Úgy vagyok ezzel, mint Ábel a rengetegben. Csak csetlek, botlok, gőzöm nincs, hogy merre menjek, hiszen azt sem tudom, hol vagyok, és vajh, mekkora ez a rengeteg?
És ha valaha is kikeveredem ebből, hova teszem?
Hova a francba lyukadok ki, egy országútra, ami valahonnan jön, és ki tudja hová megy? Vagy egy faluba, vagy valami városba, vagy egy tanyára, ahol nincs semmi?
Ahol csak süt a nap, csend van, és harsogva perceg az enyészet?
A múlt idők, leélt életek tárgyi attribútumai meredeznek ki a sárból, a benne lakó hernyók és bogarak nagy megelégedésére. Mert nekik akkora a világ, nagyobbra nincs is szükségük. Minek. Enni, inni, szaporodni meg aludni, bőven elég a hely.
Az a baj az embernél, többek között, hogy sokkal nagyobb élettere van, mint kéne. Nem is tud igazán mit kezdeni magával, Mert valójában, a lakásától, egy pár száz méteres körzetben cirkulál, Üzlet, posta, fodrász, háziorvosi rendelő, iskola, és a nap meg véges. Ha egész nap lót – fut, mert ő, egy aktív lény, ugyan úgy ráront az este, mint arra, aki nem csinált semmit. Pontosan olyan tempóban múlik az élete, mint bárki másnak.
A semmit csinálás, végezetül, egy hasznos tevékenység. Nagy realitás érzék kell hozzá, amit nem lehet megtanulni. Ami nagyon fontos, egy ilyen ember, nem csinál bajt. Nem téved, aminek a következményeit, az ártatlan védtelenek szokták elvinni, nincs útba, és pihenten, jó kondícióban fog távozni, visszerek, gyomorbaj, és megtépázott idegek nélkül. Mert megvilágosodott aggyal belátta időben, hogy tönkreteheti magát, de nem tud változtatni semmin.
A dolgok folyásának megvan a rituáléja, a szigorú szokásrendje, amiről lepattan minden változtatni akaró igyekezet.
Ami nem megy, azt ne erőltessük – mondá a bölcs intelem, mert lett légyen bármi, az E. A. Poe igazság, az megvétózhatatlan. „Minden múlik, ez is elmúlt, nem örök a csoda sem.”
Igazán, csak a múlt idő létezik, ami a múló jelenből táplálkozik, és ami marad még a jelennek hitt káprázatból, az arra elég, hogy kódorogjunk a múltban.
Tehát hiba, a rengetegben úgy idétlenkedni, hogy azzal tesszük tönkre a programot, hogy próbáljuk kitalálni, hova lyukadunk ki.
Mert valahova mindig érkezünk, a föld gömbölyű, és minden rengeteg, véges valahol.
Úgy vagyok ezzel, mint Ábel, a rengetegben. Csak csetlek, botlok, gőzöm sincs, hogy merre menjek, hiszen azt sem tudom, hol vagyok.
És ha valaha is kikeveredem ebből, hova teszem?
Hova a francba lyukadok ki, egy országútra, ami valahonnan jön, és ki tudja hová megy? Vagy egy faluba, vagy valami városba, vagy egy tanyára, ahol nincs semmi?
Ahol csak süt a nap, csend van, és harsogva perceg az enyészet?
A múlt idők, leélt életek tárgyi attribútumai meredeznek ki a sárból, a benne lakó hernyók és bogarak nagy megelégedésére. Mert nekik akkora a világ, nagyobbra nincs is szükségük. Minek. Enni, inni, szaporodni meg aludni, bőven elég a hely.
Az a baj az embernél, többek között, hogy sokkal nagyobb élettere van, mint kéne. Nem is tud igazán mit kezdeni magával, Mert valójában, a lakásától, egy pár száz méteres körzetben cirkulál, Üzlet, posta, fodrász, háziorvosi rendelő, iskola, és a nap meg véges. Ha egész nap lót – fut, mert ő, egy aktív lény, ugyan úgy ráront az este, mint arra, aki nem csinált semmit. Pontosan olyan tempóban múlik az élete, mint bárki másnak.
A semmit csinálás, végezetül, egy hasznos tevékenység. Nagy realitás érzék kell hozzá, amit nem lehet megtanulni. Ami nagyon fontos, egy ilyen ember, nem csinál bajt. Nem téved, aminek a következményeit, az ártatlan védtelenek szokták elvinni, nincs útba, és pihenten, jó kondícióban fog távozni, visszerek, gyomorbaj, és megtépázott idegek nélkül. Mert megvilágosodott aggyal belátta időben, hogy tönkreteheti magát, de nem tud változtatni semmin.
A dolgok folyásának megvan a rituáléja, a szigorú szokásrendje, amiről lepattan minden változtatni akaró igyekezet.
Ami nem megy, azt ne erőltessük – mondá a bölcs intelem, mert lett légyen bármi, az E. A. Poe igazság, az megvétózhatatlan. „Minden múlik, ez is elmúlt, nem örök a csoda sem.”
Igazán, csak a múlt idő létezik, ami a múló jelenből táplálkozik, és ami marad még a jelennek hitt káprázatból, az arra elég, hogy kódorogjunk a múltban.
Tehát hiba, a rengetegben úgy idétlenkedni, hogy azzal tesszük tönkre a programot, hogy próbáljuk kitalálni, hova lyukadunk ki.
Mert valahova mindig érkezünk, a föld gömbölyű, és minden rengeteg, véges valahol.
Úgy vagyok ezzel, mint Ábel, a rengetegben. Csak csetlek, botlok, gőzöm sincs, hogy merre menjek, hiszen azt sem tudom, hol vagyok.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése