Ötödik levél
"Ha bánat sújt le, a világért ne görnyedj alatta, mert az annyit jelent, hogy a vak sorserőknek küzdelem nélkül adod meg magad. " Szepes Mária
Március végén végleg megjött a tavasz. Langyos simogató szellő fújt, hozta a közeli földekről a friss trágyaszagot. Éledezni kezdett körülöttünk a világ, alkonyatkor rigók rikkantottak, megtelt a tópart a horgászok lámpáival, esténként pislogtak a parton, mint megannyi szentjánosbogár. A kopár faágak zöldülni kezdtek, a tavaszi esők lemosták a téli szürkeséget, köröttünk minden üde friss színbe öltözött. Reggelenként sűrű köd gomolygott a tó felett, de később az éltető nap szép komótosan mind felszívta és ragyogóra fényesítette a tájat. Könnyebbnek éreztem a mindennapokat, a hátamat is felegyenesítettem, és furcsa belső kényszert éreztem, hogy csináljak már valamit. Volt is mit. Nekiláttam a szántás utáni hantok szétverésének és gereblyézésének. Keserves munka volt. A mi kertünk földje kegyetlen nehezen művelhető fekete agyag, amit megszelídíteni csak az őszi ásással lehetett, időt hagyva a fagynak, hogy elvégezze romboló munkáját, és tavasszal, ha már a föld pirulni kezdett, könnyedén engedelmeskedett a gereblyének. Na de most a frissen szántott tarackos föld simaságáért igencsak meg kellett dolgoznom. Minden hantból egyenként kirázni a tarack gyökerét és a vödörbe gyűjteni.
Nap - nap után, a munkából hazaérve mentem a kertbe robotolni. Nem értem rá gondolkodni, magamat sajnálgatni. A három ablakomat lefestettem, és nagyon büszkén, kihúztam magam. A bejárati ajtómat pedig a sógorom lelakkozta. Szombatonként mentünk a temetőbe, onnan meglátogatni a beteg érszűkületes lábú apósomat és a szívbeteg anyósomat. Szegényeknek a fiuk gyászához hozzáadódtak a betegségek terhe is.
A kerti munka közben jobban megismertem a szomszédjaimat. A baloldaliak maguknak való furcsa és nagyon kíváncsi emberek voltak, a lányommal egyidős súlyosan sérült kisfiút neveltek, aki nem tudott beszélni és az értelme a csecsemő szintjén állt. Lehet, hogy ezért, lehet, hogy a természetükből adódott, de nagyon megkeseredetten és gyanakvóan tekintettek mindenkire. Rám is. A mai napig is mellettünk élnek, de soha nem voltunk olyan beszélgetős szomszédok, igaz, hogy haragot sem tartottunk soha. Az asszonnyal majdnem egyidős vagyok, de a mai napig magázódunk. Ez már így marad, míg élünk, azt hiszem. Furcsa távolságtartó viszonyban éltünk, ám ha segítségre szorultam, vagy fordítva, segítettünk egymásnak, de ha az asszony bal lábbal ébredt, nem is köszönt vissza. Megszoktam ezt a furcsa viselkedést, és nem törődtem vele, elfogadtam őket olyannak, amilyenek.
A másik felünkön még csak épültek a fiatal házasok, velük nagyon jó barátságba kerültünk. Nyitott, vidám segítőkész emberek voltak. A mai napig itt élnek mellettünk, mindenben segítünk egymásnak, mint a testvérek.
Ekkor ismertem meg a barátnőmet, az utca elején laktak. Ők voltak az első lakók, ebben az épülő utcában. Nehéz időket éltek akkor, mert a férje katona volt, ő pedig két pici gyerekkel élt egyedül, a félig kész házban. Elkelt neki a segítség és a társaság.
Ha eljött az este és a csend, a jótékony félhomály, az ágyamból az ablakon át a tóra láttam, és néztem a szélben hajladozó nyárfákat, akkor visszagondoltam a hajdan boldog életemre mely hirtelen megváltozott, minden a múlté lett. Tudtam, és ő is ezt sugallta, hogy a lehajtott fejnek és a görnyedt hátnak nincs értelme, előre kell nézni, hisz itt a lányom, még fel kell nevelnem.
Fontos lett a kert, a munkám, és a lányom, ettől a helytállástól megnyugodott a lelkem. Teljesítsem a kötelességeimet, és így éreztem magam erősnek. Senkinek nem tartoztam elszámolással csak magamnak, de az fontos volt. Úgy éreztem figyelemmel kíséri éltünket, vigyázza lépteink, ez erőt adott, és kezdtem úgy viselkedni, ahogy elvárta tőlem.
A temetőben nézegettem a szomszéd sírokat, és szomorúnak tűnt a mi puszta földkupacunk a fakereszttel. Elhatároztam, hogy elmegyek a sírköveshez. Este meg hánytam vetettem ezt a tervem, és vártam mit mond majd rá. Szinte hallottam a hangját a válasszal: - Minek az már, emberi gyarlóság, hiszen épphogy megéltek, jó ez nekem, az élők a fontosak!" Valóban, neki, már mindegy volt, fakereszt, vagy kőkereszt. A sírkő az élőknek kell, hogy megnyugodjon az állítójuk, mert megtette a kötelességét, és fontos, hogy lássák az emberek a törődést. Talán jelezzük ezzel az utódainknak, hogy ezt várjuk el tőletek is? Ezt láttuk mi is. Az emberek elvárják, hogy a gyászoló látható módon gyászoljon, járjon talpig feketében, állítson sírkövet a halottainak, vigyen virágot és gyújtson gyertyát, de ezek csak külsőségek. A gyász az ember lelkében lakik, azt gyötri, a hiányérzet kínozza, és az új helyzetbe nehéz beleszokni.
Ám reggelre kelve, tudtam, hogy lesz sírköve, még ha adósságba is verem magam. Neki már valóban mindegy volt, de nekem és a lányomnak nem. Mi úgy éreztük ennyivel tartozunk az emlékének, megnyugszunk, ha a sírköre nézünk, és gyertyát gyújtunk rajta. Őt már nem hozza vissza semmi és senki, de lesz egy kő, ami örökre az ő emlékét őrzi nekünk. Másnap elmentem a sírköveshez.
"Ha bánat sújt le, a világért ne görnyedj alatta, mert az annyit jelent, hogy a vak sorserőknek küzdelem nélkül adod meg magad. " Szepes Mária
Március végén végleg megjött a tavasz. Langyos simogató szellő fújt, hozta a közeli földekről a friss trágyaszagot. Éledezni kezdett körülöttünk a világ, alkonyatkor rigók rikkantottak, megtelt a tópart a horgászok lámpáival, esténként pislogtak a parton, mint megannyi szentjánosbogár. A kopár faágak zöldülni kezdtek, a tavaszi esők lemosták a téli szürkeséget, köröttünk minden üde friss színbe öltözött. Reggelenként sűrű köd gomolygott a tó felett, de később az éltető nap szép komótosan mind felszívta és ragyogóra fényesítette a tájat. Könnyebbnek éreztem a mindennapokat, a hátamat is felegyenesítettem, és furcsa belső kényszert éreztem, hogy csináljak már valamit. Volt is mit. Nekiláttam a szántás utáni hantok szétverésének és gereblyézésének. Keserves munka volt. A mi kertünk földje kegyetlen nehezen művelhető fekete agyag, amit megszelídíteni csak az őszi ásással lehetett, időt hagyva a fagynak, hogy elvégezze romboló munkáját, és tavasszal, ha már a föld pirulni kezdett, könnyedén engedelmeskedett a gereblyének. Na de most a frissen szántott tarackos föld simaságáért igencsak meg kellett dolgoznom. Minden hantból egyenként kirázni a tarack gyökerét és a vödörbe gyűjteni.
Nap - nap után, a munkából hazaérve mentem a kertbe robotolni. Nem értem rá gondolkodni, magamat sajnálgatni. A három ablakomat lefestettem, és nagyon büszkén, kihúztam magam. A bejárati ajtómat pedig a sógorom lelakkozta. Szombatonként mentünk a temetőbe, onnan meglátogatni a beteg érszűkületes lábú apósomat és a szívbeteg anyósomat. Szegényeknek a fiuk gyászához hozzáadódtak a betegségek terhe is.
