Boldog boldogtalanság

Újra kitűzted a cölöpöket.
Jelnek. Léleknyugtató határnak,
meddig mehetek el, számkivetett,
mikor eláraszt a sötétség,
hogy hozzád visszataláljak.

Új hont ígérsz magadban,
mintha befogadnál.
Tiszta, vérforraló fekhelyet,
harangnyugtató esti imát
annyi sok bolyongás után.
Elém vetett alamizsnaként
szűkíted az időt, a teret,
ahogy nő bennem a vágy újra
a régi lábnyomon
visszafele járni.

Beveted ellenem utolsó
védelmi hadoszlopod,
- míg álmaink csatáznak
felébredve valós csatatereken-
s elejét veszed minden szónak,
mit el se mondtam még,
s amit elmondtam
rég elfelejtetted.

És várod,
hogy lábhoz tett fegyverrel
jöjjek könyörögni,
adjam fel magam újra s újra
egy talpalatnyi
boldog
boldogtalanságért.

Hallgatni,
vagy mennydörögni.