FÜLLEDT GONDOLATOK 1.rész

Hogy mivé válik az ember ebben a fojtogató katakombában. Torokszorító fülledtség, félhomály, a folyosók boltíves sziklafalairól csöpög a poshadt víz, sehol egy ajtó, csak az egymásbanyíló alagutak áttekinthetetlen rengetege.

Fel- felsejlő árnyak végigsuhannak a benyílókban, képzeletbeli huzatot vonva maguk után, akár lebomlott szemfedők, felkavarva a láthatatlan port.

Az állandóság sétálgat a kilátástalansággal a hosszú folyosókon, a halk fényben megcsillannak vizes kőfalak, nehéz sóhajokat vélsz felfedezni a katakomba mélységeiből, ólomnehézgörgésük súrolja a sziklákat.

Csak mész előre, nem mersz megállni, mert érzed az a halál., ami láthatatlanul kísér, és vár.

Már nem érzed lábaidat, a zsibbadt bénultság lassan kúszik fel testeden, csak agyadat ne érje el, gondolod félve.

Bár tudod, itt félni sincs miért, csak az fél, akinek vannak reményei, a hátha, mégis, tán csoda történik, meg ilyesmik, de itt már ezek a fogalmak és vágyak ismeretlenek.

Ez tűnik az utolsó útnak, innen már nem vezet sehova és semerre, ez már a történet vége, a nagy összefoglalás, itt már minden csak volt.

Te vagy aki még van, de meddig és miért?

Botor kérdéseiddel siket füleket ostromolsz, ez csak neked kérdés, nincs, aki válaszoljon.

Már nem emlékszel, hogy voltál e egyáltalán, csak reméled, hogy vagy, az sem biztos, hogy vagy még, mert az egész egy vészterhes délibáb, egy káprázat a sziklafalak szűk egén.

Botladozol, felbuksz, de felállsz, alig emeled két lábadat, de érzed- menni, kell.

Amíg mész, addig élsz, magad vagy a tompa fájdalom és sértettség.

Már nem firtatod az élet értelmét, meg miért kéne, legyen neki, amúgy az sem biztos, hogy még élsz, tévedtél már nagyobbat is, még sem dőlt össze a világ.

A világ közelsem dőlékeny, pláne nem tőled, ez otromba nagyképűség lenne részedről.

A világ az egy dolog, te meg egy másik vagy, egy nagyon kis valami, amit nem jegyeznek sehol. Talán ennek köszönheted, hogy eddig is voltál.

Itt, a katakombákban biztos rengetegen bolyonganak, csak mindenki egy másik síkon, nem találkozhatsz senkivel közülük, amit néha hallani vélsz, az feltehetően szigetelési hiba.

Mert senki és semmi nem hibátlan, mindig becsúszhat egy apró zavar, ami még szerencsét is hozhat. Legfeljebb ehhez hasonló reményeid lehetnek, amik igen halványak, de akkor is vannak, ha semmi nincs, akkor a villanásnyi esélyek is felértékelődnek.

Nem szabad semmire sem legyinteni, bár ha teszed, nem szól érte senki. Akár mindkét kezeddel hadonászhatsz, még csúnyaságokat is mutogathatsz velük, csak az a baj, hogy nem tudod merre és kinek.

Esetleg a közismert karlengetés elindul a félhomályban, nekicsapódik a falaknak, céltalanul szálldos a semmiben, visszatér, mint egy bumeráng, aztán a következményeit élvezheted.

Ekkora hülye, még te sem lehetsz.

Bár senki nem tökéletes, talán még te sem, de ezt a lehetőséget nem lehet figyelmenkívűl hagyni.

Gondolataid már csak pislákolnak a fejedben, mint halotti mécsek, összevissza gondolsz és hiszegetsz nagy magányodban, semmiben nem vagy biztos, még abban sem, hogy itt rogyadozol az alagutakban, és kijáratnak remélsz minden beszájadzást.

Nem emlékszel volt e csomagod, vagy csak úgy zsebre tett kézzel keveredtél bele ebbe a lehetetlen alagútrendszerbe, mert,  kíváncsiságod, még a butaságodnál is nagyobb, aztán a feltámasztott helyzeteddel nem tudsz mit kezdeni, és csak magadat hibáztathatod.

Már érzed, lehet olyan, aki nem él, és azt hiszi él, és fordítva, magadat nem tudod, és nem mered sehova sorolni, csak reménykedsz, ami legalább nem kerül pénzbe.

Különös, hogy mindent árulnak pénzért, szerelmet, rangot, diplomát, de reményt soha. Az vagy van, vagy nincs.

Csak azért nem gondoltál erre idáig, mert nem voltál bajban, mert akkor van rá szükség, és

ha a békeidődben nem gyűjtöttél, akkor a szarban nincs.

Mert lásd be, jókora slamasztikában vagy, jószerivel ki sem látszol alóla, felülnézetből csak egy kis púpnak tűnsz, ami eléggé ledegradáló.

Most már késő a Mea Culpa, egyenesen nevetséges, jó, hogy senki sem lát.

Akkor kellett volna mindenre gondolni, amikor még volt rá mód, de nem tetted, mert minden marhasággal foglalkoztál, csak a lényeggel nem.

Most meg ez bosszulja meg magát, ha már így történt, legalább tudnál jó pofát vágni hozzá.

Szerencse, hogy nem látod magadat, úgy vánszorogsz mintha kétszáz éves lennél, egy blama, de mindegy. Ezt tudod nyújtani, ennyi maradt belőled az út végére.

Most már kezded belátni, a katakombák végtelenek, addig mész, míg elfogysz, lassan és nehézkesen, mert sokkal nehezebb kifingani, mint gondolod, és neked sem fog sikerülni egyből, ezt garantálom.

Szánalmas kis büdösbogár vagy, régen sem voltál más, csak nem figyeltél oda.

Mostmár bezzeg figyelnél mindenre, de már nincs értelme, de vigasztaljon az igazság, hogy sosem volt jelentősége, ha odafigyelsz, ha nem, akkor is az van, ami van, a fenét sem érdekelte soha, hogy te mit gondolsz, vagy mire nem figyelsz.

Kedves tőled, hogy mennyire sajnálod magadat, egészen meg vagy rendülve milyen helyzetbe kerültél, de legyünk őszinték, ugyan mire számítottál?

Napsütötte dombokra, angyalkákra és madárdalra, kaviárra, és fehér ruhás szüzekre, akik átcsókolnak abba a másba?

Mert ha ilyesmik jártak a fejedben, akkor te egyenesen infantilis vagy.

Vedd megtiszteltetésnek, ha a Párkák megkeresnek, és hajlandók felgombolyítani azt a vacak életfonaladat!

De ne vedd biztosra a találkozást, mert a magadfajta fonalból annyi van, hogy szerencsétlenek lassan nem tudják, hova a fenébe gombolyítsák.

Most bezzeg olyan elesett és védtelen vagy, hogy még egy kőszívű bérgyilkos is sírva fakadna látásodkor.

Látod, látod. Mindent akartál, de egyszerre, és akkora gubanc lett belőle, hogy ki sem látszol alóla.

Te soha nem is voltál tökéletes, vagy legalább elviselhető, miért lennél pont most?

Hogy nehéz önmagadat a bajban elviselni, ha ez megnyugtat, más is így van ezzel.

Miért lenne pont neked ez fenékig lószar. Ettél, ittál, utódlottál egész életedben, azt hitted miattad süt a nap, te vagy a világ közepe, csak elfelejtetted, hogy ez a véleményed csak a te világodra érvényes, amit rajtad kívül nem jegyez senki.

Egymás hibáit szoktuk nyilvántartani, mert magunk felé tele a lelkünk elnézéssel, és a másik baklövéseire már nem jut.

A jótetteket, tartsák nyilván az égiek, nekünk elég nyilvántartani a másik oldalt.

Meg, aztán ha jó vagy- ha rossz, mindenképpen a katakombákban kötsz ki, itt bőven jut idő az önmarcangolásra, aminek már megint semmi értelme, mert elkéstél vele.

Te mindig elkésel, aztán meg vagy sértve, hogy nem akceptálják.

Jó- tudom. A részvétel a fontos, nem a pontosság. De miután egyik sem fontos igazán, így mindkettő az, és változatlanul nem te döntöd el, hogy a késés hiba e vagy mellőzhető részletkérdés.

Most, hogy valószínű jön a „Főnéni”, most különös módon minden eszedbe jut, aminek már régen tudatában kellett volna légy.

Mindezek ismeretében, ahogy elnézlek itt a folyosón, rohadt helyzetben vagy, ezen, nem is tudnék szépíteni, na meg meg sem érdemelnéd.

Te, igazán nem is érdemelsz semmit, mert nem voltál elég rossz, hogy büntetést érdemelj, de elég jó sem, hogy jutalom övezhesse nyavalyás homlokod.

Ezt a fajtát mindenütt utálják, mert nincs kategóriája, egyik dobozba sem sorolható, csak adminisztratív bonyodalmakat okozol, aminek nem örülnek az illetékesek.

Mindig is ilyen voltál, kilógtál a sorból, most viszont nem a bot jött, hanem a kasza, és egy fejjel rövidebb lettél.

Gyerekkorodban, anyád szülinapjára, a Mészáros utcai antikváriumban vettél egy díszes, régi kiadású kötetet, kis vacak volt, négy forintért, a címe: „A Fejetlen Barát” .