Majdnem minden egyes pillanatot fel tudott idézni hosszú évek távlatából is. Ugyanúgy látott, hallott, sőt érzett is, mint akkor.
A fertőtlenítő csípős, mindent átitató szaga az, ami örökre beleivódott az emlékezetébe. Aztán a vakító fehérség. A falak, bútorok, a személyzet ruhája, a lepedő, amivel letakarták. A kora reggeli napfény, amint szikrázott a piszkos, félig nyitott ablak üvegén. A surrogó léptek, ahogy a papucsok érintkeztek a zöldes színű linóleummal.
Az infúziós palackból kínosan egyforma időközönként indult vándorútjára egy-egy csepp. Míg órákig dideregve feküdt, szinte ugyanabban a féloldalas, kényelmetlen helyzetben, volt ideje számolgatni őket. A gyerekek esténként képzeletbeli bárányokat számlálnak az áhított elalvásig, ő a nagyon is valóságos, átlátszó kis folyadékcseppeket figyelte, az életért. Pedig álmos volt, de a félelem és a várakozás nem engedte pihenni. A fülében visszhangzott, dobolt a zubogó dallam: dü-dübb, dü-dübb.
Az éles fájdalom a semmiből jött és percek múlva hirtelen eltűnt. Furcsamód ennek a fájdalomnak örült, hiszen végre történt valami. Aztán a következő nyilallást már szinte jó ismerősként köszöntötte. Csak ők voltak ketten. Ő és a fájdalom. Egy óra elteltével a fájdalmak erősödtek, sűrűbben jelentkeztek. De bizakodó maradt, talán hamarosan vége…
Nem mozdulhatott. Talán ez bántotta a legjobban. Már nem volt egyedül, a fájdalomhoz csatlakozott a minden porcikáját betöltő félelem is. Haja csatakosan tapadt a homlokára. Időnként elájult, ilyenkor egy fehér ruhás nő, vizes pelenkával törölgette meg az arcát. Hálás volt ezért neki.
Az időérzéke cserbenhagyta, nem volt már támpont számára a fájástól fájásig tartó időszak. Eltűntek a pillanatnyi fájdalommentes szigetek. Ő maga volt a megtestesült fájdalom. Meg akart halni. Tizennégy óra végeláthatatlan küzdelem, rettenetes kínok után, valahonnan elképesztő erő költözött belé. Egy utolsó, mindent eldöntő harcba szállt saját magáért és az életért.
Pillanatnyi sötétség szállt rá. Nem látott semmit, talán ez már maga a halál. Megszűnt minden rossz, minden kín. Csak csend és nyugalom ölelte körbe. Simogató kezeket érzett a vállán, aztán valahonnan a távolból, nagyon halk nyüszítést hallott, és a szívét melengető szavakat:
„Kisfiú!”
A fertőtlenítő csípős, mindent átitató szaga az, ami örökre beleivódott az emlékezetébe. Aztán a vakító fehérség. A falak, bútorok, a személyzet ruhája, a lepedő, amivel letakarták. A kora reggeli napfény, amint szikrázott a piszkos, félig nyitott ablak üvegén. A surrogó léptek, ahogy a papucsok érintkeztek a zöldes színű linóleummal.
Az infúziós palackból kínosan egyforma időközönként indult vándorútjára egy-egy csepp. Míg órákig dideregve feküdt, szinte ugyanabban a féloldalas, kényelmetlen helyzetben, volt ideje számolgatni őket. A gyerekek esténként képzeletbeli bárányokat számlálnak az áhított elalvásig, ő a nagyon is valóságos, átlátszó kis folyadékcseppeket figyelte, az életért. Pedig álmos volt, de a félelem és a várakozás nem engedte pihenni. A fülében visszhangzott, dobolt a zubogó dallam: dü-dübb, dü-dübb.
Az éles fájdalom a semmiből jött és percek múlva hirtelen eltűnt. Furcsamód ennek a fájdalomnak örült, hiszen végre történt valami. Aztán a következő nyilallást már szinte jó ismerősként köszöntötte. Csak ők voltak ketten. Ő és a fájdalom. Egy óra elteltével a fájdalmak erősödtek, sűrűbben jelentkeztek. De bizakodó maradt, talán hamarosan vége…
Nem mozdulhatott. Talán ez bántotta a legjobban. Már nem volt egyedül, a fájdalomhoz csatlakozott a minden porcikáját betöltő félelem is. Haja csatakosan tapadt a homlokára. Időnként elájult, ilyenkor egy fehér ruhás nő, vizes pelenkával törölgette meg az arcát. Hálás volt ezért neki.
Az időérzéke cserbenhagyta, nem volt már támpont számára a fájástól fájásig tartó időszak. Eltűntek a pillanatnyi fájdalommentes szigetek. Ő maga volt a megtestesült fájdalom. Meg akart halni. Tizennégy óra végeláthatatlan küzdelem, rettenetes kínok után, valahonnan elképesztő erő költözött belé. Egy utolsó, mindent eldöntő harcba szállt saját magáért és az életért.
Pillanatnyi sötétség szállt rá. Nem látott semmit, talán ez már maga a halál. Megszűnt minden rossz, minden kín. Csak csend és nyugalom ölelte körbe. Simogató kezeket érzett a vállán, aztán valahonnan a távolból, nagyon halk nyüszítést hallott, és a szívét melengető szavakat:
„Kisfiú!”
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése