A múlt század elején még jellemző volt a sok gyermek a családokban. Anyai nagyanyámnak hét testvére volt, négy lány és három fiú. Anyám leveleit, hagyatékát rendezgetve leltem rá egy kopott, barna fotóra, amely a nyolc testvért együtt ábrázolta.
Én gyermekként csak nagyanyám két nővérét és két öccsét ismertem. Az elmúlt évszázad harmincas éveiben lehetőség volt háziasszonyi állást vállalni európai országokban. Nagyanyám két húga élt is ezzel a lehetőséggel: Annus néni Londonban kapott állást, Bözsi néni pedig Brüsszelben. Életük végéig ott maradtak, sőt ott van sírjuk is. Néha írtak levelet, küldtek csomagot a háború után – főként használt holmikat, de akkor nekünk ez is nagy segítséget jelentett.
Annus néni nem ment férjhez, Bözsi nénit - aki szépnek látszott a fotón szememben – egy királyi testőr vette feleségül, de gyermekük nem született. Amikor meghalt, jelentős örökség maradt utána, kaptunk is értesítést róla, de kiutazási lehetőség az akkori Magyarországról nem volt engedélyezve, így az örökség számunkra elveszett.
A legidősebb nővér kifejezetten csúnya volt. Őt személyesen is ismertem. Pici madárfején kiguvadó gombszemek, nagy orr, keskeny, összezárt ajkak, sárga fogak és kontynak alig nevezhető hajcsomó a feje búbján. Vékony, sipító hangon, kényeskedve beszélt, vagyis inkább folyton affektált, siránkozott…,Ha férfi lettem volna, nem vettem volna feleségül. Mégis akadt egy lengyel menekült, aki vállalta ezt a nehéz feladatot. Négy gyermek született a házasságból: két lány és két fiú. A lányok csúnyák voltak, nem is akadt férfi, aki vállalta az életet velük. Ifjabb Róza férfias arcvonásai, harsány hangja riasztóan hatott rám, amikor anyámmal ellátogattunk hozzájuk. Nagy cuppanó puszikat kaptam tőle, amit undorítónak éreztem és letöröltem. Ebéd után - szokás szerint – lefektettek engem aludni és ehhez szükség volt egy selyem ruhadarabra, amit kezemben szorongattam, miközben másik kezem két középső ujját szoptam. Ez talán szeretet-igényem megnyilatkozása volt. Az itteni selyemfehérneműtől azonban nem tudtam elaludni, undorodtam a szagától. Sajnos, anyám az unokatestvérei kérésére megengedte, hogy néhány napot náluk töltsek. Ez kellemetlen élményt adott, csak az jelentett némi vigaszt, hogy voltak könyvek, amiket olvashattam náluk – például Jókai regényét, Az aranyembert is.
A fiúk – illetve már férfiak - akkor már megházasodtak. Egyikük Pesten élt, soha nem jött haza látogatóba sem, a kapcsolatot megszakította családjával. Gyermeke nem született neki sem.
Gyula bácsi, a másik fivér ugyancsak magtalan házasságban élt sok éven át. Ő is rajongott értem, már felnőtt koromban – talán túlságosan is – noha úgy éreztem, lányaként szeretett, de volt rá eset, hogy a nőt kereste bennem, mikor felesége nem volt otthon. Ismertem róla egy furcsa adomát, anyám mesélte: Gyuszika mint kisfiú a szomszéd néni kedvence volt. Ő azt kérte tőle, hogy
- mutasd meg a csöngődet, kisfiam!
látva az aprónak várt „szerszámot” – elszörnyedt a szomszédasszony.
- - de hiszen ez nem csöngő, hanem kolomp! – mondta.
Valóban az lehetett, mert amikor már felnőttként rendeltetésszerűen használta a házasságában, felesége az együttlét után nem tudott felkelni az ágyból és megesett, hogy elöntötte a vér. Ezt a történetet nagyon megjegyeztem gyermekkoromban és féltem tőle, hogy nekem is megmutatja. Szerencsére nem került rá sor, mert megérkezett Ilus néni, aki nekem varrni szokott ruhákat ,Ám a próba után ezt nem folytattam, másik varrónőt kerestem. Temetésükre elmentem, mert kedves emberek voltak, szerettem őket. Így tehát a családnak ez az ága is kihalt.
Nagyanyám Pista öccse anyámba – unokahúgába volt szerelmes, aki ekkor még csak tizenöt éves volt. Bolondította, hogy elveszi feleségül. Jóképű férfi volt, de vérrokon, és ez a házasságnak komoly akadálya lett volna. Nagyapám – mikor megsejtette a vonzalmat – baltával kergette sógorát, és megfenyegette. megöli, ha lánya közelében látja. Így hát Pista bácsi messzire utazott, és az ország nyugati határánál állomásfőnök lett. feleségül vett egy jómódú sváb lányt és éltek két gyermekükkel eléggé boldogtalanul. Egyik gyermeket sem tudták felnevelni. A háború idején a kisfiú a kertjük melletti réten játszott, mikor leszállt egy repülőgép, kiszállt egy férfi és felkapta a gyermeket, majd a gép felszállt és a kisfiúnak örökre nyoma veszett. Évikét, a kislányukat egy szomszéd megmérgezte. Így utód ebből a családból sem maradt.
A legfiatalabb testvér – Misike – komornyik lett egy gazdag grófnő mellett, aki kiszívta életerejét és a háború után szegényen, súlyos tbc betegségben viszonylag fiatalon – gyermek utód nélkül – meghalt.
A nyolc testvér közül mindössze háromnak születtek szaporodó utódai, de csak kettő, három, nagyanyámnak négy. Fiának azonban szintén nem született gyermek kései házasságából. Matematikailag összeszámolva a nyolc testvér tíz utódot hagyott, tehát számottevő a fogyatkozás. Ez a tendencia más családokra is jellemző Mi magyarok a huszonegyedik században már elképzelni sem tudunk egy családban nyolc-tíz gyermeket. Az okokat mindenki ismeri. Szomorkodhatunk miatta, de javulásban aligha reménykedhetünk. Ady Endre írta Ülj törvényt Werbőczy című versében:
„Úgy elfogy a magyar, mintha nem lett volna”.
Idézhetnénk más jósokat is, akik a nemzet halálának vízióját felvetették. Megérjük-e, hogy sok kis magyar játszik a luxus játszótereken? Én már biztosan nem, de reménykedem.
Én gyermekként csak nagyanyám két nővérét és két öccsét ismertem. Az elmúlt évszázad harmincas éveiben lehetőség volt háziasszonyi állást vállalni európai országokban. Nagyanyám két húga élt is ezzel a lehetőséggel: Annus néni Londonban kapott állást, Bözsi néni pedig Brüsszelben. Életük végéig ott maradtak, sőt ott van sírjuk is. Néha írtak levelet, küldtek csomagot a háború után – főként használt holmikat, de akkor nekünk ez is nagy segítséget jelentett.
Annus néni nem ment férjhez, Bözsi nénit - aki szépnek látszott a fotón szememben – egy királyi testőr vette feleségül, de gyermekük nem született. Amikor meghalt, jelentős örökség maradt utána, kaptunk is értesítést róla, de kiutazási lehetőség az akkori Magyarországról nem volt engedélyezve, így az örökség számunkra elveszett.
A legidősebb nővér kifejezetten csúnya volt. Őt személyesen is ismertem. Pici madárfején kiguvadó gombszemek, nagy orr, keskeny, összezárt ajkak, sárga fogak és kontynak alig nevezhető hajcsomó a feje búbján. Vékony, sipító hangon, kényeskedve beszélt, vagyis inkább folyton affektált, siránkozott…,Ha férfi lettem volna, nem vettem volna feleségül. Mégis akadt egy lengyel menekült, aki vállalta ezt a nehéz feladatot. Négy gyermek született a házasságból: két lány és két fiú. A lányok csúnyák voltak, nem is akadt férfi, aki vállalta az életet velük. Ifjabb Róza férfias arcvonásai, harsány hangja riasztóan hatott rám, amikor anyámmal ellátogattunk hozzájuk. Nagy cuppanó puszikat kaptam tőle, amit undorítónak éreztem és letöröltem. Ebéd után - szokás szerint – lefektettek engem aludni és ehhez szükség volt egy selyem ruhadarabra, amit kezemben szorongattam, miközben másik kezem két középső ujját szoptam. Ez talán szeretet-igényem megnyilatkozása volt. Az itteni selyemfehérneműtől azonban nem tudtam elaludni, undorodtam a szagától. Sajnos, anyám az unokatestvérei kérésére megengedte, hogy néhány napot náluk töltsek. Ez kellemetlen élményt adott, csak az jelentett némi vigaszt, hogy voltak könyvek, amiket olvashattam náluk – például Jókai regényét, Az aranyembert is.
