Borbála viaskodása

A vaskályha felől lebegő meleg körülfonta testét, majd tovább kúszott az ajtó és az ablak irányába. Borbála feszülten figyelte. Kárörvendően kuncogott, nocsak, ismét meg akarsz szökni te, balga! Már tudhatnád, hogy nincs innen menekvés. No, ugye mondtam, örvendezett a visszahömpölygő melegnek, amely rátekeredett jeges lábaira. Úgy no, te se juthatsz innen ki. Legalább jó vagy velem, nem úgy, mint…,de elharapta a szót. Jobb Azokat nem emlegetni, mert azonnal előcsúsznak a repedésekből, az ablaktól, az ágyból, s felé nyúlkálnak csontos, hosszú karmaikkal….  Panaszolta is Feketeruhásnak, de az legyintett rá, mormogott valamit, s kiment a szobából. Nem hitt neki. S még kiabált is vele, amiért kiszedte az ágyából a foltos deszkát! Nem értette meg Borbálát, nem fogta fel, hogy miért dobálta szét az ágyát. Rikácsolva szidta, de ő nem válaszolt neki, hadd dühöngjön, miért nem figyelt rá akkor, amikor elmondta neki a Bajt. De a foltos deszkát erősen szorította magához, ki nem engedte a kezéből. Nem, azt nem szabad visszatenni, az nem hagyja pihenni őt, mindig felveri nagy recsegéssel, amire elszunnyadna. Ki akar innen szabadulni. Hát menjen, ne zavarja őt.  Feketeruhás dohogott, morgott, de nem vette el tőle a deszkát. Csak akkor adta oda neki, amikor az már visszarakta az ágyába a matracot, s az ágyneműjét. Így elhitte neki Borbála, hogy kiviszi a szobából, és apróra vágja a zargató deszkát.
Megnyugodott, el is koppanhatott a szeme. De Azok felébresztették. Az ablak felől egyre erősödött a kaparászás, fenyegető hosszú árnyak kúsztak feléje. Borbála felhúzta lábait az ágyra, apróra gömbölyödött, hátha nem érik el, rettegett tőlük, a szemét is eltakarta, csak ne lássa Őket. Hagyjatok, hagyjatok, nyöszörgött eszelősen, ám akkor még előjöttek a Pirosak is a párna alól libasorban. És kezdődött az állandóan ismétlődő számonkérés! Hiába mutatta nekik Borbála a pénztárcáját, hogy nem hiányzik belőle semmi. Nem hittek neki. Hol van, hova tette, hallotta fülsiketítő hangjukat. Labdává zsugorodott az ágy sarkába, de az árnyak csak közeledtek, a Pirosak követelőztek, s a kinti kaparászás erősödött.
Ekkor nyílt az ajtó.  Brigitta, a lánya jött be kacagva. Hirtelen eltűntek az árnyak, megszűnt a kaparászás, s a Pirosak is visszafordultak a párna felé. Brigitta átölelte nagyi csontos, aszott   kis testét, megcirógatta riadt arcát, vele együtt nézte a Pirosak vonulását, megszámolták a sok zörgő pénzt a tárcában.
Megvan a pénz, nagyi, ne törődjön a fenyegetőkkel, se a Pirosakkal. Látja, csak a szájuk nagy, nem bántják, bizonygatta. Ilyenkor megnyugodott.  Csak azt nem értette, miért szólítja őt nagyinak a lánya. Meg is kérdezte egyszer, de Brigitta csak nevetett, és megsimogatta az arcát. Tréfás ez a lány, ha neki így tetszik, hát nagyizza. Oly kedves. És elriasztja kacagásával az árnyakat, a Pirosakat, s a kinti kaparászókat! A Feketeruhást azonban nem értette. Brigitta is összevissza beszélt, olyasmit mondott, hogy az ő lánya a fekete ruhás nő, csak gyászolja nagyapát. Nem értette, miről beszél ez a lány.
  Viccelődik, gondolta kimerülten mosolyogva Borbála, és fáradtan lecsukódott a szeme.