A szeméttelep

A kisvárosból kivezető út miközben szélesen rohant tovább más települések irányába egy helyütt leágazott, ahonnan egy keskeny, jelentéktelen földút vezetett be a bokrok majd a fák közé.

Száraz, nyári napokon belepte a sárga por, ami minden lábnyomot képes volt megőrizni, amíg nem hordta szét a szél vagy az esőcseppek, de jó ideje egyetlen új nyomot nem viselt magán, hiába volt rekkenő meleg.

Az utacska tövében a műútra tekintve egy faház várta a látogatókat, széles teraszán nagy volt az árnyék, belül az egyetlen nagy helyiség fölött csak egy szoba volt, amiben a kocsmáros lakott.

Az utóbbi időkben nagyon kevesen tértek be ide a szomjukat bármi módon csillapítani, mert szinte nem járt erre senki.

De egyik este egy túrázáshoz öltözött fiatalember mégis bekopogott.

-Már bezárok!- kiáltotta a kocsmáros a pult mögötti székből- mindjárt elalszom, ha nem vigyázok, mit szeretne?- kérdezte mégis.

-Bejártam az egész környéket és most kellene visszamennem a szálláshelyre a városkába, de már nem sok erőm van hozzá- mondta a fiatalember.

-Akkor jöjjön, üljön csak le- szólt oda a vendégnek-, de egészen sötét van már, majdnem tíz óra, miért maradt el ennyire?- közben fölkelt a székéből és egy nagy pohár vizet töltött a látogatónak.

-Ideül a pulthoz?- invitálta a kocsmáros egy széles mozdulattal- egyébként van mindenféle, már ha enni akarna vagy inni valamit, csak szóljon- aztán leült a pult mögött egy magas székre.

A fiatalember letette a hátizsákját, odajött a pulthoz, de még hátranézett a válla fölött a kijárat felé.

-Mi van ott?- kérdezte a kocsmáros- talán vár valakit?

-Nem, nem, egyáltalán nem, csak még nyitva az ajtaja.

-Aztán az meg mit érdekli magát- förmedt rá a pult mögül hirtelen- nehogy kiderüljön, hogy valami rossz szándékkal tolta ide a képét. Hallja?!

A látogató most már valóban úgy tűnt, mint aki tart valamitől.

-Nem, nem! Csak láttam valamit. Nem lehetne, hogy bezárja az ajtót?- kérdezte esengőn.

-Ja? Nincs akadálya.- avval felkászálódott a helyéről és gondosan bezárt mindent.

-Már jó így?

-Már jó- válaszolt a fiatalember- és kicsit összeszedettebben leült.

A kocsmáros leült vele szemben a pult másik oldalán és beszélgetni kezdett vele.

-Csak nem a szeméttelepen is járt késő este, mondja? Ha igen, mesélje el mit látott? Hallgatom, és nem fogom őrültnek nézni, na, meséljen- nagy barna szemeivel a fiatalember arcát fürkészte, aki akadozva belekezdett.

-Igen, a lankás dombon lefelé igyekeztem aztán a kis völgybe érve megláttam a szeméthalmokat, sajnáltam is, hogy pont arra jöttem le, de akkor nem tudtam már mit csinálni, elindultam a kupacok között a kivezető út felé.

Még nem is siettem igazán, arra gondoltam, ha kiérek a műútról már csak egy óra és a városban leszek. Az első apró neszek nem is érdekeltek, hiszen ilyen helyen mindenféle állat lehet, de a nyikorgások már nem tetszettek, aztán azt is láttam, hogy nem is igazi szemét van ott, hanem mindenféle bútormaradványok, összezúzott éjjeliszekrények, polcdarabok, rongyok, ágydeszkák, és ezek valahogy összetartozónak tűntek, mintha kupacokba rendezte volna direkt valaki.