A fiúk – illetve már férfiak - akkor már megházasodtak. Egyikük Pesten élt, soha nem jött haza látogatóba sem, a kapcsolatot megszakította családjával. Gyermeke nem született neki sem.
Gyula bácsi, a másik fivér ugyancsak magtalan házasságban élt sok éven át. Ő is rajongott értem, már felnőtt koromban – talán túlságosan is – noha úgy éreztem, lányaként szeretett, de volt rá eset, hogy a nőt kereste bennem, mikor felesége nem volt otthon. Ismertem róla egy furcsa adomát, anyám mesélte: Gyuszika mint kisfiú a szomszéd néni kedvence volt. Ő azt kérte tőle, hogy
- mutasd meg a csöngődet, kisfiam!
látva az aprónak várt „szerszámot” – elszörnyedt a szomszédasszony.
- - de hiszen ez nem csöngő, hanem kolomp! – mondta.
Valóban az lehetett, mert amikor már felnőttként rendeltetésszerűen használta a házasságában, felesége az együttlét után nem tudott felkelni az ágyból és megesett, hogy elöntötte a vér. Ezt a történetet nagyon megjegyeztem gyermekkoromban és féltem tőle, hogy nekem is megmutatja. Szerencsére nem került rá sor, mert megérkezett Ilus néni, aki nekem varrni szokott ruhákat ,Ám a próba után ezt nem folytattam, másik varrónőt kerestem. Temetésükre elmentem, mert kedves emberek voltak, szerettem őket. Így tehát a családnak ez az ága is kihalt.
Nagyanyám Pista öccse anyámba – unokahúgába volt szerelmes, aki ekkor még csak tizenöt éves volt. Bolondította, hogy elveszi feleségül. Jóképű férfi volt, de vérrokon, és ez a házasságnak komoly akadálya lett volna. Nagyapám – mikor megsejtette a vonzalmat – baltával kergette sógorát, és megfenyegette. megöli, ha lánya közelében látja. Így hát Pista bácsi messzire utazott, és az ország nyugati határánál állomásfőnök lett. feleségül vett egy jómódú sváb lányt és éltek két gyermekükkel eléggé boldogtalanul. Egyik gyermeket sem tudták felnevelni. A háború idején a kisfiú a kertjük melletti réten játszott, mikor leszállt egy repülőgép, kiszállt egy férfi és felkapta a gyermeket, majd a gép felszállt és a kisfiúnak örökre nyoma veszett. Évikét, a kislányukat egy szomszéd megmérgezte. Így utód ebből a családból sem maradt.
A legfiatalabb testvér – Misike – komornyik lett egy gazdag grófnő mellett, aki kiszívta életerejét és a háború után szegényen, súlyos tbc betegségben viszonylag fiatalon – gyermek utód nélkül – meghalt.
A nyolc testvér közül mindössze háromnak születtek szaporodó utódai, de csak kettő, három, nagyanyámnak négy. Fiának azonban szintén nem született gyermek kései házasságából. Matematikailag összeszámolva a nyolc testvér tíz utódot hagyott, tehát számottevő a fogyatkozás. Ez a tendencia más családokra is jellemző Mi magyarok a huszonegyedik században már elképzelni sem tudunk egy családban nyolc-tíz gyermeket. Az okokat mindenki ismeri. Szomorkodhatunk miatta, de javulásban aligha reménykedhetünk. Ady Endre írta Ülj törvényt Werbőczy című versében:
„Úgy elfogy a magyar, mintha nem lett volna”.
Idézhetnénk más jósokat is, akik a nemzet halálának vízióját felvetették. Megérjük-e, hogy sok kis magyar játszik a luxus játszótereken? Én már biztosan nem, de reménykedem.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése