Töprengés

(előre is elnézést az obszcén kifejezésekért)

nem is kell nekem szív bazdmeg. sőt, örülnék is, ha végre valaki kitépné már belőlem. vagy odadobnám az első éhező kutyának, pár finom falatnak biztos jobban örülne, mint én, ennek a szar életnek nevezhető semminek. elveszett, ami kell nekem. minél jobban próbálkozik az ember elérni a céljait/azt, amit szeretne, annál távolabb kerül tőle. tapasztaltam, de mégis: hol van ebben a logika? miért történik ez velem mindig? olyan dolog ez, ami életem végéig követni fog. de ha tényleg, akkor örülnék, ha már vége lenne. elegem van. minden egyes veled töltött perctől is, mert azóta se tudom eldönteni, hogy mit érzel. mert nem azt mutatod, nem is azt mondod. falat vonsz magad körül, kaput emelsz a soroknak s még azt sem hagyod, hogy kopogjak rajta. nem hagysz választást, döntenék, de egyedül gyenge vagyok. tovatűnt minden, minden ami valaha is hozzád tudott volna kötni. már nem tudom, hogy mit akarok, de még érzek valamit, egyre halványabban az idő elteltével. bámulom, ahogy lepereg előttem az egész, ahogy múlnak a percek unalmasan, már nem is érzem, hogy élek, csak itt tátongok a semmiben. élvezem, hogy kihasználsz...