Aztán a sötét szürkületben megláttam egy alakot. Hirtelen megtorpantam és figyelni kezdtem. Messze volt, de én tisztán láttam az erős Holdfényben, hogy egy ágymaradványon pizsamában üldögél, matat valami rongyok között, majd kényelmesen elhelyezkedik a semmiben, mert ahol feküdt, ott már semmi sem volt és magára húzkod valamit, mint aki aludni tér. Ekkor már erősen hideg lett, pedig napközben rekkenő meleg volt. Mindenfelől kellemetlenül hűs légmozgást éreztem, elővettem a zseblámpámat, de nem tudtam bekapcsolni, valamiért nem működött. Félreálltam egy másik halom takarásába, hogy ott menjek tovább, amikor egyre másra éles csattanásokat hallottam és a szeméthalmok közepénél megindult egy szörnyű szürke kavarodás, a levegő és az odakúszó sötétség szinte összefonódtak egymással, karokat és lábakat láttam feltűnni, elmosódott arcok buktak elő, majd újra elmerültek, de néha lassan kibontakozott ebből a sűrű anyagból egy-egy valaki és mindegyik elindult egy általa választott irány felé, az egyiket láttam, egy öreg asszony az egyik halomból koffert rángatott elő, de a másik alak sajnos megindult felém.

A kocsmáros figyelmesen hallgatta és közben bíztatólag bólogatott is hozzá.

-Én akkor rettenetesen megrémültem, a mögöttem elterülő kupac mögé rohantam, de hátulról tudtam csak megkerülni, sok időbe telt, ezért csak ilyen későn voltam képes a kis földútra térni, hogy aztán magánál menedékre találjak.

-Hát igen, a szeméttelepet már régen nem használják- kezdett a történetbe a kocsmáros.

Nem is járt arra régebb óta senki, ha valaki mégis elment az úton, annak rövid kanyargásai után egy eldugott zugba ért, ahol két magasabb domb tövében elterebélyesedve hevert a szeméttelep.

Időtlen-idők óta mindent idehoztak, ami nem kellett már senkinek, lomot, bútormaradványokat, mindenféle holmit és bizony sokszor itt kötöttek ki az elhaltak bútorai és személyes tárgyai is, ha éppen nem volt örökös vagy értéktelennek találták a rokonok.

A telepen őr is dolgozott akkoriban, a bódéja üresen tátongó szemgödreivel még mindig a halmok irányába tekint, bár már semmi új nem érkezik.

Aztán bizony, ha valaki nem tudná, ideszivárogtak a tárgyak néhai tulajdonosai is, hiszen a személyes holmikhoz jó ideig tilos hozzányúlni, pláne kidobni, mert akkor, akié volt, az itt marad vagy visszatér.

Így benépesült a telep, először még napközben senki nem vett észre belőle semmit, az őr szerint is minden rendben volt, talán az első jelek azok voltak, amikor a kupacok kezdtek átrendeződni, idővel az őrnek is feltűnt, hogy néha az összetartozó holmikat gyűjtötte egybe valami.

Csak akkor kezdett félelmetessé válni a dolog, amikor újra össze akarták dobálni a halmokat, de ha valaki valamit elmozdított, éles sikoly, vérfagyasztó reccsenés hallatszott és kellemetlen, barátságtalan hideg uralta el a telepet. Ugye milyen érdekes? Éppen ahogy maga mondja.

Na, aztán az első balesetek megtörténte után már nem mertek új szemetet hozni, az őr meg felmondott, ő maradt csak életben akkor, mert az erős hite meg a kereszt a nyakában megvédte, látja? Ez volt az a kereszt, itt.

Vastag ujjával a mellére bökött.

-Itt viselem a mai napig, mert tudja ott én voltam az őr a telepen.

Rajtam kívül a sötét démonjai mindenkit maguk közé szippantottak, akik ott voltak, azok nem akartak hazamenni többet, hanem leültek egy-egy kupac tövében és bambán ülve órák alatt elsorvadt a testük. Bizony, hiába imádkoztam mellettük, őket az már nem mentette meg.

Most meg látja ezt a pohár vizet, itt van maga előtt?

A fiú furcsa szemmel figyelt fel a kérdésére.

A kocsmáros megfogta a poharat és hirtelen az egész tartalmát a fiú arcába vágta.

A látogató azonnal a padlóhoz vágódott, torz arccal fetrengeni kezdett miközben artikulátlan üvöltések szakadtak fel belőle.

-És most távozz innen gonosz lélek!- ordított parancsolón a kocsmáros- ez a megszentelt víz visszaküld téged a pokol tüzébe! Ott az ajtó mellett a kis ablakot nyitva hagytam neked. Takarodj!

Kerengő, kékes állomás e bolyongó planéta,

Kegyetlen világba záró, ismeretlen semmi,

Egyetlen irányba jár, ó mit lehetne tenni,

Derengő életlátomás, bűnt hordozó rakéta;