aztán végképp elértem, amit akartam, gondolja, miközben ránt egyet csinosra szabott szoknyáján. Kifinomult léptekkel indul el élete első dicsőítésének színhelyére. Olyan akár egy alabástrom szobor. Testén szinte még gőzölög a frissen vasalt ing. Fején aranyzsinóros, fehér kalappal, vállán aprócska csillagokkal, ékes paszománnyal díszített lapocskák. Gondosan bezárja az ajtót, még egy utolsó simítás, jöhet a bemutatkozó.
Az utcán senki sem köszönti, még nem látták egyenruhában. Eddig csak ott öltözött díszbe, ahol szükségszerű volt. Mostanra megváltozott minden. Tanulmányait befejezte. Szabadság, szabad vagyok… gondolja.
A vonaton izzadságszagú emberek, az első ülésen épp hagymát eszik házi kolbásszal egy asszony. Vág pár vékonyka szeletet a vele szemközt ülő kackiás bajuszú öregembernek is. Talán a férje lehet, vagy az apja? Ki tudja? Az állmáson átszáll a Metróra. Szemközt furcsa páros áll. Nagydarab ember, jó negyvenes ölelget egy tinédzserforma lányt. Robusztus teste szinte teljesen eltakarja, ahogy fölé hajol. Sandán méri végig épp két csók között a szemközt álló csinos hölgyet. Fék, megbotlik egy előtte heverő poggyászba. Idegen ország, idegen nyelvet beszélő árusai kiabálnak vele. Körömcipője sarka belé csikordult a gyors mozdulatba, sajgó bokáját finoman rakosgatja a másik lába elé. Súlypontját áthelyezve, kihúzza magát, újra felemeli kezét, épp elkapja az egyik kapaszkodó kallantyút, mire a jármű jókorát rántva, elindul. A férfi kacsint, tekintete most szoknyájának szegélyén pihen. Perzselő érzés, lassan melegszik mindene, forróság költözik a lenge ruhadarab alá. Micsoda féreg, hessent el egy gyorsan jött gondolatot. Megpróbálja lefoglalni magát, kinéz az ablakon. Az előtte rohangászó alakok filmszerű jelenetet rajzolnak a megvilágított alagút falára. Végre megérkezik. Fék, s ő bár már számolt ezzel, mégis előre szökken egy lépésnyit. A robusztus beletemetkezik a kislány mellébe. Ráz rajta egyet. Fújj, gondolja. Bizseregni kezd a bal kézfeje. Istenem, fut át agyán a felismerés. A gyűrűm… Nem vettem le… Egyenruhában csak nem támadnak meg… Éled veszélyérzete. A pár utána ered. Gyorsít léptein, majd kopogó sarkacskái szapora kipp-kopp hangon megindulnak a mozgólépcső irányába. Minél gyorsabban verdesi a fémes talpazatot, annál erősebben dübörög mögötte az imént őt még csak fixírozó ember lépte. Végre eléri a lépcsőt. Kettesével ugrál fel rajta, mígnem beakad a vékonyka sarok. Kiemeli lábfejét, otthagyja. Sántítva szalad a kijárat irányába. Kiérve a térre, harisnyája cafatokban lóg mezítelen lábán.
– Megbolondult? – kérdi a nagydarab. Kezében ott árválkodik cipőcskéje. Átadja. Remegő kézzel nyúl utána. Óvatosan a másikkal, nem azzal, amin a nagy értékű gyűrű csillog.
– Elnézést. Köszönöm – préseli ki nagy nehezen e két szófoszlányt. Az megszégyenítő módon játszik még picit, majd végül csak elengedi a lábbelit.
– Milyen szép egyenruha… mégis mily picinyke egérke lakik benne…– röhög, miközben szemébe fröcsögi sűrű nyálát.
– Anyád – csúszik ki a nő száján a megbocsáthatatlan szó.
– A te anyád, mocskos kis ribanc! – üvöltözik egyből.
Erre a járókelők köré állnak, érezhető a pattanásig növekedett feszültség. Feladja, elballag a nő mellől.
– Bántotta? – kérdi egy vézna, talán húsz éves formájú sápadt fiú.
– Nem. Félreértés volt – nyöszörgi bátortalanul.
– Tessék vigyázni vele. Ez nem tréfál. Ismerem. Nem régen szabadult, megölte az anyját.
Meg…öl…te…az…any…ját…koppan tudatában a rövid mondat minden egyes szótagja. Ő meg épp azt szidta akaratlanul. Megigazgatja magát. Jókor jött ötlettel, letépi harisnyáját mindkét lábáról. Bizarr mutatvány, az utca kellős közepén. Csinos húszas éveiben járó nő, friss diplomával, egyenruhában, amint közterületen a harisnyáját leveszi. Egyszerűen kilép belőle, majd vissza a topánkákkal, megindul a villamos állomás irányába. Idő közben hatalmasra duzzad a tömeg. Beáll a sorba, s ahogy megáll mellette az ócska jármű, igyekszik felkapaszkodni a hátsó szerelvényre. Sikerül. Nagy nehezen elevickél az első ülésig. Az egyik oldalról a cipőjét tapossák, a másikról szoknyáját cibálják egyre lejjebb, végül az már ott csüng, majdnem a térdén. Visszarántja, még mielőtt egy száll bugyiban érné el a végállomást. Ide-oda lökdösi a jármű, hol a mögötte állóba, hol az ülés fémkapaszkodójába vágja bele magát. Minden reggel ez van, kár volt így kiöltözni, gondolja, majd eszébe jut a gyűrű. Megkeresi táskáját, maga elé rántja. Kissé kinyitja, elrejti benne védtelenül maradt ujjait. Megnyugszik. Így már senki sem látja meg azt, amit nem célszerű ilyen tumultusban mutogatni. Mire a huszadik megállóhoz is elérnek, teljesen lezsibbad mindkét lába. Karja kitekeredve, a kapaszkodót cibálja. Végre üvölt a vezető, végállomás. A szorítás ereszt, ömlik lefelé a sok nép. Futás a buszváróba. Útközben, igyekszik betűrni kiszabadult ingét szoknyájába. Döbbenetes felismerés, majd elsírja magát. Leszakadt az ingéről két gomb. Az egyik épp vékony teste ellenére megnőtt dús kebleit engedte szabadon, a másik hiányát sikerül elrejteni szoknyája korcában. Most mi lesz? Mint egy ágról szakadt… Így nem mehet be az állománygyűlésre. Felettébb elkeseredik.
– Van tűm – szólítja meg egy aranyos nénike. Jöjjön, segítek. Meg van a gomb?
– Nincsen – válaszolja kétségbeesetten.
– Ejnye, no! Már nehogy sírva fakadjon ebben a csodálatos egyenruhában, kedves! Na, majd segítek a bajon, magára varrom. Nézzük csak meg, hátha van az inge aljában pót-gomb. S tényleg, ahogy benyúl, bal oldalt a varratban ott húzza meg magát szerényen a pót-gomb.
– Ne szenvedjen, majd én – mosolyog a néni. Ügyesen nyúl inge alá, s pár csavarintással eltávolítja a keresett tárgyat. Kezei ügyesen járnak, pillanatokon belül, fedve az eltakarni kívánt testrész. Még leporolgatja a hátát, a váll lapokat is megigazgatja, majd útjára ereszti az újra rendezett külsejű, szép nőt. Alig végeznek, begördül a busz. Szerencsére arra felé, amerre ő tart, nem sokan utaznak, így könnyű szerrel talál magának ülő helyet. Megnyugszik. Ma kitüntetik. Most lesz életének első igazán nagy napja. Megérdemli, hiszen végig kitűnővel végezte a főiskolát. Nagyot sóhajt, a jármű óvatosan behúz a megállóba. Leszáll. Egyenes háttal, fején fehér kalapjával, menetel végcélja felé. Lassan, óvatosan lépdel fel a lépcsőn. Még egyszer megérinti gyűrűjét. Elégedetten érzékeli, hogy az az ujján díszeleg, nem veszett el a nagy forgatag ellenére sem. Lassan nyitják előtte az ajtót. Olyan hihetetlen érzés, mint amikor egy artista fut be életének első előadására…ím, a porond! Odabent halkan morajlik a már helyét elfoglaló, szintén ünneplőbe öltözött tömeg. Araszolva közelíti meg a helyét. Óvatosan maga alá húzza, egyetlen finom mozdulattal kisimítva szoknyáját… s ekkor… csak ekkor tudatosul benne, hogy hiába szaladt, hiába menekült, hiába figyelt, hiába volt rajta az egyenruhája… mégis csak meglopták.
