Sárfaluból szöktem el régen,
varjú károgott vályog-templom
omladó tornyán, talán értem,
harsogva verte vissza a rom.
Tudtam jól, milyen foszlott tollú,
pedig többé vissza se néztem.
Ember-én, ismeretlen sorsú,
lomha köd-köntösömbe fértem.
A szívem eltörött, mentémre
most szél falevélláncot horgol.
Ma csillagot falok ebédre,
Szám hajnali harmatot kortyol.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése