Szabadság

A negyediken lévő kis garzonlakásába gyakorlatilag csak aludni járt haza Benedek.

A rezsi, és a napi gondok a munkahelyén minden idejét elvették, mert hol ezt, hol azt kérte tőle az osztályvezető, így Benedek, ezt könyveld még ide, azt oda kérem, emellett néha beugrott még iratokat rendezni a sarki boltosnak is, aztán felkapta a két zsemlét, és sietett pici lakásába.

Egy kis teával bekapkodta azt a néhány falatot, és lefeküdt aludni. Néha, mielőtt álomba merült, eszébe jutott, mi lesz vele, ha mondjuk, nem fogja majd bírni egyszer a rohanást, de az még messze van, állapította meg, és igyekezett nem belegondolni. Amikor kifelé menet vagy hazajövet ránézett az aula falán lévő postaláda sorban az ő ládájára, és látta, fehéredik benne valami, idegesség fogta el, ilyenkor odalépett, csak fellökte kézfejével a fedelet, és ujjait becsúsztatva  a szűk résbe kikapta a levelet. Aztán csak a fejét ingatta, és mondogatta, hogy megint csekk. Nem is értette néha mire fel jönnek a számlái, ha egyszer nincs is ideje lakni a lakását.

Egy keddi nap reggelén történt, hogy Benedeket az igazgató hívatta. El sem tudta képzelni, mi lehet az oka. Kissé kényelmetlenül érezte magát, aztán elindult íróasztalától, mondván, jobb minél előbb túlesni az ilyesmiken. Hirtelen nem is emlékezett rá, ki is az igazgató, talán egy éve látta, de a titkárnői asztaltól mindenképp oda vezetett az út, nem kellett töprengeni rajta.

A keskeny, magas ajtószárny előtt megállt, koppantott az ajtólapon, aztán belépett. A kellemes, világos helyiségben szemben az ablak előtt modern íróasztal állt. Egy szürkés öltönyű, negyvenöt körüli férfi ült mögötte, felnézett és máris odaintett Benedeknek.

-Üdvözlöm, foglaljon helyet.

Hangjából a kötelező udvariasságon kívül nem lehetett kihallani semmit.

-Tudja, hogy miért kérettem ide?- és érdeklődő szürke szemeivel most Benedekre nézett.

-Nem, nem igazán- válaszolta.

-Gond van a könyveléssel, és a bankszámlákkal is- és tekintetét zavaróan még mindig az arcán tartotta.

-És ez mit jelent?- kérdezte Benedek bizonytalanul.

-A büntető feljelentést a cég nevében már meg tettük, de beszélni akartam önnel, hogy legyen némi rálátásom is a dologra.

Benedek úgy érezte a szobában kevés a levegő a széken hátradőlt, és zihálni kezdett.

-Nem értem- dadogta- nem értem az egészet, én mindent rendesen csináltam, ahogy az osztályvezető úr mondta, nem tudom- suttogta.

Az igazgató elgondolkodva nézett maga elé.

-Jól van, azért ne vegye ennyire a szívére a dolgot, nem ilyen veszélyes ez, hallja? Figyeljen ide.

Benedek előredőlve a térdére támaszkodott, és felnézett.

-Azért egy ilyen ügyben önnek is van szava, mindent el lehet majd mondani, azt is, hogy mikor, és miért csinálta így, vagy amúgy a könyvelést, és a bankszámla ügyét is nyilván rendezni lehet majd, hiszen ki fogják deríteni az igazságot, ez a dolguk, nyugodjon meg, most pedig menjen nyugodtan, ha gondolja, sétáljon egyet, aztán jöjjön vissza, amikor jobban érzi magát, nem lesz semmi gond.

Benedek felállt, dünnyögött valami köszönésfélét, és kitámolygott az ajtón.

Aztán az asztalához menet bement a vécébe, és miután bezárkózott az egyik fülkébe, leroskadt, és rázta az ideges, és görcsös, néma zokogás. Jó időbe telt, amíg össze tudta szedni magát. Kicsit pakolt az asztalánál, amikor észrevette, hogy az osztályvezető siet az igazgató folyosója felé.

Aztán Benedek kiment, hogy egy sétával kiszellőztesse a fejét.

Végül is az igazgató megnyugtató szavakkal bocsájtotta az útjára, ami nyilván azt jelenti, hogy lesz egy meghallgatás, ami kellemetlen, és vájkáló lesz ugyan, de aztán tisztázódik minden, hiszen ő mindig azt csinálta, amit kellett, és ahogy kérték, nyugtatta magát. Hát hogyan is bírálta volna felül az osztályvezetőt, miért is tette volna? Persze neki is megvannak az iskolái, de ő mégiscsak egy egyszerű alkalmazott a cégnél, morfondírozott.

Aztán a saroknál visszafordulva ismét bement a munkahelyére, és estig bent maradt. Nem volt türelme igazán semmihez, de tett-vett a munkaidő végéig. Másnaptól valami halvány változást érzékelt, órákba telt, amíg megfogalmazódott benne, hogy mi az. Az osztályvezető szívélyes volt vele, de nem terhelte túl a feladatokkal, alapjaiban igen egyszerű munkákat kapott, azonban a távolabbi asztalnál ülő Bélának már több, és nehezebb ügyeket osztott ki. Az elkövetkező majdnem két hétben Benedek egészen kipihente magát, bár a fenyegetettség érzése teljesen nem szűnt meg a lelkében. Csütörtöki nap, ebéd után éppen visszaült a helyére, amikor az igazgató, és az osztályvezető bekísért két férfit, akik aztán az asztalához közel jőve diszkréten igazolták magukat, majd felszólították Benedeket, hogy nem szeretnék őt kínos helyzetbe hozni ezért kérik, hogy önszántából fáradjon velük. Az iroda dolgozói ezt a finom mozdulatot nem is vették észre, miközben Benedek zavartan magára kapta zakóját, és elindult. Az épület előtt az igazgató, és az osztályvezető udvariasan elköszöntek, és őt otthagyták, mint egy ott felejtett csomagot a pályaudvaron. Aztán beültek egy autó hátsó ülésére a sofőr gázt adott, és indultak is egy távolabbi városrész felé.

