F. világa 9-10-11. rész

9.rész

Hogyha azt mondták volna ott őelőtte, hogy a Hold mostantól négyszög alakú lesz és a Nap nem nyugszik le többet, hanem, megáll az égen, akkor sem lepődhetett volna meg jobban.

Nyilván kitalálhatják, hogy a K. nem a Kovács nevének kezdőbetűjét takarta, hanem egy sokkal egyedibb, mondhatnánk valóban egyedi névét, de a körülmények megerősítve ugyanabba az irányba mutattak, és a véletlen, hogy éppen azzal kerül egy asztalhoz, aki megnyomorította frissen megismert kapcsolatát, nos ez láthatóan kiborította F.-et.

Nem tudta megmondani mennyi ideig feküdt öntudatlanul a márványmozaik padlón, mert mást sem izgatott ez a körülmény annyira, hogy feljegyezze, mint említésre méltó információt. A csapos meg más, súlyosabb esetekkel lehetett elfoglalva, úgyhogy amikor fölkelt, vérzett az orra, K. pedig sehol, nyilván megunva ébresztgetését sorsára hagyta, mint más áldozatait. Az a kevés alkohol is a fejébe szállt és nem törődve asztalával a pulthoz botorkált. A pohármosó lány számára nyilván ez olyan hétköznapi jelenség lehetett, amibe nem kell beavatkozni, úgyhogy oda sem figyelt különösebben.

-helló, csókolom a kezét!- szólította meg már nem teljesen józanul – kiszolgálna egy jó hideg sörrel?..Tessék?..nem pikolót,…korsóval! Azt az asztalt ott írja a számlámhoz, amit ott…, igazán köszönöm, kedves, hogy is mondta a nevét?

A hallgatag lány rámosolygott, mint azokra, akikre udvariasságból, az üzletmenetre tekintettel mosolyognak: - nem mondtam, de itt csak a mosogatólánynak ismernek- tért ki a személyeskedés elől, és közelebb hajolt hozzá, színpadiasan súgta: - de ha javasolhatom, üljön vissza nyugodtan, ott is kiszolgáljuk Önt!

- jó, jó igen, persze - ismerte be helyzete képtelenségét F. – ugye nem szabad magácskával szóba elegyedni? Nem azért, csak ott is….miért ülnék vissza….?- ha rátöltött, az amúgy szótlan F.-nek megeredt a nyelve, hogy nehéz volt meggyőzni, vagy akár leállítani is. Amit addig magában gondolt, mintegy tétova monológként előadta, nagy kitérőket és fölösleges információkat megosztva, tekintet nélkül arra, van-e hallgatóság, vagy nincs. Márpedig rátöltött, és nem is kedvezve gyomrának, ami eszébe jutott, úgy kérte rá a köröket. – tudja én sok embert ismerek…, nem mintha mások nem ismernének sok embert, de pár hónapja megismertem egy kedves gyereket, amikor a parkban jártam…-és majd fél órányi mesélésbe fogott. A következő órában nyelve már nehezebben forgott, bár ez a pultoslányt nemigen zavarta. A csapos is közbekérdezett néha, csak hogy ne üljön el és forduljon alvásba a folytatás.

-….nem is értem…., mi a fenének is ringattam…. magam C.-vel kapcsolatosan bármilyen hitbe…, mikor látszott rajta,….. hogy képtelen megbirkózni saját terheivel is…Hát így jutottam ide…de mindegy…- itt hosszabb szünetet tartott- …írni is szoktam…majd kiírom magamból….Mindenkinek van valamije, nem? Apámtól is kaptam valamit…Anyámtól is…és még ki tudja? Híres emberek éltek a családban,… örökségünk van, ezt meg kell őrizni mindenkinek, mert…mert - hangulata egyre jobban elragadta és a szesz már vészesen dolgozott benne - …mert…igen, ez az,… megőrizni örökségünk, mert ez egyedül jövőnk záloga! - azután már nem is bírt tágítani ettől a gondolattól, ezt hajtogatta egyre elkeseredettebben, akkor is, amikor az azt kísérő győzedelmes érzés elhagyta, és az erezett fapultra borult sírva. 

10. rész

Késő délután lehetett, és iszonyú fejgörcs térítette magához. Úgy rémlett, mintha ez a nap már elkezdődött volna egyszer. Az egyik ágyrugó végleg megadta magát, amikor átfordult a vekkerért, megnézni az időt, és fájdalmasan döngve-zenélve kiszakadt a padló felé. Bosszúsan konstatálta, hogy lemaradt a napsütésről és a fotelbeli olvasgatásról- nem mintha éppen olvasáshoz lett volna kedve. Homályba veszett az este történéseinek egy része és ez nyugtalanította. Végül begyújtott a szamovár alatt és főzött magának egy erős teát. A rejtély rejtély maradt és ezen a hideg vizes mosdás sem segített. Egy jó, tartalmas házileves azonban jólesett volna, kipróbált módszer volt megkötni a rendetlenkedő ingereket.

Morfondírozott, mitévő legyen és bágyadtan leroskadt utolsókat rúgó ágya szélére.

Akkor szólalt meg a vonalas telefon, amit évek óta nem használt. Szinte el is feledkezett róla, hogy van ilyen készüléke. „Biztos téves”-gondolta és nem vette fel, nem várt és nem is akart fogadni hívást. Akit ismert és hívhatta volna, amúgy is csak rossz hírt mondhatott volna. Talán harmadszorra elunta a hosszú csörgést, gondolkodott, hogy a falból húzza ki csak, vagy bele is szóljon megelőzve bármilyen párbeszédet, hogy „Hagyjon békén!”, aztán mégis felvette és udvariatlanul beleszólt, hogy: „Ki az?” 

Egy vidám hang nevetett bele:- hogy vagyunk, hogy vagyunk? 

Erre összeráncolta homlokát és mérgesen kérdezte: - mondja meg, ki az! És honnan tudja a számom?

-Óh, bocsánat, hát nem ismer meg? Ne haragudjon, egy kis nyomozást folytattam.

Úgy értesítettek engem is, hogy ott van a kocsmában. Tudja, a volt férjem miatt jóban vagyok a kocsmárossal, ő mondta, hogy tegnap maga folyton emlegetett egy nevet- a férjemét. Nem volt nehéz magára ismerni! Megkértem, hogy segítse haza magát, szerencsére megtalálta a kulcsait, így be tudott jutni a lakásába, Kezeskedem érte, rendes ember.

F. önkéntelenül az irattárcájához kapott és körbepillantott a szobán: de semmi sem hiányzott, tárcája érintetlenül a karfára hajtott nadrágzsebben volt és a szobából sem tűnt el semmi.

Szóhoz sem jutott, ez a beszélgetés nem szerepelt legmerészebb álmaiban sem. Már túltette magát a csalódáson, amit a nő okozott

-Elnézését, hogy nem voltam ott, de ez a disznó, mielőtt magával összetalálkozott okozott néhány kellemetlen órát, majd elmesélem, alkalomadtán. Feltartott, és nem láttam értelmét odamenni.

-Ilyen gyorsan még senki sem mászott bele az életembe - hüledezett F., majd hozzátette:- maga mindig ennyire rámenős?

-Világéletemben visszahúzódó és szerény voltam, de az ilyen K.-fajták megtanítottak rá, hogy a szájat kinyitni, nem befogni érdemesebb

-Tudja, mit? –kezdte F., de a hirtelen rátörő hányingertől elgyengülve gyorsan be akarta fejezni - Folytassuk ezt a beszélgetést holnap, ugyanott és akkor. Addigra összeszedem magam, hogy ne az undor maradjon az utolsó benyomás rólam, ha eszébe jutok.

-Jól van, kedves uram! Gyógyulgasson, ez egyszer megbocsátom alkalmatlanságát- nevetett és letette a kagylót. F. homlokát ráncolva nézte még egy darabig, majd ő is visszahelyezte a készülékre. Máskor felháborodott volna ezen, hogy vajon ki-kinek is bocsát meg, de alapvetően tetszett ez a szemtelenül közvetlen modor, ami a nőből sugárzott. Most azonban képtelen volt mélyebben analizálni ezt a friss szövődményt, kimerült és aludni vágyott, valamint békét háborgó gyomrának.

Szóval C.? Ő lenne az a kihívás, akire mindig is vágyott? Még nem tudta biztosan, de bizsergett valami édes feszültség, ahogy rágondolt és ez biztosan megkülönböztethetően nem az alkohol utóhatása volt.

Ébrenlét határán derűsen elmosolyodott magában, hogy milyen felelőtlen és nagy játékmester is ez az élet, egy perccel később a boldog emberek álmát aludta.

Vége az I. fejezetnek

11. rész

Az orvosi rendelőben túl sokan zsúfolódtak össze. Fél hét felé az asszisztens kijött és begyűjtötte a később érkezők kártyáit és úgy tűnt, mintha találomra választana ki két, nemrég óta várót, hogy a doktornő kegyeiben részesíthesse őket.

Vagy tévedett volna? Annyiszor átélte már ezt a megalázó helyzetet: sokadikként belibben a kisimult, üde arcú, jókedvű beteg, kényszeredett mosolyt hamisít az arcára, és sajnálkozva betolakszik mindenki elé a berregő hívó szóra. Legtöbbször azonban a fáradságot sem veszi efféle színjátékra. És akkor marad a mélybe fojtott gyűlölet, és a tehetetlen megalázottság érzése. Mert az igazságtalan választás- és kiválasztottság nem sokban különbözik egymástól. Persze rosszul esik, a fájós lábú nénire gondol, akit ismer, és akiről tudja, hogy egy perccel is tovább várnia micsoda kínt jelent neki. Mióta létezett a telefonos időpontos bejelentkezés, már nem csodálkozott semmin. Ki tudja, tényleg halaszthatatlan és fontos annak, aki így intézi az ügyeit, bár olyanról nem hallott még, hogy egy heveny görcsöt, vagy felszökő lázat előre be lehet jelenteni, sőt időpontot is lehet kérni hozzá. 

B mellette ült, türelmesen lóbálta lábait a fehér kórtermi váró nehéz, cirádás padja alatt, kis kóccal kitömött szarvas bábuja lekötötte, látszólag nem is tudott máshova figyelni, beszélt, hozzá, énekelt neki, ahogy őneki is énekelhetett édesanyja, mikor szerelmes álomba ringatta a hosszú nap után.

Olyan megható és édes, amikor bepillanthat a gyermek világába a felnőtt, mintha egy sok-sok éve elsüllyedt földrésznek – Atlantisznak egy településén fekvő utcájába tévedne valaki, és ott meglelné azt, amitől a vízként bezáruló idő elválasztotta hajdan: az egyszerű és természetes igazságot, a naiv, hittel teli látást, azt a félelem nélküli csodálkozást, ami mindenféleképpen jellemzi az ilyen B korú gyermekeket; akik szüleik hangja után szaladva rálelnek a boldogságra és kétség nélkül várják a holnapot.

Ám a türelem is fogyott és a piciny lázrózsák hevült foltokat festettek B arcocskájára, szeme is rendellenesen csillogott. Miért őneki kell várnia itt? Szinte ökölbe szorult jobbja, de a bizonytalanság és a dolgok hiába valósága feletti keserűsége nem engedte kinyílni a bicskát.

- Apám! Mikor mehetünk be? És az a néni miért ment be, aki most jött? – kérdezte

Persze…nem hülye a gyerek, világos, logikus eszecskéjével felfogta, hogy valami nincs rendben. Aztán eszébe jutott, mit is mondtak neki? Mint egy zuhatag, úgy gördült le első szava: Apám! Pedig nem is volt az, mostohája, legfeljebb. És ez a szó ismét elindított benne egy érzéslavinát, melynek édes legördülését most meg kellett állnia. Az aggodalom hangján szólt hozzá:

- Kisfiam! Mindjárt megvizsgálnak és elmúlik ez a baj. Mondd csak: torkodban égnek-e még azok a lángok? - hol volt már, amikor házhoz lehetett hívni a doktort! Hogyha nem sürgős, életveszélyes esetről volt szó, hallotta a kényszeredett hangot: apuka, legyen olyan kedves, fáradjon be a gyermekkel, mert a doktor úr csak órák múlva tud kimenni. Eleinte eljátszotta a súlyosságot, de a keresztkérdéseken sokszor elbukott és később egyre nehezebbre esett a hazugság. Túlterhelt volt a rendszer és nem lehetett feszegetni a húrokat. Egyébként meg úgysem nézett volna Istent, sem embert, ha azonnali beavatkozás kellett volna B.-nek és útját állja valaki.

Aztán bejutottak mégis. A vizsgálat nem tartott soká.

B. furcsán megméregette az ősz orvost, mintha azt latolgatná, hogy talán neki is inkább kezelésre volna szüksége, mintsem hogy másokat vizsgálgasson. Persze a kérésre szépen kitátotta száját és garatból ááá-zott. Mégsem békült meg vele. Valahogy nem találta szimpatikusnak, sem a tréfát, hogy azt a csúnya zöld mandulabékát majd kiveszi egy nagy csipesszel.

- Doktor néni! Csak add oda a gyógyszert, és apám majd meggyógyít!- jelentette ki határozottan, hogy F is meglepődött. És ellentmondást nem tűrően leszállt a görgős ülőkéről.

Lám, nem csak a gyerekek utálják, amikor ilyen helyre kell menni.

Akkor érezte F., hogy ez az együtt töltött három év nem volt hiábavaló.