S lészen, a kín

S nem mondá,
de gondolá az úr.

Kell még valami
ennek az embernek,
meztelennek.
Nap már van neki,
mi melegíti,
s holdja is lészen,
mi hűsíti éjen.
De ez mind testiség,
kellene valami még.
Mi benne teremt
egyszerre fagyot,
perzselő forróságot.
Mi nem csak fedi,
benne él mélyen,
ott, egészen.

S szólá az úr.
Ezen a napon
legyen tiéd a kín.
Véle a kínlódás,
bizonytalanság,
s fájdalom mindene,
ezek fénytelen,
jajszavú kincse.

S kérdé az ember:
Ezt, nekem uram,
miért adtad,
mit okoz ez majd nekem?

S az úr válasza:
Ott fog ülni a lelkeden.
Tiéd lesz
a keserűség könnye,
mi annak gyermeke.

S kérdé az ember ismét.
Hogyan ismerem fel
a kínnak lelkét?

S mondá erre az úr.
Nem, a te lelked fogod érezni,
belülről fogsz vérezni.
Mikor a kín két marka,
mint a halál,
szívedet úgy szorítja.
S a fájdalom, mi belülről
úgy érzed megöl,
meg is teszi.
Életedet, ahogy én adtam,
ő akár el is veszi.

Mondá az ember.
Nekem,
ez az érzés nem kell.
Vedd vissza tőlem,
teremtő atyám,
ne legyen életem része,
se most,
se életem más napján.

Szólá az úr.
Nem!
Immáron a tiéd,
fordítsd hasznodra,
sírj,
ha épp azt súgja.
A sírás jó,
lelket, szívet könnyíti,
altatója a kínnak,
melyet, minek álmát
dunyhaként fedi.

Kérdé az ember.
S mi lesz aztán,
másnap,
meg tudod mondani?

Válaszol az úr.
Igen.
Azután,
ugyanúgy fogsz kínlódni.
Mindaddig,
míg életed,
megfelelően nem értékeled.

Ma gazdagabb lettél
egy érzéssel.
Holnap egy újat adok,
valami hasonló nagyot.