-Hová megyünk?- kérdezte elképedve.

-A büntetésvégrehajtóba- hangzott a válasz.

Benedek megsemmisülve ült a két férfi között. Valamennyit felfogott az útból, az elsuhanó fák, és a buszok látványa semmi nyomot nem hagyott az emlékezetében, kába volt még akkor is, amikor a személyes tárgyai, és holmijai kerültek leadásra, akkor kezdett felfogni valamit az egészből, amikor egy kis helyiségbe kísérték, és aztán rázárták az ajtót. Percekig csak állt a szoba közepén, és nem is volt képes gondolkodni semmin.

-Ülj már le, hallod? Nehogy nekem itt összetörd magad!- hallotta.

Amikor lassan megfordult a mellette lévő ágy szélén egy középkorú, kopasz ember ült.

-Gyere és ülj le-, és maga mellett megpaskolta a takarót.

-Azért ennyire nem kellene kiborulnod, tudod, mennyien le vannak csukva?- mosolyodott el- nem nagy ügy, ma becsuknak, holnap kiengednek, aztán megint becsuknak, így megy ez-, és felröhögött.

-De hát én ok nélkül kerültem ide- nyöszörögte leülve Benedek.

-Igen, igen- bólogatott ekkor a cellatárs- ezzel itt mindannyian így vagyunk-, és megint vigyor terült szét az arcán, aztán kicsit komolyabban Benedekre nézett- jól van, lehet, hogy te tényleg ok nélkül vagy itt, értem, de ettől még nem változik ám semmi.

Aztán nemsokára nyíltak az ajtók.

-Hah!- kiáltott fel a cellatárs- mehetünk ebédelni.

Lassan mindenki átvonulhatott az ebédlőbe.

-Ne foglalkozz senkivel, te még új vagy itt, ha megnéznek, had nézzenek, csak gyere velem, érted?

-Rendben- felelte Benedek.

Az asztalnál az első kanál leves után Benedek meglepődött azon, mennyire jó ízű az étel.

-Finom, mi?- bólintott elismerően a társa.

-És most mi lesz?- nézett fel Benedek.

-Mi lenne?- szólt a társa- visszamegyünk, és lepihenünk, ebéd után ez van, aztán majd a vacsora előtt sétálni is mehetünk.

Benedek lesújtottsága napról napra enyhült. Jó pár nap kellett hozzá, de egészen megszokta a benti életet. Cellatársa, Józsi igaz barátnak bizonyult, és segített neki mindenben eligazodni.

Amikor a kihallgatása következett, ott volt egy vadidegen férfi, aki az ügyvédjeként mutatkozott be, de nem igen tudtak mit kezdeni egymással, mert Benedek nem tudott mondani semmit, aztán visszakísérték.

A hetek lassan hónapokká lassultak, és Benedek egyre jobban élvezte az elengedett új életét.

Hosszan át is beszélték ezt Józsival, hogy tulajdonképpen ez az egész olyan, akár egy szanatórium, csak oda méreg drágán kerülhet be jó esetben az ember, mert ha beutalják, akkor már nagy a baj. Itt pedig makkegészségesen pihenhetnek. Igaz, vannak ugyan szabályok, de azok könnyen betartható dolgok. Meg, hát végső soron olyan relatív ez a szabadság dolog itt, mert mi ugye, fejtegette Benedek, itt vagyunk, és akik vigyáznak ránk, ők is itt vannak. Csak ők este hazamennek, aztán szaladnak csekket befizetni, kuporgatni, hogy legyen finom ebédre pénz a hétvégére, mi pedig, minden nap itt eszünk és finomat, mert jól főznek, aztán télen fűtenek is és fürödni is lehet, akár az uszodai zuhanyzókban. Nem adnak feladatokat, nincs min határidőre idegeskedni sem.

Hallották, hogy ha később jó lesz a magaviseletük, akkor munkát is vállalhatnak. De egyelőre úgy beszélték meg Józsival, hogy a munka még várhat, hiszen koszt, kvártély van, ahogy mondani szokás a többit pedig nem kell elkapkodni, elvégre idő, az van.

A kis fatörzs

Az emeleti lakás lodzsájáról gyakran szeretett volna elbámészkodni messzire, de minden alkalommal hamar befejezte a nézelődést, mert a széken ülve csak a korlát vasát látta, ami pont szemmagasságban futott, állva meg hamar elfáradtak a lábai az egy helyben ácsorgástól, így sokszor lement inkább a szemben lévő parkba sétálni.

Meleg nyári vasárnap délután volt, pont az az időszak, amikor inkább mindenki lepihen, semmint hogy a tűző napon kint rója a forróságot árasztó beton járdákat valahol.

A park kitikkadva időzött, és várta a kora esti hűsítő fuvallatokat.

Marika lassan battyogott, és inkább maga elé bámult, miközben agyában cammogtak a gondolatai, emlékek összevisszasága, minden indíttatás nélkül. A sétaút elkanyarodott a gömbtuja mellett, és hirtelen szembeötlött vele egy kis fa. Idős lehetett a kérgéből ítélve, de mégis olyan csenevészen hajlott el a tuja mellől, mintha csak pár éves volna. Marikának egy mosolyt fakasztó emlékét juttatta eszébe, a hátsó kertben a veteményes mellett volt a kis szilvafájuk, gyerekként néha odaszaladt hozzá, aztán egy kézzel elkapta a törzsét, és forogni kezdett. A fa még nem nőtt fel ugyan, de ő is kislány volt még, így nem ártott a fácskának. De jó volt, ötlött fel benne. Mosolyogva odalépett a fához, és lopva körülnézett. Egy lelket sem látott sehol, szinte az egész park üres volt. Tudta, hogy mára már duci lett, és nem akart kárt tenni a fában, így hát finoman megfogta a törzset, és csak úgy óvatosan, de picit húzva körbelendült miközben jó nagyokat lépett. Olyan felszabadító érzés járta át, hogy elnevette magát. Aztán jobb tenyerével megsimogatta a fát, és elindult vissza, hazafelé.

Kellemessé vált az idő, még a színek is más árnyalatban játszottak. Aztán felment a lifttel, és belépett az ajtón. Először a délutáni kávéfőzéskor tűnt fel neki valami.

Szinte el sem akarta hinni, a régi főzője állt a konnektor alatti pulton. Nem is emlékezett rá, mikor vette elő újra, de aztán arra gondolt, biztosan a meleg miatt van az egész.

A kredencben máshol találta a csészét. Aztán megiszogatta a feketét, és végigdőlt a gondosan bevetett ágyon. Ismerős érzés fogta el, nyomott az epeda deréktájt, amit annyira utált. Már majdnem elszenderedett, amikor villámcsapásként hasított belé a felismerés, hiszen pont ezért tavaly kicseréltette az ágyát!

-Te jó ég!- kilátott fel hangosan, ez meg hogy a fenében lehet?

Azonnal kipattant az ágyból, és előkapta a táskáját, igen, ez már meg sincs neki, rég kicserélte, most mégis a kezében tartotta. Kikapta az iratait, megnézte a naptárját, mert azt mindig pontosan vezette.

-Egy év és hét hónap, igen, ennyivel vagyok visszább, ezek szerint- suttogta elképedve.

Miután feltérképezte a lakást, meg is talált mindent, amit azóta már kidobott, vagy elajándékozott.

-De mi lehet az oka?- kérdezte fennhangon. Mindig jobban szeretett hangosan gondolkodni, úgy érezte, jobban megérti, ha hallja a kérdést, és ilyenkor élénken gondolkodva hangosan sokszor ki is tudta bogozni a fogós dolgokat.

-A kis fáig minden úgy volt, mint régen, aztán ahogy visszafelé jöttem,  már valami megváltozott, tehát a fácskáig kell mennem, és aztán majd figyelni fogok, döntötte el.

Már alkonyodott, amikor elindult a parkba, de mivel mindig gondos nő volt, vitte a táskáját, amibe most elpakolt pénzt, zsebkendőt, egy kis palack vizet, kekszet, és átvetett rajta egy meleg kardigánt is a biztonság kedvéért. A szandált pedig fűzős, erős cipőre cserélte.

-Mert ez a játék, nem is biztos, hogy játék- mondta halkan, aztán kilépett az ajtón.

Megállt egy pillanatra, elgondolta mióta is van ez a bejárati ajtó, megvan-e még a régi kulcsa, de annyira rég megvolt, hogy inkább elindult.

A parkban már hideg volt. Fel is tűnt neki, hogy most nem az előző esti nyár van, hanem valamelyik másik, régebbi estéje.

Odasietett a kis fához. Megállt előtte, a barátság érzése járta át, lassan megérintette a törzsét, aztán rajta tartotta meleg tenyerét.

-Hát ki vagy te, mi vagy te? Valami kis csodafa lennél? És ha most fordulok veled, megint tegnap lesz vajon?

Elrántotta ijedtében a kezét, mert konkrét választ hallott, de a saját fejében.

-Ha előre futsz a jobb kezeddel fogva, akkor előre megyünk, ahány forgás, annyi év, de ha a baloddal fogsz meg, akkor visszaviszlek- hangzott a felelet.

-Atyaég!- döbbent meg Marika.

-Gondolkodj most, ne akarj kapkodni.

-Igen- válaszolt Marika-, de akkor, ha visszamegyek, újra végig kell csinálnom mindent?

-Ha maradsz ott, akkor igen, de sok fájó sebet is fel fogsz szakítani vele, hiszen ma már néhányan nem élnek, akiket akkor úgy szerettél- hallotta az óvó, figyelmeztető szavakat.

-Akkor mit csináljak? Látod, milyen bolond vagyok? Hangosan beszélgetek veled, pedig te egy fa vagy, lehet, hogy csak elment az eszem? Talán már egy kórházi ágyon fekszem lenyugtatózva, és közben képzelődöm-, jelentette ki Marika, olyan tanácstalan vagyok.

Aztán a legnagyobb természetességgel leült a fa tövébe. Ügyetlenkedve, ültében magára húzta meleg kardigánját.

-Neked dőlhetek?

-Igen.

Hátradőlt,  és lehunyta a szemeit. Nagyon gyorsan elkezdtek agyában szaladni a képek, látott mindent, szinte mindent, ami eddig itt lehetett, erdőt, madarakat, gépeket, földhányásokat, építkezést, embereket és aztán a jövőt, ebben biztos volt, megint gépeket, és más építményeket, aztán a képek elhomályosodtak.

-Ezek a lehetőségek vannak, megmutattam neked, mi volt itt, és mi lesz még addig, míg én vagyok. Aztán az én időm is lejár, és akkor megy tovább a jövő nélkülem.

Marika gondolatai lassan indultak meg újra.

-Hogy mit is szeretnék? Hát, ha jól meggondolom, lehet, hogy semmit. Van egy poshadt, és üres életem, ami ugyanilyen volt, és lesz is, amíg élek. Hogy ezt miért is akarnám előbbről újra végig kínlódni, vagy folytatni évek múlva? Hát nem is tudom. A lakásomban az idő csak annyit változik, hogy milyen színű ágyneműben alszom, vagy melyik bögréből iszom éppen a teámat. Ez meg eléggé lehangoló. A múltat nem akarom, lezártam, túl vagyok rajta végre. A jövő? Hát az pedig nekem csak fogalom. És te vágyódsz valamire?- kérdezte a fát.

Sokáig nem érkezett válasz, már azt hitte meg sem fog szólalni, amikor aztán mégis meghallotta a hangot.

-Igen, végül is van egy elképzelésem, még amikor mag voltam, sokáig kincsként hordoztak egy hatalmas helyen. Ez nagyon régen volt, sok-sok emberi élettel ezelőtt. Abba az időbe szívesen visszamennék. Vigyáztak rám, és nagy mágusok kérdezgettek erről-arról abban az időben. Mindenem megvolt. Az utóbbi pár száz év mára csak vegetálás. Lehet, hogy lett volna más lehetőségem, csak akkor nem tűntek fontosnak a sok kérdésre adott válaszaim, pedig ott lehet az ok, amiért ide kerültem, azt hiszem.

-Milyen érdekes- válaszolt mélázva Marika- én is szívesen jönnék, nem sajnálnék itt hagyni semmit, persze ez a te sorsod, nekem maradnom kell.

-Ha komolyan gondolod, jöhetsz velem- szólt halkan a hang.

Marika mérlegelni kezdett. Végül is itt nem vár rá semmi, illetve csak az, ami mindenkire.

-De hogyan?

-A testedet nem hozhatod, de a lelked, azaz te magad velem tudsz jönni, viszont nem tudom, mi lesz, csak amit elmondtam, azt tudom.

-Félelmetes- szólt Marika-,  és izgalmas. Azt hiszem ez a legnagyobb lehetőségem, amit még választhatok.

Nagyot sóhajtott. Érezte a félelmet, és a várakozást is magában, aztán az idegességtől kiszáradt szájjal kimondta:

-Legyen, jövök.

Valami áradást érzett, szeretetet.

-Akkor dőlj nekem, hunyd be a szemeidet és együtt elmegyünk innen- suttogta a fa.

Marika közelebb húzódott és hátradőlt, igyekezett teljesen elengedni magát, sóhajtott egyet, és behunyta a szemeit, hatalmas belső boldogságot érzett.

Reggel a mentősök már nem tudtak a parkban talált nőn segíteni. Retiküljét fogva hanyatt feküdt az üres, füves kis területen egy tuja mellett, hatalmasan szétáradó mosollyal az arcán.

A szeméttelep

A kisvárosból kivezető út miközben szélesen rohant tovább más települések irányába egy helyütt leágazott, ahonnan egy keskeny, jelentéktelen földút vezetett be a bokrok majd a fák közé.

Száraz, nyári napokon belepte a sárga por, ami minden lábnyomot képes volt megőrizni, amíg nem hordta szét a szél vagy az esőcseppek, de jó ideje egyetlen új nyomot nem viselt magán, hiába volt rekkenő meleg.

Az utacska tövében a műútra tekintve egy faház várta a látogatókat, széles teraszán nagy volt az árnyék, belül az egyetlen nagy helyiség fölött csak egy szoba volt, amiben a kocsmáros lakott.

Az utóbbi időkben nagyon kevesen tértek be ide a szomjukat bármi módon csillapítani, mert szinte nem járt erre senki.

De egyik este egy túrázáshoz öltözött fiatalember mégis bekopogott.

-Már bezárok!- kiáltotta a kocsmáros a pult mögötti székből- mindjárt elalszom, ha nem vigyázok, mit szeretne?- kérdezte mégis.

-Bejártam az egész környéket és most kellene visszamennem a szálláshelyre a városkába, de már nem sok erőm van hozzá- mondta a fiatalember.

-Akkor jöjjön, üljön csak le- szólt oda a vendégnek-, de egészen sötét van már, majdnem tíz óra, miért maradt el ennyire?- közben fölkelt a székéből és egy nagy pohár vizet töltött a látogatónak.

-Ideül a pulthoz?- invitálta a kocsmáros egy széles mozdulattal- egyébként van mindenféle, már ha enni akarna vagy inni valamit, csak szóljon- aztán leült a pult mögött egy magas székre.

A fiatalember letette a hátizsákját, odajött a pulthoz, de még hátranézett a válla fölött a kijárat felé.

-Mi van ott?- kérdezte a kocsmáros- talán vár valakit?

-Nem, nem, egyáltalán nem, csak még nyitva az ajtaja.

-Aztán az meg mit érdekli magát- förmedt rá a pult mögül hirtelen- nehogy kiderüljön, hogy valami rossz szándékkal tolta ide a képét. Hallja?!

A látogató most már valóban úgy tűnt, mint aki tart valamitől.

-Nem, nem! Csak láttam valamit. Nem lehetne, hogy bezárja az ajtót?- kérdezte esengőn.

-Ja? Nincs akadálya.- avval felkászálódott a helyéről és gondosan bezárt mindent.

-Már jó így?

-Már jó- válaszolt a fiatalember- és kicsit összeszedettebben leült.

A kocsmáros leült vele szemben a pult másik oldalán és beszélgetni kezdett vele.

-Csak nem a szeméttelepen is járt késő este, mondja? Ha igen, mesélje el mit látott? Hallgatom, és nem fogom őrültnek nézni, na, meséljen- nagy barna szemeivel a fiatalember arcát fürkészte, aki akadozva belekezdett.

-Igen, a lankás dombon lefelé igyekeztem aztán a kis völgybe érve megláttam a szeméthalmokat, sajnáltam is, hogy pont arra jöttem le, de akkor nem tudtam már mit csinálni, elindultam a kupacok között a kivezető út felé.

Még nem is siettem igazán, arra gondoltam, ha kiérek a műútról már csak egy óra és a városban leszek. Az első apró neszek nem is érdekeltek, hiszen ilyen helyen mindenféle állat lehet, de a nyikorgások már nem tetszettek, aztán azt is láttam, hogy nem is igazi szemét van ott, hanem mindenféle bútormaradványok, összezúzott éjjeliszekrények, polcdarabok, rongyok, ágydeszkák, és ezek valahogy összetartozónak tűntek, mintha kupacokba rendezte volna direkt valaki.

Aztán a sötét szürkületben megláttam egy alakot. Hirtelen megtorpantam és figyelni kezdtem. Messze volt, de én tisztán láttam az erős Holdfényben, hogy egy ágymaradványon pizsamában üldögél, matat valami rongyok között, majd kényelmesen elhelyezkedik a semmiben, mert ahol feküdt, ott már semmi sem volt és magára húzkod valamit, mint aki aludni tér. Ekkor már erősen hideg lett, pedig napközben rekkenő meleg volt. Mindenfelől kellemetlenül hűs légmozgást éreztem, elővettem a zseblámpámat, de nem tudtam bekapcsolni, valamiért nem működött. Félreálltam egy másik halom takarásába, hogy ott menjek tovább, amikor egyre másra éles csattanásokat hallottam és a szeméthalmok közepénél megindult egy szörnyű szürke kavarodás, a levegő és az odakúszó sötétség szinte összefonódtak egymással, karokat és lábakat láttam feltűnni, elmosódott arcok buktak elő, majd újra elmerültek, de néha lassan kibontakozott ebből a sűrű anyagból egy-egy valaki és mindegyik elindult egy általa választott irány felé, az egyiket láttam, egy öreg asszony az egyik halomból koffert rángatott elő, de a másik alak sajnos megindult felém.

A kocsmáros figyelmesen hallgatta és közben bíztatólag bólogatott is hozzá.

-Én akkor rettenetesen megrémültem, a mögöttem elterülő kupac mögé rohantam, de hátulról tudtam csak megkerülni, sok időbe telt, ezért csak ilyen későn voltam képes a kis földútra térni, hogy aztán magánál menedékre találjak.

-Hát igen, a szeméttelepet már régen nem használják- kezdett a történetbe a kocsmáros.

Nem is járt arra régebb óta senki, ha valaki mégis elment az úton, annak rövid kanyargásai után egy eldugott zugba ért, ahol két magasabb domb tövében elterebélyesedve hevert a szeméttelep.

Időtlen-idők óta mindent idehoztak, ami nem kellett már senkinek, lomot, bútormaradványokat, mindenféle holmit és bizony sokszor itt kötöttek ki az elhaltak bútorai és személyes tárgyai is, ha éppen nem volt örökös vagy értéktelennek találták a rokonok.

A telepen őr is dolgozott akkoriban, a bódéja üresen tátongó szemgödreivel még mindig a halmok irányába tekint, bár már semmi új nem érkezik.

Aztán bizony, ha valaki nem tudná, ideszivárogtak a tárgyak néhai tulajdonosai is, hiszen a személyes holmikhoz jó ideig tilos hozzányúlni, pláne kidobni, mert akkor, akié volt, az itt marad vagy visszatér.

Így benépesült a telep, először még napközben senki nem vett észre belőle semmit, az őr szerint is minden rendben volt, talán az első jelek azok voltak, amikor a kupacok kezdtek átrendeződni, idővel az őrnek is feltűnt, hogy néha az összetartozó holmikat gyűjtötte egybe valami.

Csak akkor kezdett félelmetessé válni a dolog, amikor újra össze akarták dobálni a halmokat, de ha valaki valamit elmozdított, éles sikoly, vérfagyasztó reccsenés hallatszott és kellemetlen, barátságtalan hideg uralta el a telepet. Ugye milyen érdekes? Éppen ahogy maga mondja.

Na, aztán az első balesetek megtörténte után már nem mertek új szemetet hozni, az őr meg felmondott, ő maradt csak életben akkor, mert az erős hite meg a kereszt a nyakában megvédte, látja? Ez volt az a kereszt, itt.

Vastag ujjával a mellére bökött.

-Itt viselem a mai napig, mert tudja ott én voltam az őr a telepen.

Rajtam kívül a sötét démonjai mindenkit maguk közé szippantottak, akik ott voltak, azok nem akartak hazamenni többet, hanem leültek egy-egy kupac tövében és bambán ülve órák alatt elsorvadt a testük. Bizony, hiába imádkoztam mellettük, őket az már nem mentette meg.

Most meg látja ezt a pohár vizet, itt van maga előtt?

A fiú furcsa szemmel figyelt fel a kérdésére.

A kocsmáros megfogta a poharat és hirtelen az egész tartalmát a fiú arcába vágta.

A látogató azonnal a padlóhoz vágódott, torz arccal fetrengeni kezdett miközben artikulátlan üvöltések szakadtak fel belőle.

-És most távozz innen gonosz lélek!- ordított parancsolón a kocsmáros- ez a megszentelt víz visszaküld téged a pokol tüzébe! Ott az ajtó mellett a kis ablakot nyitva hagytam neked. Takarodj!

Kerengő, kékes állomás e bolyongó planéta,

Kegyetlen világba záró, ismeretlen semmi,

Egyetlen irányba jár, ó mit lehetne tenni,

Derengő életlátomás, bűnt hordozó rakéta;

Órás

Egy jó ideje már a kert végében különálló kis házban lakott, mindenkinek jobb volt ez így, ő nem bírta elviselni a családi otthont, és a szülei, testvérei sem tudták már tolerálni őt.

Pedig Órás -ahogy otthon mindenki a becenevén hívta- mindent megtett, hogy elviselje a légkört, de rettegése miatti idegrohamai már olyan szintre emelkedtek, hogy éjjel még tartottak is tőle, és mindenki bezárt szobaajtók mellett mert csak aludni.

Tulajdonképpen teljesen átlagos embernek tartotta magát, csak az óráktól töltötte el valami iszonyatos érzés.

A kattogásuk már önmagában zavarta, de amikor ránézett egy számlapra, és belelátott az óra testében futó alagútba, ami mindig be akarta szívni őt, abba az elkanyarodó, beláthatatlan szűk, szürke falú folyosóba, teljesen kivetkőzött magából.

Ordítani, hadonászni szokott ilyenkor, azután menekül a ház szobáiban összevissza, és addig rohan, elsodorva ami az útjába kerül, amíg meg nem szűnik a hátában az a rettenetes vonzás.

Már minden órát elpakoltak a látótérből, hogy őt ne zavarja a látványuk, de akkor is hallotta azt a vészjósló ketyegést, folyton emlékeztetve őt az ígéretre, hogy egyszer be fog kerülni, előbb vagy utóbb az mindegy.

Így a kert végében a lomtárházikóban sokkal jobban érezte magát.

Rengeteg holmi volt bent, de óra nem.

Egy ideje azonban már amikor szellőztettek a nagy házban, akkor is kihallotta a szobákból a gonosz ketyegéseket.

Szinte érezte, és lelki szemeivel látta, ahogy a fondorlatosan, és idegesen futkosó kis mutatócskák gombolyítják tengelyük körül az időt, és képződik a lyuk, ami egyre tágul, és vonzza őt, befelé, abba az ijesztő mély folyosóba, ahonnan soha nem lesz visszatérés.

Már állandóan csak az ágyában feküdt, fejére húzott takarója alatt verejtékben úszó arccal hallgatózott, nem settenkednek-e alattomban a kis ház felé a hangok.

Az evést, ivást is hanyagolta, ráadásul így vécére is kevesebbszer kellett mennie, és kitennie magát a paplanon kívüli veszélynek.

A család végül úgy határozott, Órás nem maradhat itthon tovább.

Egyik nap eljött egy autó, és pár jól megtermett, nagyon kedves modorú ember, alaposan megfogva őt, nehogy beszippantsa valami, kikísérték egy szép nagy fehér autóhoz, és beültették Órást.

Biztosították róla, hogy azért fogják ennyire erősen, mert így baj esetén is meg tudják majd tartani.

Ez valamelyest meg is nyugtatta Órást, tulajdonképp szívesen ment el velük.

Az impozáns, rengeteg szobás épületben nagy béke, és nyugalom honolt, saját szobát kapott, ahol hatalmas volt a tömör, jóleső csend.

A falak puhán körülölelték, nem hallatszott semmi.

Az első időkben rengeteget aludt, jól étkezett, és kezdte egészen kellemesen érezni magát.

Már napi szinten beszélgetett az őt meglátogató ápolókkal, az orvosokkal, és néha a folyosón is sétált valamelyik kísérőjével.

Annyira szépen javult az állapota, hogy az intézetvezető úgy határozott, Órás nyugodtan lakhat egy rendes szobában, nem kellenek a párnázott falak, hiszen majdhogynem gyógyultnak is nevezhetnék.

Péntek reggel aztán a személyes holmijait átvitték két ápolóval az új szobába, ahol már ablak is volt, szép díszes rácsozattal, ami a régi angolkertre nézett.

Az ápolók kimentek, Órás rendezgetett, ajánlották neki, hogy nézzen csak szét nyugodtan a zárt folyosón is, ami a szoba előtt fut egy darabon, amíg ők nemsokára visszajönnek.

Amikor Órás végzett a pakolgatással, kilépkedett a kövezett folyosóra, itt is világos volt, két szép régi rácsos ablak engedte be a fényt.

Az ablakok közt egy asztal állt, a lapján néhány szép, virágos képeslap hevert, egy szék is oda volt tolva az asztal elé.

És fölötte, a falon egy nagy kerek számlapú óra lógott.

Olyan, mint a vasúti várókban szokott, a különbség csak az volt, hogy hangtalanul, sebesen rohant a másodpercmutató körben, és lassan, de némán követte a másik kettő.

Órás először szinte megmerevedett, és csak nézte a nagy méretű számlapot, de mielőtt teljesen elöntötte volna a vak rémület, valamit érezni kezdett, valami mást, újat.

Az óra jó volt.

Már nyílt az alagút, ahogy a másodpercmutató tekerte az időt a tengelyen, tágult a rés, érezte az enyhe szívóerőt, de nem akarta bántani őt, csak hívta, egyre sürgetőbben, ahogy nőtt és nőtt a nyílás, hogy jöjj, gyere, nincs sok idő, most kell elindulnod.

Újra fölengedtek a végtagjai, és már tudta is, mit fog tenni.

Körülnézett, de még nem jött senki, gyorsan az asztalhoz lépett, és a széket kihúzta mellőle, rálépett aztán fel az asztalra, gyorsan a széket felrántotta maga mellé, és már rá is állt, így már jól el is érte az órát.

A nyílás ekkor már hatalmasra tágult, ő megkapaszkodott az óra két oldalában, aztán előredőlt, és bemászott.

Az ápolók kizárták a folyosó ajtaját, aztán belépve maguk mögött visszazárták, beszélgettek.

Amikor meglátták a széket az asztalon, kiléptek, és azonnal besiettek a szobába, de Órást már nem találták.

A változás

Egyre ritkábban járt ki a házából, mert nem kedvelte a változásokat, fiatal korában sem, de ahogy ment az idő az új dolgoktól még jobban elhatárolta magát.

Így, ahogy reggel üldögélt ezen a kora őszi napon az ablak előtti karosszékében és élvezte ahogy   pár vékonyka résen át besüt rá a fény eszébe jutott, mik történtek vele az utóbbi hónapokban és kezdte sorra venni az eseményeket, arra gondolt, ha átlátja, mi történik odakint, akkor majd kitalál valami stratégiát a továbbiakhoz.

Először nyár elején vett észre valamit, amikor reggel kiment a kertjébe, nem állt ott a diófa a dombtetőn, annyira megrökönyödött, hogy csak állt és nézte elhűlve a füvet és a gazokat, fürkésző tekintettel keresett valami nyomot, egy tönköt vagy kéregdarabkát, de semmi. A felhőket is látta az égen ahogy lassú ütemben lebegnek a távoli Dél felé. Egyszerűen olyan idegen volt az egész domb, mintha nem is ezen a Földön járna.

De aztán napokig nem történt semmi, ugyanúgy telt az idő, főzögetett, beszélgetett a szomszédokkal a kerítésnél, evett, megetette a macskáit.

Egyik alkalommal aztán a cseverésző szomszédok közt megjelent egy ismeretlen férfi és beállt közéjük. Ezen senki sem lepődött meg igazán, csak ő. Hiába pillantott az arcokra, csodálkozásnak nyomát sem érzékelte rajtuk, így aztán ő is fecsegett velük erről-arról tovább, de egész nap furcsállta a dolgot, mert érezte, hogy ez az idegen be akar férkőzni közé és a többi ember közé, titkon figyelni kezdte az arcát és nem tudta nem észre venni, ahogy az lopva rápillant néha. 

Attól a naptól kezdve nem lépett ki az ajtón, ha többen is ácsorogtak az utcán, akkor sétált ki beszélgetni, ha csak egyetlen ismerőst látott.

Aztán nyár derekán járhatott az idő amikor kinézett az ablakon és újabb kellemetlen meglepetés érte, mert a szemben lévő ház teljesen idegenül nézett vissza rá. A halvány sárga épület helyett koszlott falú és vakolathiányos öreg falakat látott, hangulattalanul magas, régi ablakokkal, függönyök sem takarták el a benne lévő szobák ürességét, az egész látvány idegenül és nyomasztóan hatott rá, nem is ment ki azon a napon, hanem behívta a cicákat és a konyhájában megetette őket, aztán ahogy beállt a szürkület, lement a még nyitva lévő boltba hátizsákkal és a talicskájával aztán amit tudott, mindenféle konzervet megvásárolt és hazatolta, nagyon fárasztó volt, de amikor a szobában mindent feltornyozott a falhoz, sokkal jobban érezte magát.

A rá következő napon egész nap a boltot járta, vizeket és tartós élelmet hordott haza, állt ugyan a kertjében egy kút, de attól félt, mi van ha eltűnik egy reggel és akkor nem lesz vize? Meg aztán a csapban sem bízott, csak a jó öreg falakban. Azok aztán végigcsináltak már egyet s mást, amíg a falak állnak és ő otthon van, nagy baj nem történhet-gondolta.

Sokat tűnődött, hogy vajon mi jön még, de arra gondolt, bármi is jön, ha ő tudja, hogy mindent megtett, akkor nyugalommal fog a jövőbe nézni és belenyugszik abba ami következik.

Lassacskán, néhány hetes kemény munkával szinte teli hordta a házát. Életében nem költekezett, nem is érdekelte semmi, így aztán volt pénze, amiből most „ feltölthette a készleteit”így mondogatta magában.

A cicái már folyamatosan a házban éltek vele, színes macskalényükkel elszórakoztatták őt, néha órákig elnézte ahogy ugrándozva játszottak egymással.

Egyik este erős szürkületkor az állatok az ajtónál sorakoztak, hogy kimennének ő pedig ösztönösen nyitott nekik, aztán már kint is termett mindkettő. Akkor kapott észbe és szinte azonnal elfogta a vakrémület, majdnem becsapta az ajtót amikor belé nyilallt, mi lesz a cicákkal?

Összeszedte magát és kilépett a bejárati ajtón, a két cica nyugodtan ücsörgött egészen közel hozzá és mind a ketten mosakodtak. Kissé kilesett oldalra a házfal mellől a kapu irányába, aztán vissza a cicáira. Akkor tudatosult csak benne, hogy mit is látott az utcán.

A halvány sárga színű házat látta a szokott helyen az út túlsó oldalán!

Ismét kilesett. Igen, az állt ott, mint régen. Finoman előrébb lépett és balra feltekintett a domb irányába, ahol régen évtizedeken át a diófa takarta el az égbolt egy darabkáját, ahogy most is!

-Nem lehet!-suttogta rekedtes hangon. A cicusok mosakodás közben hátra néztek rá kis válluk felett, esküdni mert volna, hogy mindkettőnek valami mosolyféle játszadozott a szőrös pofácskáján.

Kis ideig még álldogált és körbenézett, de minden rendben volt. Aztán a cicák odasomfordáltak a lábaihoz és az ajtó irányába nézegettek, akkor visszahátrált és bement velük a szobába.

Reggel már tudatosan fürkészte az ablakon át a tájat. Egyre több megmagyarázhatatlan eltűnést és változást fedezett fel. Volt egy erős érzése, hogy nappal nem szabad kimenni de még az ablakot sem okos kinyitnia, csak majd este. A cicái csodálatosan alkalmazkodtak az új helyzethez, nappal aludtak, este felélénkültek és mindenbe bevonták őt is, megütögették a lábszárát, hívták erre-arra, de rend szerint a sötét beálltával ki akartak menni és ilyenkor is mindig hátranéztek tekintetükkel őt keresve.

Egy este amikor a bejárati ajtót be akarta csukni az egyik állatka visszarohant és feltámaszkodott az ajtó lapra, hogy nyissa ki, amikor pedig kitárta neki, akkor eljött onnan és hívta magával, hogy ő is menjen velük. Együtt körbe sétálták a házat a csillagok erős fényében és az ég világon semmi nem történt. Akkor vette csak észre a régen elfelejtett deszkákat a gazban. Fel is vett egyet és az ablakhoz próbálta. Ha nem is volt méretes de úgy tűnt neki, hogy kevés munkával, ferdén felszögelve nagyrészt el is takarhatná velük az ablakokat, amíg tett-vett a cicái egymás mellett üldögélve nézegették őt, hogy mikor mit csinál.

A szögeléskor eszébe villant, mi van ha a szomszédok megharagszanak, amiért ilyenkor kopácsol, de akkora volt a mozdulatlanság, hogy folytatta a munkát, már jól benne járhatott az éjszakában amikor befejezte a cicák jelenlétében a deszkázást, szerencsére mind a két ablakra jutott és még a szellőző kis nyílására is ami megbújt a kamra falában.

Még elácsorgott a ház sarkánál és elnézte az utcát, olyan volt, mint régen, a házakban pedig békésen aludtak a szomszédai, egy pillanatra elfogta a vágy, milyen jó lenne bekopogni valamelyikükhöz és elbeszélgetni, de még alig gondolta végig amikor a macskák szinte egyszerre érezhető szigorral néztek a szemébe és megindultak a nyitott ajtó felé. Valahogy félelmet érzett egy pillanatra, de aztán el is illant a kellemetlen benyomás. Aztán a házban amikor beült az ágyába, arra gondolt, mi van, ha ez egy színház, mert valami végérvényesen elromlott, de az éjszaka jótékonyan megvédi őt, nehogy őt is beszippantsa és elpusztítsa a változás?

Lassan eljött az ősz, korábban sötétedett, érdekelte, mi lehet a lenti boltban, mert a sötétben eddig minden úgy volt, mint régen. Tudta, nyolcig nyitva szoktak lenni így kapta a szatyrát és a pénztárcáját, rápillantott a biztonság kedvéért a macskáira, mert most már meg volt győződve arról, hogy ők tudják, mi folyik itt, érezte ha helyeslően jóváhagynak valamit vagy azt is ha tilos amit eltervezett. A cicái végignéztek rajta és mosakodtak, az egyikük leheveredett a padlóra. 

-Mindjárt haza jövök- szólt oda nekik, azok pedig pillanatnyi dorombolással jelezték, hogy mehet.

Ettől megnyugodott és kilépett az ajtón. Az utca most is csendes és változatlan képet mutatott.

Lesétált a bolthoz, nyitva volt, de az eladón kívül senkit sem látott. Belépett és köszönt. A nő akit nem ismert új lehetett, visszaköszönt és aztán valami papírlapon számolgatott tovább.

Macskaeledeleket válogatott éppen amikor vásárló érkezett az üzletbe, először nem is figyelte, amíg a szomszédos polchoz érve nem kezdett el az is keresgélni. Csak egy pillanatra látta az arcát, de azonnal megismerte, még a nyáron a szomszédok közé vegyülve az idegen férfi volt.

Érezte ahogy elönti az idegesség, de továbbra is nyugodt látszatot akart kelteni, ezért megpakolta száraz eledellel a kosarát, odament a pénztárhoz, a nő beütötte a gépbe, ő fizetett, nem remegett a keze amikor a pénztárcájából aprót válogatott, pont annyit adott amennyi kellett, aztán komótosan kisétált a boltból. Legszívesebben folyton hátranézett volna és futásnak ered, de megállta és most nyitotta az ajtót. Izzadtan állt a küszöbnél. A cicák az előszobában az ajtóban ültek, rá vártak, láthatóan csapzott és ideges volt mind a kettő.

Amikor belépett azonnal becsukta az ajtót, a földre tette a szatyrát és leguggolt hozzájuk.

Mindkét állat odalépett a kezeihez megszaglászták az ujjait, aztán odabújtak hozzá, érezte hogy kis testüket milyen szorosan nekinyomják.

Aztán lemosakodott egy kicsit és megetette őket.

Tanácstalanul ült le az asztalhoz és hangosan gondolkodni kezdett.

-Egy próbát megért a dolog, de innentől jobb lesz nem elmenni. Van mindenünk, egyenlőre -folytatta, a macskák pedig feszülten figyelték minden szavát.

- Mintha megértenétek mit beszélek -mondta.

-Ki fogok tenni egy írást, mikor mire van szükségünk, ha működik egyáltalán, akkor később kell feléljük a tartalékokat.

Elővett egy papírt és egy tollat majd nyomtatott betűkkel írni kezdett rá:

„VÁSÁROLNÉK HÁZHOZSZÁLLÍTÁSSAL, A FIZETÉS MÓDJÁT KÉREM JELEZZÉK”.

Aztán a felsorolás következett. Végül az egészet kilyukasztotta egy helyen felül, átfűzött rajta egy madzagot, kiosont a kapuhoz és kifüggesztette az átkötőre aztán besietett és bezárta az ajtót.

Hát ezen a pár résen alig sütött be a fény de azért melegítette, meg annyit ki tudott kémlelni, mikor teszik a kapura a csomagot. Arra gondolt, hogy aztán majd este kimegy érte a cicákkal. Addig sem a tartalékból esznek és amúgy meg mindenük megvan. Érdekes, mert fizetni nem kellett eddig érte sosem. Egyszer újságokat is kért, de arra egy rövid cédulát tettek válaszként a csomagba, hogy írott sajtó rendelése nem lehetséges a továbbiakban sem most sem később. Na, nem baj. Jól megvagyunk itt hárman- mondta ki halkan a gondolatait. Annyit azért kilátott, hogy az egész utcában az összes ház romos, sok fal bedőlt és nincsenek emberek, néhol már növényzet sem, de éjjel amikor körbejárták a házat a cicákkal, örömmel látta, hogy a háza ép és körülötte a kertje csupa zöld, úgyhogy itt minden rendben van, egyenlőre...