A kerti munka közben jobban megismertem a szomszédjaimat. A baloldaliak maguknak való furcsa és nagyon kíváncsi emberek voltak, a lányommal egyidős súlyosan sérült kisfiút neveltek, aki nem tudott beszélni és az értelme a csecsemő szintjén állt. Lehet, hogy ezért, lehet, hogy a természetükből adódott, de nagyon megkeseredetten és gyanakvóan tekintettek mindenkire. Rám is. A mai napig is mellettünk élnek, de soha nem voltunk olyan beszélgetős szomszédok, igaz, hogy haragot sem tartottunk soha. Az asszonnyal majdnem egyidős vagyok, de a mai napig magázódunk. Ez már így marad, míg élünk, azt hiszem. Furcsa távolságtartó viszonyban éltünk, ám ha segítségre szorultam, vagy fordítva, segítettünk egymásnak, de ha az asszony bal lábbal ébredt, nem is köszönt vissza. Megszoktam ezt a furcsa viselkedést, és nem törődtem vele, elfogadtam őket olyannak, amilyenek.
A másik felünkön még csak épültek a fiatal házasok, velük nagyon jó barátságba kerültünk. Nyitott, vidám segítőkész emberek voltak. A mai napig itt élnek mellettünk, mindenben segítünk egymásnak, mint a testvérek.
Ekkor ismertem meg a barátnőmet, az utca elején laktak. Ők voltak az első lakók, ebben az épülő utcában. Nehéz időket éltek akkor, mert a férje katona volt, ő pedig két pici gyerekkel élt egyedül, a félig kész házban. Elkelt neki a segítség és a társaság.
Ha eljött az este és a csend, a jótékony félhomály, az ágyamból az ablakon át a tóra láttam, és néztem a szélben hajladozó nyárfákat, akkor visszagondoltam a hajdan boldog életemre mely hirtelen megváltozott, minden a múlté lett. Tudtam, és ő is ezt sugallta, hogy a lehajtott fejnek és a görnyedt hátnak nincs értelme, előre kell nézni, hisz itt a lányom, még fel kell nevelnem.
Fontos lett a kert, a munkám, és a lányom, ettől a helytállástól megnyugodott a lelkem. Teljesítsem a kötelességeimet, és így éreztem magam erősnek. Senkinek nem tartoztam elszámolással csak magamnak, de az fontos volt. Úgy éreztem figyelemmel kíséri éltünket, vigyázza lépteink, ez erőt adott, és kezdtem úgy viselkedni, ahogy elvárta tőlem.
A temetőben nézegettem a szomszéd sírokat, és szomorúnak tűnt a mi puszta földkupacunk a fakereszttel. Elhatároztam, hogy elmegyek a sírköveshez. Este meg hánytam vetettem ezt a tervem, és vártam mit mond majd rá. Szinte hallottam a hangját a válasszal: - Minek az már, emberi gyarlóság, hiszen épphogy megéltek, jó ez nekem, az élők a fontosak!" Valóban, neki, már mindegy volt, fakereszt, vagy kőkereszt. A sírkő az élőknek kell, hogy megnyugodjon az állítójuk, mert megtette a kötelességét, és fontos, hogy lássák az emberek a törődést. Talán jelezzük ezzel az utódainknak, hogy ezt várjuk el tőletek is? Ezt láttuk mi is. Az emberek elvárják, hogy a gyászoló látható módon gyászoljon, járjon talpig feketében, állítson sírkövet a halottainak, vigyen virágot és gyújtson gyertyát, de ezek csak külsőségek. A gyász az ember lelkében lakik, azt gyötri, a hiányérzet kínozza, és az új helyzetbe nehéz beleszokni.
Ám reggelre kelve, tudtam, hogy lesz sírköve, még ha adósságba is verem magam. Neki már valóban mindegy volt, de nekem és a lányomnak nem. Mi úgy éreztük ennyivel tartozunk az emlékének, megnyugszunk, ha a sírköre nézünk, és gyertyát gyújtunk rajta. Őt már nem hozza vissza semmi és senki, de lesz egy kő, ami örökre az ő emlékét őrzi nekünk. Másnap elmentem a sírköveshez.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése