Holtjárók

Zsebeimben kutakodom a kulcsaim után. – Miért ilyenkor? – teszem fel a kérdést, miközben gyors egymásutánban veszem a levegőt. Érthető, hiszen futottam hazáig. A Telihold, az ablakokban pislákoló mécsesek, a borzalmasra faragott, arcomba vigyorgó kibelezett tökök, és a holtak szele, mind összetevői kínos rohanásomnak. Sötét temetőn átvezető kacskaringós útszakasz, amelyről sohasem értettem, hogy miképpen lehet egy külvárosi övezet összekötője a belvárossal. Szűk, egysávos autóút egyoldali járdával. Önmagában is rémisztő, nem hogy este. – Este – legyintek. Fél tizenegy van. Ilyenkor minden normális család a kandalló mellett társalog, olvas, vagy tévézik. Én persze nem, csajozni voltam. Szeretem őt! Olyan kedves lány és elképesztően jól néz ki. Ez a harmadik hétvégénk együtt, de azt hiszem fülig szerelmes vagyok belé. Egy hét után feküdtünk le először, és mondhatom nem megbánós volt egyáltalán. 

– Végre! – szalad ki a számon e szó elméleti kalandtúrám közepette, hiszen jobb kezem beleakad egy csörgő fémkupacba a kabátom belső zsebében. Egy pillanat múlva pedig már kulcscsomó fityeg a kezemben. – A zárba kell még beletalálnom és benn is vagyok! – gondoltam megelégedéssel. Sikerült. Lenyomom a kilincset és belököm az ajtót. A várt kép fogad, félhomály és csend. Felkapcsolom az állólámpát, fél fényre hangolva a csúsztatható szabályzóval, és a nappali egyetlen foteljába hajítom seggemet. Mélázva bámulom a tökömet. No nem ami a lábaim közt hever, hanem az ablakomban esdeklőt. A szomszéd kölyök faragta egy ötösért cserébe. Nem volt olcsó, de megérte. Végre egy Halloween- i narancssárga arc, amely kedvesen mosolyog. – De várjunk csak! – Hirtelen egy látomás vonszolja át magát szemeim előtt. Hideg futkos hátamon és fotelomba süppeszt a borzongás, miközben egy valamire gondolok és az most nem Lori. Egy arc, melyet jól ismerek, de mégsem igazán. Az ötvenes férfi megfáradt, haláltusától szenvedő ábrázata. Egy férfié, ki mindennap meglátogatott. Pajti. Így neveztem el őt gyermekfejjel, aprócska kölyökként. Szüntelenül járt hozzám, mindegy hogy nyár volt, vagy tél. Pajti jött és csoszogott. Lakásunk bejárati ajtajától egészen a szobám ajtajáig. Ha becsukott állapotban találta ajtóm, akkor egy ideig állt előtte, majd megfordult és távozott. Ha pedig félig kitámasztva hagytam, akkor a küszöb reccsenése jelezte számomra, hogy Pajti bekukucskál az ajtó melletti résen. A legszörnyűbben az hatott rám, amikor a kitárt ajtón át közeledett felém, majd ágyam mellé állva szuszogott a fülembe és tekintetével pásztázott, mintha keresne valamit, vagy valakit. Talán helyet mellettem, nem tudom, de tény, hogy jó néhány éjszakán, úgy általában tizenegy után, takaróval a fejemen rettegtem. Összegömbölyödve, mint egy kiscica, füleltem a szobámban hallható neszekre. Ha már aludtam mire eljött, akkor megébredtem, de egyetlen estét sem hagyott ki. Vártam borzalmasan hörgő szuszogásának végét. A hang, mely most is torzul fülemben, mint egy gyötrelmektől haldokló ember utolsó lehelete. Vártam a nyugvásra, a csoszogó hang némaságba fulladására. Általában néhány örökké tartó perc után feladta és elindult kifelé. Néha visszatekintett még, olyankor a csoszogás is elhallgatott pár pillanatra, de aznap nem jött többet. Szörnyű álmaim voltak. Idővel megszoktam, ha lehet így mondani, Pajti jelenlétét. A félelmem megmaradt, a mai napig üldöz még, hiszen most is hallom a monoton, felém közeledő rémisztő csoszogást. Sssss ... ssss ... ssss ... ssss.

Megcsörren a telefon. Úgy ugrom fel a fotelból, mintha kilőtt volna. Egyensúlyozom egy darabig, majd az íróasztalhoz érve fantáziám újra működésbe lép. – Mi van, ha Pajti hív? Az nem lehet, hiszen már legalább hét éve nem tudok róla semmit. Amióta anyától és apától elköltöztem, azóta nincs híre a szellememnek. Valószínűleg ott kísért továbbra is, és minden nap éjjelén megteszi ugyanazt az utat a bejárati ajtó, meg a szobám között – elmélkedem. 

Felemelem a kagylót és beleszólok – Tessék, itt Laurens. Ekkor megint bevillan egy gondolat. – Miért nem a mobilon hívnak? – A vonal másik végéről azonnal megkapom a választ. – Szia!

– Lori, Te vagy az? – Jólesik hallani barátnőm hangját.

– Hiányoztál, gondoltam felhívlak.

– Ne viccelj! – nevetek fel.

– No jó, azért hívlak, mert a mobilod itt fekszik az ágyam melletti szekrényen. Esetleg szükséged lehet rá.

– Basszus! Arra tényleg szükségem van. Korán indulok ki a reptérre... na mindegy. Visszamehetnék érte?

– Most?

– Azonnal indulnék.

– Várlak! – Mondja a lány és miközben leteszi a telefont felkacag. Ekkor újabb érthetetlen apróság ötlik tudatomba. Számkijelzős a vezetékesem, viszont nem Lori száma jelent meg a kijelzőn, hanem a körzetszámból ítélve, egy vonalas telefonnak a száma. A bódulattól megbénulva állok, és gondolatok százai suhannak át agyamon. Nem értek semmit, de mennem kell. Felkapom a kabátom, a bakancsomat nem, mert az rajtam maradt, és kilépek az ajtón. A lépcsőn megtorpanva megállapítom, hogy fagyos az idő és a hó idén eléggé korán érkezett. Nyakamat behúzva, gyors léptekkel indulok el a szakadó hóesésben. Húsz percre van Lori lakása gyalog. Most tíz ötvenötöt mutat a karórám. Azt jelenti, hogy éjfélre itthon is vagyok. Hacsak, Lori nem marasztal úgy, mint a múltkor. De az nem lehet. Nekem holnapra kipihentnek kell lennem. A francia csoport érkezésére várunk már három hónapja, és nem engedhetem meg magamnak, hogy kialvatlanul fogadjam őket. – 1794 ... 1803 ...1756 – olvasom a mellettem elhaladó kövekbe vésett évszámokat. Összeszorul a gyomrom. – Megint itt vagyok. – Észre sem vettem, mikor léptem át a borzalmak kapuján. Csak én hívom annak. A több száz éves temető első sírkövén túljutva ébred bennem a gondolat, hogy mily csodálat és rettegés ez, mi körülvesz engem e pillanatban. Atyáink múló emlékei röppennek szerte és szinte hipnózissal hasadnak bele ifjak tudatába, miközben formálják jövőnk jelenét. Ezer évek termékeny varázsa összpontosul ebben a néhány sírban, a holtak városában. A holtakéban, amelyen át vezet göröngyökkel tarkított utunk. – 1801 ... kicsi Emanuelle, élt 1 évet; 1723 ... Szívünkben örökké megmaradsz; 1838 ... Szellemed holtamig kísért majd. Fúj, ez de morbid! – Szaporábban lépkedek, de olvasok tovább... – 1762 ... Drága egyetlenem, jövök hamarosan! – Szorít a torkom, érzem amint lépni is alig bírok a remegéstől és minden idegszálam pattanásig feszül. Hátranézni nem merek, csak menetelek előre a sűrű hóesésben. – Még néhány perc. – Ennyi kell ahhoz, hogy átérjek az ódon temetőn. A düledező, omladozó hantok, fejfák, mohától zöldellő nyirkos sírkövek, és kripták földjén át. Beljebb merészkedek. Persze szigorúan csak a tekintetemmel. Egy ócska kandeláber tetejéről szórja halvány fényét egy lámpa. Úgy érzem, mintha megálltam volna, pedig megyek. – Talán az idő múlása lassult le, vagy csak egy másik dimenzióba úsztam bele? – A lámpa jobbján bokorral takart kripta. Mívesen faragott vízköpők ülnek a bejárata felett. – Jaj, mennyire szeretnék egy ilyet! – Megsüllyedt oldalsó falain borostyán foglalja méltónak vélt helyét. Kétszárnyú kovácsoltvas kapuját rozsdás lánccal körbetekerve, lakattal zárták le. A nyughelyet rég nem látogathatta senki. A kövek közül potyogó, porladó anyag, a mohától burjánzó északi fal, melyet a lámpa fénye éppen megvilágít, az építményt szinte teljességgel körbeölelő bokrok és gaz, mind ezt bizonyítja. – Huh... vajon mi rejlik odabent? Jobb nem tudni róla. Talán nappal, többed magammal, a kíváncsiságtól hajtva, de most biztosan nem! – Haladok tovább. Egyébként nem értem, miért csinálom ezt. Márhogy miért bámulom a halottakat, vagyis a nyughelyeiket. Szedhetném lábaimat gyorsabban, hogy minél hamarabb túljussak a borzalmak városán. Közben még egy kandeláber következik. Kissé félrebillenve lógatja a csúcsára aggatott lámpást. Ennek a fénye még halványabb az előzőnél és csak egy követ világít meg. Megállok, de most valósan. Érzem, amint ereim dagadnak az erős nyomástól. Zúg a fülem és levegő után kapkodok. Lábaim nyoma egybeforrt a frissen hullott hóval, lényem pedig lebénulva mered egy cirádás betűkkel vésett feliratra... 1763 ... Lori, élt 21 évet...

Ilyet még nem éreztem. Egész nyamvadt huszonnégy évem alatt, így nem bánt még el velem a sorsom. Remegek mint a kocsonya, libabőrös vagyok és hányingerem van. Verejték cseppek csordulnak a szemeimbe, le a halántékomon, közben pedig rettenetesen fázom.

A semmiből libben elém, egészen közel hozzám. Gyönyörű testének meztelensége elragadó látvány. Formás alakja áttetszően vibrál előttem, én pedig felé nyújtom a kezem. Nem tudom megérinteni. Az elém vetült kép lenyűgözi elmémet. Bénult tudatom és testem csak őt akarja. A nő, ki szellemként jelent meg előttem nem más, mint Lori. Vadító alakja, fantasztikusan ívelt ajkai, mereven álló mellei és zölden szúró szemei, mind bizonyítják igazam. 

– Gyere velem! – suttogja. De az is lehet, hogy csak én hallom hangját. Megmozdulok. Felém nyújtja a kezét, én megmarkolom. Hihetetlen könnyűnek érzem testemet. Repülésem nem tart sokáig, mert hamarosan egy síron, hanyatt fekve találom magam. Lori fölöttem térdel és hangosan felnyög. Kis idő múlva megint, majd ismét. Ekkor eszmélek rá, hogy szeretkezünk. Nagyon kívánom. Annyira, hogy az sem érdekel, ha meglátnak. ...és bizony látnak. Rothadó, bomlásnak induló testekből álló tömeg vesz minket körül, és mind egyet akarnak. A látványért tapossák egymás halott testét és közben hangtalanul vihognak. Némelyikükből fekete anyag csordogál cuppogva, talán vér, vagy mi fene, de nincs időm ezzel foglalkozni, hiszen Lori édes ízű csókja tapad hozzám és érzem, hogy hamarosan elélvezek. Őrülten vonaglani kezd, ettől feszülő combjai közt egyre hevesebben mozgok. Hátradől és kezeivel támasztva magát homorítva levegő után kapkod. Erősen zihál, én pedig nem bírom tovább visszatartani. Szédületes sebességgel áramlik belé több millió sejtem, mire Lori felsikít és olyan vadul kezd el ugrálni rajtam, hogy már fáj. Ő is élvez, látom rajta. Csodás szemei tükrözik kedvesen ringó szellemét, mely eddigi életem legszebb perceit okozta.

Magányban ébredek. Sötét van és fogvacogtató hideg. Felemelem a fejem, hogy tisztán lássak. – Sejtettem! – motyogtam. – Hát ezért reszketek! – Enyhén hóval borított testem egy síron fekszik, ruháim pedig tőlem távol. – Élek, vagy holt vagyok? – teszem fel a kérdést. A péniszemre nézve úgy gondolom élek, ezért felugrom és a ruháimat gyors egymásutánban felkapkodom a hóból. 

Felöltözve állok a járda melletti legszélső hant közelében, és azon tűnődöm éppen, hogy merre tovább. Gyötrelmesen ugrik be egy látomás, miszerint Lori nem él. Azonnal futásnak eredek. Végig a temetőn a belváros felé. Át a villamos síneken, a hotel előtti gyorsforgalmin, fel a pihenőpark melletti lépcsőn. Nem álltam meg és nem is állíthatott volna meg semmi. Igazából gondolni sem mertem arra, hogy valami borzalom történt vele, de ha mégis, akkor... 

Kopogok és szinte azonnal kinyílik az ajtó. A mellkasom fel-le pulzál a levegőhiánytól, úgymint az izgatottságtól. Egy gyönyörű mosoly fogad a bejáratban, Lori vidám arca. 

– Mm... gyors voltál! – jegyzi meg.

– Ha tudnád mennyire! – válaszolom. Kezembe nyomja mobilomat, majd puhán hozzám érinti ajkait. 

Hazafelé az jár a fejemben, hogy Lori milyen elképesztően gyönyörű. Ahogy állt az ajtóban... – Huh... azok a lábak! Megkérem a kezét! Igen! Miért ne? Kit érdekel, hogy három hete ismerem csak. Szeretem! – kiáltom felszabadultan. – 1763 ... Lori, élt 21 évet – látom meg újra a roskadó, szürkébe burkolózó sírkövet. Űrt érzek lényemben, egy elmondhatatlan varázslatot, melyet e világ nyújtott nekem, a szellemek világa. Most már tudom, hogy csecsemőként miért sírtam fel annyiszor. Anya és apa a pocakom fájdalmaira gondolt, pedig az ok annál sokkal egyszerűbb volt. Nem értettem ki az a férfi, aki esténként apán és anyán kívül az ágyam fölé hajolt. Ő Pajti.

...most már tudom...