– Az órám! – kiáltja el hangosan magát.
Az utcán senki sem köszönti, még nem látták egyenruhában. Eddig csak ott öltözött díszbe, ahol szükségszerű volt. Mostanra megváltozott minden. Tanulmányait befejezte. Szabadság, szabad vagyok… gondolja.
A vonaton izzadságszagú emberek, az első ülésen épp hagymát eszik házi kolbásszal egy asszony. Vág pár vékonyka szeletet a vele szemközt ülő kackiás bajuszú öregembernek is. Talán a férje lehet, vagy az apja? Ki tudja? Az állmáson átszáll a Metróra. Szemközt furcsa páros áll. Nagydarab ember, jó negyvenes ölelget egy tinédzserforma lányt. Robusztus teste szinte teljesen eltakarja, ahogy fölé hajol. Sandán méri végig épp két csók között a szemközt álló csinos hölgyet. Fék, megbotlik egy előtte heverő poggyászba. Idegen ország, idegen nyelvet beszélő árusai kiabálnak vele. Körömcipője sarka belé csikordult a gyors mozdulatba, sajgó bokáját finoman rakosgatja a másik lába elé. Súlypontját áthelyezve, kihúzza magát, újra felemeli kezét, épp elkapja az egyik kapaszkodó kallantyút, mire a jármű jókorát rántva, elindul. A férfi kacsint, tekintete most szoknyájának szegélyén pihen. Perzselő érzés, lassan melegszik mindene, forróság költözik a lenge ruhadarab alá. Micsoda féreg, hessent el egy gyorsan jött gondolatot. Megpróbálja lefoglalni magát, kinéz az ablakon. Az előtte rohangászó alakok filmszerű jelenetet rajzolnak a megvilágított alagút falára. Végre megérkezik. Fék, s ő bár már számolt ezzel, mégis előre szökken egy lépésnyit. A robusztus beletemetkezik a kislány mellébe. Ráz rajta egyet. Fújj, gondolja. Bizseregni kezd a bal kézfeje. Istenem, fut át agyán a felismerés. A gyűrűm… Nem vettem le… Egyenruhában csak nem támadnak meg… Éled veszélyérzete. A pár utána ered. Gyorsít léptein, majd kopogó sarkacskái szapora kipp-kopp hangon megindulnak a mozgólépcső irányába. Minél gyorsabban verdesi a fémes talpazatot, annál erősebben dübörög mögötte az imént őt még csak fixírozó ember lépte. Végre eléri a lépcsőt. Kettesével ugrál fel rajta, mígnem beakad a vékonyka sarok. Kiemeli lábfejét, otthagyja. Sántítva szalad a kijárat irányába. Kiérve a térre, harisnyája cafatokban lóg mezítelen lábán.
– Megbolondult? – kérdi a nagydarab. Kezében ott árválkodik cipőcskéje. Átadja. Remegő kézzel nyúl utána. Óvatosan a másikkal, nem azzal, amin a nagy értékű gyűrű csillog.
– Elnézést. Köszönöm – préseli ki nagy nehezen e két szófoszlányt. Az megszégyenítő módon játszik még picit, majd végül csak elengedi a lábbelit.
– Milyen szép egyenruha… mégis mily picinyke egérke lakik benne…– röhög, miközben szemébe fröcsögi sűrű nyálát.
– Anyád – csúszik ki a nő száján a megbocsáthatatlan szó.
– A te anyád, mocskos kis ribanc! – üvöltözik egyből.
Erre a járókelők köré állnak, érezhető a pattanásig növekedett feszültség. Feladja, elballag a nő mellől.
– Bántotta? – kérdi egy vézna, talán húsz éves formájú sápadt fiú.
– Nem. Félreértés volt – nyöszörgi bátortalanul.
– Tessék vigyázni vele. Ez nem tréfál. Ismerem. Nem régen szabadult, megölte az anyját.
Meg…öl…te…az…any…ját…koppan tudatában a rövid mondat minden egyes szótagja. Ő meg épp azt szidta akaratlanul. Megigazgatja magát. Jókor jött ötlettel, letépi harisnyáját mindkét lábáról. Bizarr mutatvány, az utca kellős közepén. Csinos húszas éveiben járó nő, friss diplomával, egyenruhában, amint közterületen a harisnyáját leveszi. Egyszerűen kilép belőle, majd vissza a topánkákkal, megindul a villamos állomás irányába. Idő közben hatalmasra duzzad a tömeg. Beáll a sorba, s ahogy megáll mellette az ócska jármű, igyekszik felkapaszkodni a hátsó szerelvényre. Sikerül. Nagy nehezen elevickél az első ülésig. Az egyik oldalról a cipőjét tapossák, a másikról szoknyáját cibálják egyre lejjebb, végül az már ott csüng, majdnem a térdén. Visszarántja, még mielőtt egy száll bugyiban érné el a végállomást. Ide-oda lökdösi a jármű, hol a mögötte állóba, hol az ülés fémkapaszkodójába vágja bele magát. Minden reggel ez van, kár volt így kiöltözni, gondolja, majd eszébe jut a gyűrű. Megkeresi táskáját, maga elé rántja. Kissé kinyitja, elrejti benne védtelenül maradt ujjait. Megnyugszik. Így már senki sem látja meg azt, amit nem célszerű ilyen tumultusban mutogatni. Mire a huszadik megállóhoz is elérnek, teljesen lezsibbad mindkét lába. Karja kitekeredve, a kapaszkodót cibálja. Végre üvölt a vezető, végállomás. A szorítás ereszt, ömlik lefelé a sok nép. Futás a buszváróba. Útközben, igyekszik betűrni kiszabadult ingét szoknyájába. Döbbenetes felismerés, majd elsírja magát. Leszakadt az ingéről két gomb. Az egyik épp vékony teste ellenére megnőtt dús kebleit engedte szabadon, a másik hiányát sikerül elrejteni szoknyája korcában. Most mi lesz? Mint egy ágról szakadt… Így nem mehet be az állománygyűlésre. Felettébb elkeseredik.
– Van tűm – szólítja meg egy aranyos nénike. Jöjjön, segítek. Meg van a gomb?
– Nincsen – válaszolja kétségbeesetten.
– Ejnye, no! Már nehogy sírva fakadjon ebben a csodálatos egyenruhában, kedves! Na, majd segítek a bajon, magára varrom. Nézzük csak meg, hátha van az inge aljában pót-gomb. S tényleg, ahogy benyúl, bal oldalt a varratban ott húzza meg magát szerényen a pót-gomb.
– Ne szenvedjen, majd én – mosolyog a néni. Ügyesen nyúl inge alá, s pár csavarintással eltávolítja a keresett tárgyat. Kezei ügyesen járnak, pillanatokon belül, fedve az eltakarni kívánt testrész. Még leporolgatja a hátát, a váll lapokat is megigazgatja, majd útjára ereszti az újra rendezett külsejű, szép nőt. Alig végeznek, begördül a busz. Szerencsére arra felé, amerre ő tart, nem sokan utaznak, így könnyű szerrel talál magának ülő helyet. Megnyugszik. Ma kitüntetik. Most lesz életének első igazán nagy napja. Megérdemli, hiszen végig kitűnővel végezte a főiskolát. Nagyot sóhajt, a jármű óvatosan behúz a megállóba. Leszáll. Egyenes háttal, fején fehér kalapjával, menetel végcélja felé. Lassan, óvatosan lépdel fel a lépcsőn. Még egyszer megérinti gyűrűjét. Elégedetten érzékeli, hogy az az ujján díszeleg, nem veszett el a nagy forgatag ellenére sem. Lassan nyitják előtte az ajtót. Olyan hihetetlen érzés, mint amikor egy artista fut be életének első előadására…ím, a porond! Odabent halkan morajlik a már helyét elfoglaló, szintén ünneplőbe öltözött tömeg. Araszolva közelíti meg a helyét. Óvatosan maga alá húzza, egyetlen finom mozdulattal kisimítva szoknyáját… s ekkor… csak ekkor tudatosul benne, hogy hiába szaladt, hiába menekült, hiába figyelt, hiába volt rajta az egyenruhája… mégis csak meglopták.
– Az órám! – kiáltja el hangosan magát.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése