Egyik szemem...

Gyermeknek láttalak

Gyermeknek láttalak,
ki rám vár örökké,
mint pajkos kisleány,
ki nem játszik többé…

Még látom arcodat,
szemeid ragyognak,
mosolyod elbűvöl,
fénylényed tündököl…

Még hallom hangodat,
ajkadon méz szavak,
milyen volt életed,
meséli éneked…

Még érzem illatod,
lágy szíved kitárod,
befogadsz lelkedbe
hálás vagyok érte.

Köszönöm, hogy Te vagy,
hogy voltál angyalom,
bár megtört a bánat,
könnyezik magányom…

Gyermeknek láttalak,
saját kislányomnak…
reszket a hiányod,
de mint bölcs, csodállak…

Az utolsó ölelés

Az utolsó ölelés

Alone hirtelen szörnyű szívdobogásra riadt fel, iszonyúan fájt a feje, szédült, zsongott mindene, kibírhatatlan szomjúságot érzett, feltápászkodott és kitámolygott, hogy igyon az energiával feltöltött vizéből, ami a konyhaasztalon állt egy üvegben. Előtte elment a mosdóba, kezet mosott és a kádba nyomott egy kis súrolóport, hogy fürdés előtt kisikálja, mint szokta. Közben hallotta, hogy az ingaóra hajnali kettőt ütött.
– Ó, máris két óra van? Sietnem kell! Mindjárt kisikálom a kádat és megfürdök, csak előbb iszom! Utána megfőzöm a krumplit Évikének, a drága kis keresztlányomnak, egyem is meg szegénykém kicsi szívét! Hát hiába, senki sem törődik velem, mióta távozott a másik felem! Fogalmuk sincs, mit és kit veszítettem el… Senkinek sem! Talán Évikének? Igen, talán neki, de azért ő sem tudhatja, mit érzek én belül! A rengeteg keresztgyerekből egyedül ő maradt meg nekem… ezért majd kap tőlem valamit… Legszívesebben mindenem odaadnám neki! Egyedül rá számíthatok, így jártam! Az öreg, akivel gond van, nem kell senkinek! Hiába, hív, nem megyek senki nyakára, az övére sem! Ez az én kis fészkem, itt otthon vagyok, nem megyek innen sehová, csak a tepsiben! Jaj, drágám, annyira hiányzol! Miért hagytál egyedül? Mikor jössz már értem? – gondolta.
Bement a konyhába, előkészítette a krumpli hámozót, meg a kukát a héjának. Azután magához húzta az üveget, hogy töltsön a poharába, de abban a pillanatban éles fájdalom hasított a fejébe, megrogyott a bal lába, attól nekiesett a szekrényajtónak, esélye sem maradt kapaszkodni, hatalmasat puffanva, magatehetetlenül ért földet.
„Végem van…” – futott át az agyán esés közben.
Mikor felfogta, mi történt, maga is elcsodálkozott, hogy még él, mindene fájt, amit érzett, megpróbált megmozdulni, de nem sikerült.
„Nem baj, reggel jön Évike, ő majd felsegít! Csak ne lennék ennyire szomjas!”
Ahogy kábultan várakozott, megállt előtte a férje.
„Szia, drágám, hát itt vagy? Látod, megint elestem… értem jöttél?” – örült meg neki.
„Igen, de még nincs itt az idő!”
„Várom Évikét…”
„Tudom…”
„Mindjárt itt lesz…”
„Igen… mindjárt…”
„Segíts!”
„Veled vagyok!” – felelte a férje és megsimogatta a fejét.
Lefeküdt mellé és szívének minden szeretetével átölelte.
Alone boldogan simult hozzá és emlékezett…
Emlékezett a régi szép időkre.

A férjét elég későn ismerte meg, akkor sem érezte úgy, hogy szüksége lenne rá, de a tradíciók rákényszerítették, hogy férjhez menjen. Nehezen szokta meg, hogy társa van, aki jóban-rosszban együtt él vele, akivel mindent megoszthat. Mégsem telt bele egy év sem és máris elválaszthatatlanok lettek, egymás nélkül többé képtelenek voltak megmaradni. Kiegészítették egymást. Ketten egy egész.
A házasság mégsem úgy alakult, ahogyan másoknál szokott. Számtalan rokon- és keresztgyermek örvendeztette meg életüket, ám egyetlen saját sem érkezett. Alone mindent megtett, mégsem sikerült, míg végül kifutott az időből. Aztán rájöttek, nincs is szükségük gyermekre, mert bőven van a rokonságban, ha valakit szeretni akarnak, elmennek hozzá, vagy meghívják magukhoz. Alone úgy gondolta, amíg egymásnak megmaradnak, nem érheti őket semmi baj.
Rengeteget dolgoztak együtt, kuporgattak, hogy mindenük meglegyen. Gyűjtögettek, lakást vettek, majd egy telket, ahol szabadidejükben építkeztek. A csodálatos mézeskalács házikóba beleépítették minden erejüket, pénzüket, szívüket, lelküket, szeretetüket. Az a lakás többet jelentett, mint egy sima víkendház, Bálintnak az a kis lak adta a menedéket, a szabadságot, ahová minden áldott nap kijárt. Az erdők, a hegyek látványa, a végtelen égbolt, a friss levegő, az élet csodája. Meglocsolta a palántákat, kapált, füvet vágott, palántát ültetett, mindent megcsinált, amit egy telken szokás. Alone addigra lerobbant, nagyon fájt a háta, a lába és a dereka, képtelen lett kijárni, hát még ott dolgozni. A híreket Bálint szállította ide-oda, és ő vitte az asszonynak a friss gyümölcsöt, cseresznyét, epret, málnát, szedret, barackot és szilvát. A telken összebarátkozott egy macskával, akihez minden nap mennie kellett, mert kora hajnalban a kerítésnél várta, vitt neki finom szalámit, édes tejecskét, cserébe élvezhette minden szeretetét, megsimogathatta és hallgathatta a hangját:
Nyaú…
Nyaú… s ez a hang teljesen levette a lábáról, imádta a macskát.

Telt-múlt az idő, egyre idősebbek lettek, míg végül feladták a telekművelést. Fizettek azért, hogy valaki rendbe tegye, de Bálint akkor sem engedte eladni, mondván az lesz a halála, így a telek megmaradt.
Több halálos betegségen is átestek, ám együtt mindent legyőztek. Alone egyszer elesett – így hívta azt, amikor valamiért összerogyott, vagy elájult.
„Igen, elestem… - idézte fel -… itt feküdtem akkor is a földön… hogy megijedt a drága csillagom, amikor hazaért a telekről! Azonnal hívta a mentőket! És csak sírni tudott… azt zokogta: Ne hagyjál itt, ne hagyjál itt! Mégis ő hagyott itt engem egyedül! Amikor a lábam annyira fájt, hogy kórházba kerültem az érszűkülettel, akkor is nagyon megijedt! Azt hitte, le fogják vágni! Igen, de én hazajöttem hozzá, ő pedig mégis minden nap kiment a telekre, annak ellenére, hogy belátta, már nem bír el vele! Milyen hősiesen viselte a betegségeit, az én egyetlen igaz szerelmem, a drága párom! Imádom! Nélküle nem vagyok semmi! Miért nincs most itt velem? Miért hagyott magamra?” – futott át az agyán.
Fél szemét kinyitotta, azért a felét, mert a másikon rajta feküdt.
„Drágám, itt vagy?” – kérdezte hangosan.
„Igen, itt fekszem melletted!”
„Ó! Igen… gondolkodom… emlékezem… még mindig sötét van? Mikor lesz már reggel?”
Bálint nem felelt, gyengéden megsimogatta, szívének minden szeretetével átölelte.
„De jó ez… Nagyon hiányoztál!”
„Pedig nem hagytalak el, itt vagyok, mindig itt voltam!”
„Igen, éreztem, hiszen megmondtad, hogy te mindenhonnan hazajössz!”
„Úgy bizony! Mindenhonnan!”
„Azt ígérted, nem hagysz magamra… Elviszel magaddal! Mikor?”
„Ha itt lesz az idő! Még bírd ki egy kicsit… segítek!”
„Meddig kell még kibírnom?”
„Ha akarod, most is mehetünk, de érzem, még maradnál…”
„Megvárom Évikét, megígérte, hogy hétfőn eljön!”
„Ahogy gondolod, te döntesz!”
„Megmondom neki, hogy veled megyek…”
„Mondtad már sokszor, üzentél, egyre több jelet küldtél, mert szereted és ő is szeret téged, de nem hiszi el! Nem akarja elfogadni… még nem! Most még ne szólj neki! Majd ráér megtudni, hadd intézkedjen! Ügyes lány… még fiatal…”
„Igazad van, nem szólok semmit… Annyira örül, amikor sikerül felvidítani… láttad, hányszor megnevettetett? Láttad, hogy eljött a házassági évfordulónkon? Hozott nekem virágot… azt mondta, te küldted… sírtam… de nem tudtam megmenteni a virágot, elhervadt ebben a melegben! Anyák napján is eljött, nőnapkor is, és a születésnapomon… Mennyire sírtam, mert te nem lehettél itt velem… sütött nekem diétás tortát…”
„Igen tudom, itt voltam akkor is!”
„Mindig azt mondta, hogy neked már jó!”
„Igen és igaza is van! Nekem már jó!”
„Azt is mondta, hogy idővel jobb lesz, de nem lett jobb, egyre jobban hiányzol!”
„Tudom… érzem…”
„Akkor veled mehetek?”
„Igen, persze, de még egy kis türelmet kérek…”
„Miért?”
„Még nem teljes… egy szál itt tart…”
„Emlékszel még a telekre, a közös házunkra?”
„Hogyne, hiszen beleépítettük minden szeretetünket, többet jelentett mindennél… talán a gyermekünket pótolta az életünkben, pedig nem az a fontos…”
„És ha távozunk, ebek harmincadjára jut…”
„Mert nem írtunk végrendeletet…”
„Nem írtunk… nem akartuk, hogy azon veszekedjenek! Évike azt mondta, az örökség nem számít!”
„Nem bizony… más a fontos… a kettőnk szerelme mindennél fontosabb!”
„Igen… rájöttem, mikor elhagytál!”
„Nem hagytalak el!”
„Tudom, de nekem kell a tested is!”
Újabb szeretethullám simította a lelkét.
”Kinn jártunk a telken…”
„Én is ott voltam! Simogattalak…”
„Éreztem a lágy szellőben, a napsugárban… és te érezted, amit én? Hogy ott és akkor döbbentem rá, mi az élet lényege? Hogy nem a gyűjtögetés, a kuporgatás, mert hiába óvtuk-féltettük a tulajdonunkat, nem vihetjük magunkkal… az érzések, a szeretet, a kapcsolatok… hm… igen az a fontos, azért érdemes élni…”
„Ez így igaz… de kellett valami, amivel lefoglaltuk magunkat! Én nem bántam meg semmit! Jó játék volt!”
„Az volt… bár már semmi sem számít… hisz mindörökké szeretlek!”
„Mindörökké” – lehelte a férje.
„Örülök, hogy itt vagy!”
„Én is örülök!”
Becsukta a szemét, és azon gondolkodott, vajon mennyi idő telhetett el.
„Szomjas vagyok… nagyon szomjas vagyok!”
Egyedül ez járt a fejében, ez minden gondolata mögött ott lapult, annyira, hogy szinte már fájt.

Szemei előtt tovább cikáztak életének pillanatai, majd azt vette észre, hogy világos van.
Ütött az óra…
„Tizenkettő… – számolta - Milyen nap van ma? Nem hétfő? Évike ilyenkor már rég ideért volna! Igaz, jó ideje sosem tudom, milyen nap van! Jaj, de fáj a lábam… zúg a fejem, fel sem bírok állni! Mi lesz velem? Évike! Gyere már!” – kívánta.
Évike azonban nem jött…

Csörgött a telefon…
„Ha fel tudnám venni… de jó lenne! Meg sem bírok mozdulni, mondtam Évikének, egyszer jön, és itt talál felbukva, de ő nem hitte! Hogy meg lesz ijedve! Szegénykém, nem tudta, mire vállalkozik…”
A telefon elhallgatott…
„Nem baj, most észrevette, hogy nem veszem fel, akkor biztos eljön hozzám!”
Várt-várt, időtlen időkig, de nem történt semmi…

Újabb telefoncsörgés…
Reménysugár…
Ismét elhallgatott.

Minden telefoncsörgésnél felvillant a remény, hogy Évike megtudja, nem veszi fel, ezért előbb eljön…
„Istenem, három óra, amíg ideér… Évike! Gyere!” – lehelte.
Aztán elaludhatott, mert mire felébredt, sötét volt.

Örökkévalóságnak tűnt, mire felvirradt…
„Szomjas vagyok, fázom, éhes vagyok, kimegy a szívem… mi lesz már? Nocsak, egy porcica, pedig tegnap takarítottam… sosem tudtam, milyen hideg és kemény tud lenni a linóleum, pedig odakinn kánikula van…”

Csörgött a telefon…
Aztán elhallgatott.
Aztán újra csörgött, majd ismét elhallgatott.

Újra besötétedett… az óra éjfélt ütött.
„Vajon mikor lesz hétfő? Mit fog szólni, ha így meglát? Fázom, és kibírhatatlanul szomjas vagyok! Mindenem fáj…”
Tovább lebegett élet-halál között, s közben eszébe jutott az utolsó ölelés.
„Nem is olyan régen történt, e héten, kedden, amikor Évike elkísért a telekre… óraátadáskor. Minek ez a sok cirkusz, nem értem, egy vacak villanyóra miatt! Leolvasni egy villanyóra szakember előtt, aláírni sok tíz papírt, mindezt azért, mert az óra nem lehet egy halott nevén… emlékszel, mennyire aludtál? Keltegettelek, hogy mennem kell, de te meg sem szólaltál! Alig bírtam kimenni, akkor jártam ott utoljára. Ültem a lépcsőn és elmerengtem… egy világ dőlt össze bennem, rájöttem, mi a lényeges, de túlságosan későn… Évike azt mondta, ezt a kis akciót többé nem csináljuk végig… fogalma sem volt, mennyire igaz! Minden lehetséges kövön és padon ültünk, mire hazaértünk… én sem gondoltam komolyan, hogy még egyszer megteszem azt az utat… Drága csillagom, képzeld, Évike ott úgy szedte az epret és a málnát, mint te!”
„Mert én is ott voltam és segítettem neki!” – simította meg a férje az arcát.
„Amikor távozott, átölelt, ahogyan szokott, a homlokomhoz nyomta a homlokát. Én meg vissza. Valamit éreztem, talán ő is, de mégsem gondoltam, hogy az lesz az utolsó ölelésünk. Pedig az nagyon túlvilági volt, amiben már minden benne foglaltatott! Igazi lélekérintés volt… most már tudom…”
„Igen, így van…”
Kinyitotta a szemét.
„Ó! Reggel van, jaj, de jó, mindjárt jön Évike! Szomjas vagyok és sajnos, még nem főztem meg a krumplit…”
Egyre melegedett és világosodott…
Alone elalélt…

Kinyílt az ajtó…
- Megjöttem! – hallatszott az ismerős hang.
Bálint felriadt.
„Kelj fel, itt a keresztlányod!” – arrébb ment a feleségétől.
Évike azonnal észrevette a segítőket, meglátta a suhanást és a hangot is hallotta, ijedten kérdezte:
- Keresztanya, hol van?
– Itt vagyok… - hallatszott nagyon mélyről.
– Hol?
– A konyhában…
- Jaj, Istenem, mi történt?
– Elestem…
- Mikor?
– Kettőkor…
Évike nagyon megijedt, minden porcikája remegni kezdett, kívülről izgatottnak látszott, mégis feltűnő nyugalommal cselekedett, megpróbálta felsegíteni, de meg sem bírta mozdítani.
- Kit hívjak?
- Senkit! Ne hívjál senkit… - kérte Alone.
De nem hallgatott rá, azonnal tárcsázta a mentőket.
– Kérem, jöjjenek gyorsan, most érkeztem, és itt találtam keresztanyámat a földön fekve… 80 éves, cukorbeteg, magas vérnyomás és stroke – ja is volt, ami miatt vérhigítót szed…
„Pedig direkt kértem, hogy kórházba ne…” – gondolta Alone.
A mentők perceken belül kiértek. Tétován nézték, mi történt és igyekeztek segíteni. Amikor megfordították, Alone sírt:
- Jaj, Évike, jaj, nagyon fáj…
De Évike csak remegett és síst… nem tudott segíteni.
A mentősök össze-vissza forgatták, vizsgálgatták, közben hiába kért vizet, nem adtak neki, pedig a nyelve már nem forgott, annyira kiszáradt… Nagy nehezen felülették és a székbe téve elszállították.
A kórházban megfürdették, aztán CT következett, miközben ide-oda tologatták azzal az ággyal, amivel mindennek nekimentek. Minden mozdulat annyira fájt, alig bírta ki, közben a nyelve olyanná vált, mint egy kiszáradt kóródarab, és ha jellemeznie kellett volna magát, csak annyit mondott volna: FÁJDALOM. Bár a szó ki sem fejezte, amit érzett…
Évike rátalált és mosolygott.
– Itt vagyok!
– Jöttél?
– Igen, még vizsgálják, mielőtt a kórterembe kerül…
- Ne mutasd nekem a vizet, mert nagyon szomjas vagyok!
– Istenem… nem szabad innia, hátha valami sürgős műtétre lesz szükség… - reszketett a keze.
Benedvesített egy papír zsebkendőt és a szája elé tette. De nem ért semmit… betolták a röntgenre, hogy megállapítsák, eltört-e valamije.
Újra a folyosón állt a hordágya. Évike mellette, fogta a kezét és betakargatta a pléddel, amit otthon terített rá, hogy ne mezítelenül szállítsák el, egy félig ráfordított lepedővel.
– Milyen jó, hogy hoztuk ezt a plédet! – mondta közben.
– Ez keresztapádé! – mondta Alone.
– Igen, az övé!
Az időjárás jelentette, hogy ő is sajnálja. A levegő teljesen lehűlt és egyfolytában zuhogott az eső.
„Könnyezik az égbolt, akár a szívem…” – gondolta Évike.
A betegszállító ismét eltolta Alonét, sebesen berontott vele az ambulanciára…
A soha véget nem érő ceremónia után, infúzióval és katéterrel felszerelve letolták az intenzívre.
Évike bizakodott, bár amikor meglátta, hogy az ágyon fekve a folyosón kellett várnia, amíg felszabadítanak egy helyet, azaz egy alumínium tepsiben kiszállítanak valakit, majd helyette betolják a keresztanyját… összeszorult a szíve…
Kinn kellett várakoznia, amíg többféle fájdalmas beavatkozás után végre beengedték hozzá.
- Végre, itt jó kezekben van, itt megmentik, már nem lesz semmi baj! Holnap délután jövök, mert ide nem szabad csak négykor bejönni, akkor is csupán tíz percre!
– Igen, mert ez az intenzív! – úgy feküdt Alone, mint egy engedelmes kisgyermek.
– Igen, de ha jobban lesz, felmehet az osztályra.
Ebben azért is bízott, mert az ott lévő nővér felsorolta, mit vigyen majd be neki: papucsot (hurrá újra járni fog és jobban lesz, ha ezeket kérik), törölközőt, popsitörlőt, zsebkendőt, tusfürdőt, dezodort, két szivacsot…
- Rendben, holnap hozom!
Majd búcsút vett imádott keresztanyjától.
– Most már mennem kell… itt nem maradhatok…
– Köszönöm… mindent köszönök… - lehelte Alone.
A puszi után Évike távozott. Fájlalta, hogy a sok műszer és az ágy miatt nem tudta átölelni a szeretetre éhezőt, hogy a puszit is alig bírta rányomni az arcára, de bizakodott.

Alone szenvedett, egyre jobban fájt a lába, nem kapott levegőt, és az infúzió ellenére nem győzött eleget inni. Ivott és ivott, közben mégis szomjasnak érezte magát.
„Drága csillagom, hol vagy?” – szólította a párját a kínok között.
„Itt vagyok veled! Fogom a kezed!”
„Nagyon fáj…”
„Vérzik a szívem…” – érezte át a szenvedését.
„Nem bírom ki…”
„Akkor gyere velem!”
„Holnap jön Évike!”
„Nem baj, gyere most!”
„Megvárom… megígértem…”
„Évikének…”
„Tudom… de még nem…”
„Még nem…”
A nővérke egy újabb adag injekcióval próbált javítani a helyzetén, aztán kapott altatót, és elnyugodott.

Reggelre picit jobban lett, ezért felvitték a kórterembe.
Évike értesített mindenkit, így sok egyéb rokon kíséretében délután megérkezett, ahogyan ígérte. Ám még ő is meglepődött, hogy Alone már össze-visszabeszélt, értelmes szavak alig hagyták el az ajkát, és nagyon, de nagyon fázott, pedig rettentő kánikula volt. Még mindig remélte, hogy jobban lesz, bár a lába olyan irgalmatlanul fájt, hogy nem lehetett megérinteni.
A rokonok etették, itatták, Alone bár apránként, és icipici falatkákat, de megadóan evett és ivott. A fél oldala azonban lebénult, nem tudta megmozdítani sem a kezét, sem a lábát, pedig érezte, mert nagyon fájt neki.
Évike szíve vérzett, átérezte, mit érezhet, nyomasztotta, mi lesz vele, hogyan fog felépülni, mert megígérte neki, hogy otthonba nem adja be, de ha hazaengedik, már nem lehet egyedül hagyni, és ha béna marad, akkor nem bírja ellátni…
„Itt vannak a katonák!” – mondta Alone.
A látogatók szánakozva néztek rá.
„Itt fekszik Bálint is, most a szomszéd szobában van!”
Bár a rokonok úgy vélték, nem olyan rossz a helyzet, mint azt Évike hirdette, hiszen érzi a végtagjait, és beszélni is tud, de egyiküknek sem tetszett, hogy félrebeszél.
– Nem is olyan vészes, én rosszabbra számítottam! – mondta az egyik fiatal fiú.
– Még ettől is rosszabbra? – kérdezte Alone teljesen úgy, mint régen.
– Na, ez jó hír! Fel a fejjel, keresztanya, gyógyuljon meg, és nagyon vigyázzon magára! – bíztatta Évike.
– Vigyázhatok én… - mondta, mint mindig, ha ezt kérték tőle.
- Holnap nem jövök, majd csak csütörtökön, de bejön a fiam!
– Jó! – egyezett bele.
– Aztán csütörtökön már sétálunk!
Megfogta a kezét, de a rács miatt már se puszi, se ölelés nem volt.
A rokonok távoztak…

Alone újból magára maradt, elbeszélgetett elhunyt szüleivel, öccsével, húgával, és a párjával.
Félig már odaát járt…
Odaát, ahol fény ölelte és a szeretet várta mindenütt, ahová lépett, ahol szabad volt és végtelen, korlátok, idő és tér nélkül.
Aztán visszatért és ismét szörnyen szenvedett…
Minden porcikája fájt, a teste kezdett leépülni. A bal oldala, amelyen még otthon a földön feküdt, kisebesedett, vérzett, ráadásul merő kínszenvedés lett a levegővétel…
„Drágám, segíts!” – pihegte.
„Itt vagyok! Gyere velem!”
„Jövök, igyekszem, de Évike…”
„Igen, még nem engedett el… de el fog, és én várlak! Gyere, hisz már láttad milyen, érezted, itt nem fáj semmi!”

Évike eközben gyógyító levest főzött a kicsike asszonynak.
„Eddig ő főzött rám, mostantól én főzök rá! Ettől biztosan meggyógyul! A gyógyító húslevestől erőre kap!” – gondolta.
De mire beért… olyan látvány fogadta, amire nem számított…
Alone kínok között szenvedve szaporán kapkodta a levegőt. Látszott rajta, hogy minden légvétel keserves szenvedést okoz. Már nem vette tudomásul, hogy ott vannak a szerettei. Néha kicsúszott egy-egy szó az ajkán, de úgy tűnt, már nincs magánál. Évike megállt a lebénult oldalánál. Minden ízében remegett, átérezte a szenvedését. Nem tudott segíteni, pedig megpróbálta és Alone már nem akarta fogni a kezét. Ekkor megfogta a vállát és szánakozva, belül sírva, szívének teljes szeretetével azt gondolta:
„Ahogy neked jobb… legyen…”
Azután nem bírta visszafojtani a sírást. Elengedte a vállát, nehogy észrevegye imádott kicsikéje. Szótlanul sírni kezdett. Alone mozdulatlanul feküdt, szeme csukva, elfordulva…
Aztán kiszólt:
- Ne sírj, Évike!
Ez volt az utolsó szava…
Évike teljesen maga alá került, minden létezőhöz imádkozott, kérte az angyalokat, a Teremtőt és a lakásában fájó szívvel a keresztapjához fordult. A temetésen kirakott vidáman mosolygó képe az ágya fölött lógott.
– Kérlek, keresztapa, ha hatalmadban áll, most segíts a csillagodon, mert borzalmasan szenved, nézni sem lehet, hát még kibírni! Kérlek, inkább vidd magaddal, csak legyen vége a szenvedésének!
Gyertyát gyújtott és lehajtotta a fejét.
A lakásban nem érzett fájdalmat, szenvedést, kínt, vagy gyötrelmet, szeretetteljes megnyugvás kerítette hatalmába, érezte, hogy ott vannak vele.
Együtt…
Keresztapa úgy mosolygott rá a képről, mint életében, szinte már mozgott a szája. Ő mindig vidám volt, derűsen fogta fel az életet, szeretett élni, mindenkit szeretett…
Alone is beismerte, csak tanulni lehetett tőle.

Mivel bömbölve ment hazáig, pénteken képtelen lett volna bemenni hozzá, szombatig várt, hogy jobban legyen…

Alone már fogta Bálint kezét, menni akart, de a borzalmas fájdalom még lenn tartotta.
Nehezen vált el a testétől…
„Még nem intéztem el mindent!”
„Majd Évike elintézi! Bízd rá! Gyere!”

Kívülről látta, amint az ismerős test rángatózik, de az már nem ő volt…

Újból az intenzív…

Hajnali egy óra…
Mindenki a test körül sündörgött, félelmetes gépek zaja, fémcsörgés, szúrások, elektrosokk, néha egy-egy borzalmas korty levegő. Kiabálás… pofonok… őrjítő fájdalom a lábában, a fejében, azután mindenütt, üvölteni akart, de nem tudott…

Majd finom virágillatot érzett, csodálatos fényes fehér fény borította el… örök fényözön, nyugalom, béke, boldogság, szeretet.
Suhanni kezdett…
Hazatért… ismét hazatért… de hiszen mindig is itthon volt! Bár egy pillanatra lehetőséget kapott érzékelni az időt…
A Forrás ugyanolyan természetes, feltétel nélküli szüntelen örök örömmel fogadta magába, mint amilyennel útjára bocsátotta, akkor ismét átérezte, valójában mindig vele volt, sohasem hagyta magára önmagát, önnön kicsinyke darabját, csupán lehetőséget adott.
Felolvadt a legmagasabb rezgésben, a szeretetben, a közös szívben, együtt lebegett mindennel és mindenkivel a mindentudás lét-nemlét gyönyörében.

Öröktől fogva, örökké… 

Keresztapa

Sárkányvár

Falu

Lovak

A három törpe

Bolyhos és "fia"

Mohóka

Mesemondó Manó

Ha túlléped a határt

Ha az áhított önszeretet

túllépi a határt,

s az önteltség büszke tengerébe fullad,

fellázad a lelkiismeret,

s csapzott homlokán

- örömkönnyek helyett -

a kétség verejtéke pereg.

- Hol rontottam el?

Süvölt az aggályok orkánja,

s szíved sziklaszirtjein

megtörnek az öntudat hullámai,

kibérelte lelked a félelem,

- mit fognak mondani? -

Alábbhagynak az örömviharok,

ködbe vesznek a vágyak lépcsői,

a szó bennreked templomod

mély kútjába hullt ládikójába,

melyen az értetlenség bilincse kattan…

- bezárod önmagad -

Riadt madárként falhoz lapulsz

bensőd jéghideg mohos kövein,

s gondjaid sötét angyalai

lebegő rémalakként suhannak körötted,

gúzsba kötik szárnyaló szellemed…

- rád telepszik az önvád pora -

A kitaszítottság hulló levelei

őrjítő hangon zizegnek feletted…

Vajon  mikor száguldhat újra

a felhőtlen boldogság szabad hintaja?

Vajon mikor lebeghetsz határtalan

az öröm végtelen szivárvány mezején?

- síri csend honol -

Hamu és pernye belepte a parázst,

- de alatta lapul a tűz -

s ha felemeled kicsi ÉN-ed fejét,

feltámad a szeretet varázs…

- nincs többé határ -

tiéd a világ…

A Mindenség mágneses mezején,

hol az Örök Forrás csordogál,

melyből mi mind szomjunkat oltjuk,

- rezeg az erő –

s bennünk az EGY-ség,

s bármerre sodor a szél,

felismerjük egymás lábnyomát,

kapcsolatban vagyunk,

- egymással -

a múlhatatlannal…

 
 

Ne várj jobb jövőt!

Bús, gomolygó felhő,
szállj, csak szállj odább,
végtelen zord idő,
menj te is tovább!

Várva várt jobb jövő
mi sosem jön el,
sűrű, sötét erdő,
mely takarja el…

Most van itt az élet,
semmire se várj,
ami történt egyszer,
régen elmúlt már!

Ne bánkódj a múlton,
van, mi vár reád,
jelened porondon,
éld át a csodát!

Útközben elestél,
állj fel, s menj tovább!
Inog hit és remény?
Te csak menj tovább!

Ne érdekeljenek,
gondok és hibák,
hátat fordít neked
az egész világ?

Előtted az összes
ajtó záródik?
Megsegít Istened,
nyílik egy másik!

Csak egy pillanatra
állj meg egy kicsit,
higgyél önmagadban,
bízz, az erősít!

A mára mondj igent,
vesd bele magad,
most ugorj egy fejest,
hogy majd elmondhasd:

Jó játék volt Uram,
tetszett az Élet,
főúr, az asztalra
kérem ugyanezt!

 
 

Örök körforgás

Újesztendő kopog Fergeteg haván,

téli vadon ropog, csikorog nyomán.

Jégbontó ölében csöpög a hólé,

farsangok hevében ömlik a bólé…

Kikelet, ha eljön, újra csicsereg,

megérkezik délről a madársereg.

Szelek hava ordít, bolondját járja,

köpönyeget fordít, s elébed tárja.

Érkezik Ígéret, virágillat száll,

minden létezőre új szerelem vár.

Napisten rád ontja forró melegét,

érő kalász bontja, s kitárja szívét.

Áldás kaszát ragad, homlok gyöngyözik,

mind gabonát arat, raktár megtelik.

Az Új Kenyér tüzes aranyat izzik,

termés, ezerféle, nála beérik.

Földanya gömbölyű szőlőszemeket,

érlel, s hoz gyönyörű őszi szüretet.

Magvető megnyitja a lét bölcsőjét,

méhébe fogadja termés velejét.

Enyészet esőt hoz, s borongós ködöt,

letépi a fákon fennmaradt köntöst.

Álom ébren ringat, ölén dédelget,

puha paplan alatt él a Szeretet…

 
 

Boldog Karácsonyt Láncszemek!

Karácsony este

Karácsony éjjelén leáll a forgalom,

szívünkben szeretet, köröttünk nyugalom,

ha befelé sétálunk, s leáll a gondolat,

csend honol mindenütt, misztikus pillanat.

- meghitt idill, harmónia -

Miért csak ilyenkor? – Üvölt a kérdés,

mi ez a varázslat, mi ez az érzés?

Fa alatt ajándék? - Felejts most el!

Ne a házadat öltöztesd díszbe,

ne a fenyőfát áraszd el fénnyel,

ne a dobozban keresd a szépet!

Nyisd meg a szíved szelencéjét,

engedd ki belőle önvalód dzsinnjét!

Saját szellemed emeld az égbe,

te vagy az ajándék vedd észre végre!

Életre szóló csodás kaland,

hogy túlláss a tükrödön,

s megismerd magad!

Szó akkor bennakad, s eláll lélegzeted,

szemedből örömkönny pereghet le,

szent béke költözik templomodba,

átjár az áhítat, s magával ragad,

- nesztelen egység, mély megnyugvás -

- Világosság gyúl benned, belül…-

Karácsony éjjelén, ha a forgalom leáll,

keresd a Forrást, ott vár a boldogság,

szüntelen szívben örök az összhang,

füledben cseng a szimfónia,

már úgy élsz, hogy benned a meleg…

Megszületett a gyermek,

- karácsony van! -

  
  

Kék a szemed

Kék a szemed a kedvemért,
ver a szíved mindkettőnkért,
fejed körül arany sugár,
tudom, mindig vigyázol rám.

Nem szólsz semmit, „csak” létezel,
soha semmit nem kérdezel,
szeretettel terel karod,
minden sejtem átitatod.

Fényt hozol a világomba,
boldogságot napjaimba,
kék a szemed a kedvemért,
hálás vagyok a létemért.
 
 

Mese, mese...

Reváns

Borinak nagy sokadára, jóval túl a negyvenen sikerült állást szereznie az egyik hivatalban, ahol amolyan négyórás kiegészítő munkát kapott a rokkant nyugdíja mellé. Ott ismerkedett meg a mindig vidám Annival, aki a lánya lehetett volna. Rövid időn belül barátnők lettek, bár addig soha nem volt se barátnője, se bizalmasa, az élete miatt. A hosszú téli hónapok alatt szép lassan majdnem mindent elmeséltek egymásnak önmagukról, és az élettörténetükről. Majdnem mindent, mert Bori egyébként elég zárkózott volt, és a fájdalmasabb részeket gondosan őrizgette magának. Egy szép tavaszi napon a munkaközösséggel kirándulni mentek, amikor a buszon szorosan egymás mellett ültek, Ani végre meg merte kérdezni azokat a dolgokat, amikre mindig kíváncsi volt, csak attól félt, hogy túlságosan tapintatlan lenne, és nem akarta megbántani az érzékeny lelkű újdonsült barátnőjét. Néhány jelentéktelennek tűnő csacsogás után megkockáztatta a dolgot.

- Miért olyan rövid a hajad? – tette fel az első kérdést.

- Volt egy balesetem…

- Azért vagy rokkant nyugdíjas? – érdeklődött tovább, pont ez érdekelte legjobban.

- Igen… - sóhajtott Bori.

- Na, és… Dolgoztál már valahol?

- Miért? – nézett rá ijedten a másik.

- Hát… csak, mert látom, hogy olyan… olyan gyakorlatlan vagy… - felelte, de máris kínosan feszengett.

- Igazad van! Nem, még sohasem dolgoztam sehol… - vallotta be nagy nehezen.

- Bocsáss meg! Ezt mindig szerettem volna tudni, de nem mertem megkérdezni… ne haragudj, nem azért mondtam, csak tudod… úgy vettem észre, hogy az embereket sem ismered igazán, és a munkában sem vagy túl tapasztalt… - szabadkozott – néha úgy érzem, nekem sokkal több tapasztalatom van az életről, mint neked, pedig…

- Pedig kétszer annyi idős vagyok! Igaz? Ezt akartad mondani?– folytatta a mondatot - Tudom! Nem baj, nem történt semmi, kérdezz nyugodtan, most az egyszer felelek! – válaszolta engedékenyen - Igazad van, valóban… gyakorlatlan, és tapasztalatlan vagyok, de hát nem csoda, ha otthonról ki sem mozdultam! Hm… igen, sok- sok évig ki sem mozdultam… a bevásárláson kívül nem jártam sehová… – majd gondterhelt arccal elkezdte mesélni a számára legfájóbb dolgokat, amikről addig nem beszélt senkinek, legalábbis idegennek nem.

Miközben a busz ide-oda kanyargott az úton, Ani szemei előtt lepergett Bori életének filmje. A történet egészen a diákévekig nyúlt vissza.

Feri volt a legjobb srác az egyetemen, magas, kisportolt, csinos, kedves, fekete hajú, fekete szemű, szép, sima bőrű, igazi álomlovag, rajongtak érte a nők, jelenlétét állandó hölgykoszorú övezte, alig tudta levakarni magáról őket. (no, meg persze nem is igen akarta…) Bori szeme felragyogott beszéd közben, lelkesen sorolta a párja jó tulajdonságait, látható volt, hogy végtelenül büszke lett magára, amikor a rengeteg csábító ajánlat közül őt választotta ez a szuper fiú, aki világéletében minden gyönyörűsége ellenére igazi úriemberként viselkedett. Nemcsak a külseje, de a belseje is csupa jellem volt, és még ma is az. Valójában Bori sem panaszkodhatott, ő meg a legjobb nőnek számított akkoriban. Csinos, vékony, szőke, kék szemű, magas, igazi manöken alkat, akire ragadtak (volna) a srácok, ha nem köt ki mindjárt az elsőnél. Válogathatott volna, de nem tette… Ettől egészen elkomorodott. Az arckifejezése és a kedélye folyamatosan hullámzott, attól függően, hogy számára jónak, vagy rossznak ítélt eseményeket idézett fel a mondandójában.

- De szép volt, de régen volt! Talán igaz se volt! – sóhajtott fel - Minden olyan jól indult, csodálatosan, végtelen szerelem, álompár, álomkapcsolat, álomjövő. A hátunk mögött irigykedve összesúgtak. Bizony!

Bori már szinte önmagát is irigyelte az akkori földi csodáért. Történt azonban valami, valami, ami mindent megváltoztatott…

Egy verőfényes forró nyári napon négy motorral indultak neki a vakvilágnak, a barátaikkal együtt. Szokásuk szerint minden buliban lazán részt vettek, nem maradtak le soha semmiről. Sisak nélkül száguldoztak az országúton, széttárt karokkal, miközben csukott szemmel az arcukat a sugárzó nap felé fordították. A vezetők szintén így tettek, elengedett kormánnyal áldoztak a szabadság oltárán. Élvezték a pillanat varázsát, a száguldást, a napsütést, a szabadságot, a határtalanságot, és a végtelenséget. Úgy érezték, ettől szebb, jobb pillanat nem létezhet! Együtt üvöltötték az égre „szabadság!” Bori erre a pillanatra még élénken emlékezett… onnan kezdve se kép, se hang…

Egy kórházi osztályon ébredt, ahol az ágya mellett egy kimondottan jóképű fiatal férfi aggódva figyelt.

- Felébredt! Kinyitotta a szemét! Hála Istennek! – kiáltotta az ismeretlen.

- Akkor jó, akkor most már minden rendben, van remény! – mosolygott rá a csinos nővérke – nyugodjon meg! – tette a kezét a férfi vállára.

- Köszönöm, köszönöm! Istenem, köszönöm! – rebegte a férfi hálásan megsimítva a nővérke kezét – Édesem! – csuklott el a hangja, miközben újra ránézett.

- „Mi történt?” – akarta kérdezni, de nem tudott megszólalni, fel akart ülni, de mozdulni sem bírt.

- Édesem, drágám, köszönöm… szeretlek… meglátod, most már minden rendben lesz! Ha itt vagy velem, és én veled… minden rendbe jön! Minden rendben van! – folytatta bizakodva.

Bori nem tudta, mi van rendben, mi jön rendbe, mi történt valójában, sőt a férfit sem ismerte meg, nem emlékezett semmire, pedig megpróbált kutatni a múltban, első reakciója a férfi kiléte után kapaszkodott, de semmi nem jutott eszébe. Próbált megszólalni, nem ment. Feri szemmel láthatóan boldog volt, egy lágy puszit nyomott az arcára, és remegve szorongatta érzéketlen kezeit. A kezeit, amikről csak gondolta, hogy talán az övéi lehetnek, mert úgy látta, amikor idegenként végignézett a magatehetetlen húskupacon, ami az ágyon hevert, ezért sejtette, hogy a testéhez tartoznak. Nem tudta, mire vélje a dolgot, ismételten meg akarta kérdezni, hol van, mi történt, ki ő valójában, ki ez a férfi, aki örvendezik az ágyánál, de továbbra sem jött ki hang a torkán. Némán bámulta a reakcióit, miközben semmit sem érzett, se örömöt, se bánatot, se fájdalmat, egyszóval úgy tűnt, egy álomvilágban lebegett, akit semmi nem érdekel abból, ami körülötte történik. Abban a pillanatban magatehetetlenül feküdt, örülhetett volna, hogy legalább a látás képessége megmaradt, hangokat hallott ugyan, de minden más összefüggéstelennek, érthetetlennek, távolinak, idegennek tűnt, mintha egy filmben nézte volna az eseményeket, és ő maga nem szereplője, csak nézője lett volna.

Maga sem tudta, meddig volt ilyen állapotban, de ez akkor nem érdekelte, teljesen elveszítette minden tudását, az időérzékével együtt. Feri minden nap bement hozzá, ami végül egy ismerős ritmust kölcsönzött az ágyban fekvésnek, és kezdte elhinni, hogy az a valaki tényleg ismeri, sőt, szereti őt. A jóképű Adonisz egyre jobban megtetszett neki, aki végtelen türelemmel, kitartással, és kedvesen tanítgatta újra hallani, beszélni, megérteni a szavakat, minden egyes szót. Együtt örültek, amikor megismerte a kiskanalat, hát még akkor, amikor végre, valahára ki tudta mondani magát a szót, kiskanál! Persze, csak nagyon lassan, szótagolva, és halkan, de akkor is nagy eredménynek számított. Emellett minden mozdulatot újra kellett tanulnia, megmozdítani a kisujját, bizony, egészen innen indult az újratanulás. Olyan volt, mint egy ma született csecsemő, aki most érkezett a Földre, ha lehet, még attól is magatehetetlenebb, és kiszolgáltatottabb. Elmondhatatlan erő, és élni akarás kellett ahhoz, hogy mindezt végig tudja csinálni, de kizárólag Feriért tette meg! Feriért, aki nap, mint nap lelket öntött belé, akiért érdemes volt élni, aki vele együtt örült minden apróságnak, amit mások természetesnek vesznek. Idővel tőle tudta meg, hogy száguldozás közben összeütköztek egy teherautóval, és ő hátul lerepült a motorról, jó messzire elszállt, fél oldalán csúszva az úttesten, a túloldalon lévő betonpadkának csapódva, szerencsére nem jött semmi a másik oldalon, ami elüthette volna. A balesetből kifolyólag többek között olyan fejsérülést szenvedett, minek során egy vérömleny keletkezett az agyában. Agyműtétet hajtottak végre rajta, különben már nem élne, a műtét kétséges kimenetelű volt, de azért megpróbálták, hátha mégis. Három hétig feküdt kómában, mire felébredt, ám akkor már sajnos, semmit sem tudott, se beszélni, se mozogni, csak egy helyben feküdni, látni, hallani, érteni nagyon keveset. Leborotválták a szép hosszú, szőke haját, ami gazdagon ékesítette a fejét, amire mindig olyan nagyon büszke volt. Kopaszon feküdt, szemben a jóképű férfival. A barátok viszont szerencsésen megúszták, döbbenten álltak a történtek előtt. Sajnálták Ferit, akinek az a sors jutott, hogy a magatehetetlen barátnőjét pátyolgassa. Egy párszor még meglátogatták őket, de miután Bori egyiket sem ismerte fel, nem tudtak miről beszélgetni velük, Ferit sem tudták semmi jóval kecsegtetni, ezért szép lassan elmaradoztak, lemorzsolódtak, végül teljesen eltűntek, mondhatni elmenkeültek. Ketten maradtak meg egymásnak…

- Akkoriban nem gondoltam arra, hogy jobb lett volna inkább meghalni. Valami ismeretlen erő arra buzdított, hogy élni, élni kell! Ezért hajlandó voltam szót fogadni, erőlködni, elfogadni a számomra ismeretlennek tűnő férfi áldozatos segítő kezét, akinek a balesetben csak kisebb sérülései lettek, itt-ott egy seb, amit összevarrtak, mire magamhoz tértem, már csak a rózsaszín sebhelyek tanúskodtak a közös esetről.

- Ez elképesztő! – csodálkozott Ani.

- És még mindig nem minden…

Feri vezette a motort, ezért felelősnek érezte magát a lány sorsáért, bűntudatot érzett, mert neki szinte semmi baja sem lett, így hát odaadóan segített a felépülésében. Az egyetem után minden áldott nap egyenesen a kórházba rohant, ott serénykedett késő estig, etette, itatta, fürdette, gyakoroltatta a beszédet, a mozgást, és örült a sikereknek. Fél év telt el, mire végre sikerült egyedül megmozdítania a kisujját, addigra a haja is kinőtt, és a seb, - az egészen körbevágott koponyán - lassan halványodott, ráborult a hajkorona. Ez a bizonyos fél év rányomta bélyegét a további életükre, Ferinek az áldozatos munka, Borinak a megerőltető élni akarás miatt, de minden nehézség ellenére örök élménnyé, összetartozássá kovácsolta a két életet.

A lányt 8 hónap után hazaengedték a kórházból, ahonnan egyenesen Feri albérleti lakására vitték, hogy mindig vele lehessen, segíthessen. Szerencsére tavasz vége volt, a nyári szünetben otthon tudott maradni, ősszel pedig már egyedül hagyhatta, ameddig bejárt az előadásokra. Közben minden orvosi vizitre, kontrollra elkísérte. Másfél év múlva egészen ügyes lett, egyedül is ellátta önmagát. A küzdelem, az újra tanulás végül eddig tartott, de akkor sem volt még teljes értékű ember, és soha többé nem lett ugyanaz, aki előtte volt.

- Sokszor nevettem azon, hogy Feri most már kénytelen lesz feleségül venni, mert így még egy kutyának sem fogok kelleni! – mondta felnevetve.

Az a másfél év lelkileg jól összehozta őket. Ebben a helyzetben Borit az sem érdekelte, hogy a férfi szeretőket tartott, pedig tudta, megérezte, mindig meglátta rajta. Feri hiába titkolta, annyira egy húron pendültek, hogy Bori még a szerelmes pillanatok pontos időpontját is meg tudta volna mondani, de nem kérdezte tőle senki, ő pedig hallgatott.

- Mit számított az akkor, abban a helyzetben? Azt gondoltam, majd biztosan abbahagyja, ha újra teljes értékű ember leszek.

Feri közben elvégezte az egyetemet, megszerezte a diplomát, újságíró lett. Jó állást kapott, és arra gondolt, ideje összeházasodni. Bori lemaradt mindenről, de már nem akart tanulni, egyszerűen örült, hogy él. Lassacskán az emlékezetét is visszanyerte, mégis az „előző életéből” a motoron való szabad száguldás maradt az utolsó képe, a balesetre egyáltalán nem emlékezett, úgy gondolta, talán jobb is.

Két évvel az eset után összeházasodtak. A bank, és a család segítségével sikerült egy másfél szobás garzont venniük, ott kezdték meg új, közös, felnőtt életüket. A lány egyből rokkant nyugdíjason. Megérdeklődték, ha már házasok, lehet - e egyáltalán gyermekük, mire az orvos azt javasolta:

- Hát… kérem, megpróbálhatják, egy- két év múlva, de csak egy gyermekre gondolhatnak, és akkor is nagyon kell majd vigyázni. Szoros orvosi kontrollra lesz szükség!

Megfelelt, így vártak még két évet, majd Bori veszélyeztetett terhesen, végig fekve kihordta egyetlen kisfiúkat. Azt hitték, már minden rendben, az életük a jó sínen halad. Feri viszont továbbra sem tudott ellenállni a szép nőknek. Bori ezt egyre jobban sérelmezte, mindig mélyen érintette a dolog, a legérzékenyebb pontjára tapintott.

Amikor idáig ért az elbeszélésben, látszott rajta, hogy nagyon elszomorodott, mély sebeket szaggatott fel benne a gondosan elrejtett múlt, és a rengeteg lelki sérülés, amit átélt, sóhajtott egyet, majd nagy nehezen legördültek a könnycseppjei.

- Miért nem hagyod ott? – kérdezte Ani.

- Tulajdonképpen nem tudom… mindig azt vágja a fejemhez, úgysem kellenék senkinek, és igaza is van, nézz rám! Egy roncs ember vagyok! Egy lepukkant, semmit érő… nem éltem soha… soha… nem tudom, milyen az élet, a nagybetűs élet, nem is tudom, mit erőlködöm még? – sóhajtotta fájdalmasan – Jó lenne meghalni! Megváltás lenne! Nem hiányoznék a kutyának se!

- Dehogyis! Ilyet ne mondj! Nem vagy lepukkant, se roncs! - kiáltott fel Ani - Tök jól nézel ki, senki sem mondaná meg rólad, hogy 46 éves vagy! – mutatott rá.

- Tiszta ősz az a pár szál hajam is, ami van! – mutatott a sötétszőkére festett rövidke kis hajára.

- Szerintem jól nézel ki, nem értem, miről beszélsz?

- A hajkorona volt az ékességem… tudod, amikor a műtét után kinőtt, már minden szál ősz volt… - mutatta a fejét – és nem nő meg ettől hosszabbra!

- Minden szál ősz volt? – csodálkozott Ani.

- Igen! Azt mondták, a sokk miatt, amit átéltem… egy nap alatt megőszültem! Érted ezt? 23 évesen…

- Ez szörnyű érzés lehetett… De nem látszik rajtad ez a sok megpróbáltatás! Csinos vagy, sőt, kimondottan szép!

- Áh! Hagyjuk, tudom, hogy csak azért mondod, de erről ne beszéljünk többet! – tartotta maga elé a kezeit, nem engedte, hogy Ani bármit szóljon még ehhez - Ráadásul jóformán egy rendes ruhám sincs, otthon nem kellett, mindig valamilyen szabadidő ruhában kóricáltam…

- Hát akkor majd most veszel magadnak valamit! A hajad meg úgy jó, ahogy van, jól áll neked!

- Na, persze… Tudod, úgy, de úgy visszaadnám Ferinek, úgy szeretném megbosszulni azt a sok- sok megaláztatást, a rengeteg csalárdságot! Elismerem, mindig végtelenül rendes ember volt, talpig úriember, ma is az, de amellett az önérzetemet, a lelkemet, a nőiességemet folyton sárba taposta… bár nem hiszem, hogy szándékosan. Áh! – legyintett - Mindig, mindig volt mellettem másik nője, nem is egy, sőt az egyik évekig tartó kapcsolatából lánya született… mindez mellettem, mellettem… te érted ezt? Pedig én nagyon szerettem, őszintén, odaadóan, teljes szívemből, mindenemet odaadtam neki, a fiatalságomat, az egészségemet, az életemet, a szerelmemet, még ma is imádom, de, de… - tartott egy kis szünetet - ezeket mégsem tudom megbocsátani neki! Soha! – mondta ki hevesen.

- Megértem… hát… nem tudok mit mondani… - nézett együtt érzően a fiatal barátnő.

- Nem megy a megbocsátás…

- Elismerem, nekem sem menne! Totál monogám vagyok! Ha én ott vagyok, akkor ne legyen más! Még hogy egy gyereket is szül neki egy másik nő… Felfoghatatlan! Főleg abban a helyzetben… olyankor gondolom az ember még érzékenyebb…

- Igen, még érzékenyebb! A legdühítőbb, hogy a nőt ismerem, a nevét is tudom, Vera… Hát… Sokszor magamra néztem, és úgy gondoltam, igaza van, hisz neki sem könnyű egy ilyen ember mellett, akit egy motorbaleset miatt vett feleségül… nem hiszem, hogy ő szeret, már abban sem hiszek, hogy valaha szeretett… csak bűntudatból volt az egész… bűntudatból…

- Szerintem, szeret! Ha nem szeretne, akkor nem lenne veled! Elég lett volna, ha minden hónapban fizet neked, de ő veled maradt, és gyermeket akart tőled! Te megadtad neki, amit kért! Így van?

- Igen, és az micsoda öröm volt mindkét részről! El sem tudom mesélni! – csillantak fel a szemei – az új élet!

- Na, látod! Bocsásd meg neki, ő ilyen…- kezdte Ani a bíztatást.

- Te megbocsátanál?

- Én? Én? Hát… az attól függ! Nem vagyok a te életedben, nem tudom, a helyedben mit tennék… Én azt hiszem, azonnal elhagytam volna! Hogy néz ki az a Vera?– gondolkodott, és közben saját kapcsolatára gondolt – bár, ki tudja?

- Vera? A legfurább, hogy szerintem nem szebb, mint én, sőt… ráadásul kövér! Nem tudom, mit eszik rajta a férjem! Egy biztos! Én revánsot akarok! Vissza akarom adni, csak egyszer az életben, érezze azt, amit én! Neki mindig ott volt a biztos háttér, hiszen otthon voltam, vártam rá, mindig vártam rá, felneveltem a gyereket, soha nem kértem semmit, igénytelen voltam, eltűrtem, amit tett velem, eltűrtem a szerelmeit, sokszor még a leveleit is elolvashattam, mert annyira öntelt volt, annyira bízott önmagában, hogy még el sem dugta előlem! Tudod te, mit éreztem én? Milyen érzés volt ez nekem? Amikor ennyire semmibe vett? Nem nézett embernek, nem tartott nőnek! Tudod, te ez milyen érzés volt nekem? – kérdezte felháborodva.

- Nem, nem tudom, nem tudhatom… De gondold meg, mielőtt bármit teszel. Ha már eddig kibírtad… ezt ismerted…

- Persze… ha már eddig kibírtam… de hogyan?

- Hát igen… az sem mindegy! – ismerte el a fiatal nő.

A mélyen szántó beszélgetés végén megérkezett a busz a célállomásra. Leszálltak, és elvegyültek a többiek között. A kirándulás jól sikerült, kellemesen érezték magukat, de a történetről többé nem beszéltek. Néma csendben őrizték a titkot, ha néha találkozott a pillantásuk, akkor tudták, mire gondol a másik.

Boriban azonban továbbra is olthatatlan bosszúvágy forrt, hogy egyszer az életben visszaadhasson mindent, minden érzést egy összegben, amit az évek során lenyelt. Az érzést akarta visszaadni, mert a párja biztosan el sem tudta képzelni, mit érzett ő, mélyen, legbelül. Persze, ez nem úgy megy, hogy kimegy az utcára, és kész a bosszú. Várt, mert várni a kellett az alkalmas pillanatra, de a tervét nem adta fel, dédelgette az álmát, egyszer biztos sikerül. Dolgozott tovább, mintha mi sem történt volna, vett néhány csinos ruhát, a barátnőivel egyre többször elmentek kirándulni, eljártak moziba, színházba, születtek új barátságok, szigorúan csak barátságok. Egy kicsit úgy érezte, mintha most már élne, úgy, mint más „normális” ember.

Egy napon vásárlás közben úgy tűnt, elérkezett a várva várt perc, összetalálkozott egy volt általános iskolai szerelmével. A férfi ugyanabban a bevásárló központban válogatott a ruhák között, amelyikben ő.

„Fura dolog ennyi év után viszontlátni valakit, akit egykor szerettünk! Hú, de megemberesedett, és milyen ősz a halántéka, vajon tényleg ő az? Hová tűnt az a vékony, szerény, hosszú fekete hajú fiú? Áh! Nem lehet ő! De szeme… a szeme” – morfondírozott Bori.

Elmentek jó párszor egymás mellett, ám egyre gyanúsabb pillantásokkal figyelték a másikat, kerülgették az elkerülhetetlent. János ugyanolyan gondolatokkal küzdött, majd összeszedte minden bátorságát, és félszegen megszólította.

- Elnézést hölgyem… kérem, ön annyira hasonlít egy régi ismerősömre… akinek Bori volt a neve… esetleg önt nem úgy hívják? – bátortalankodott.

- Az attól függ, ki kérdezi…

- Elnézést, bemutatkozom… Kiss János! – tartotta a kezét.

- Ha ön valóban Kiss János, akkor én Szabó Bori vagyok - tétovázott.

- A Petőfiből?

- A Petőfiből!

- Jaj Istenem! Bori, hát tényleg te vagy az? – ujjongott a komoly férfi.

- Azt hiszem, igen! – vigyorgott Bori – ha te meg te vagy!

- Hogyan téveszthettük szem elől egymást?

- Hát… ki tudja azt már! Mit keresel itt?

- Látogatóba jöttem a szüleimhez, lassan készülök haza, és a gyerekeimnek keresek valami ajándékfélét… hát te?

- Én? Én? Én csak magamnak akartam venni egy kis kabátot…

- Na, gyere, adj egy puszit! – kérte János, és széttárta karjait, ugyanúgy, mint régen.

Nagyon megörültek, amikor kiderült, hogy tényleg ők azok, önfeledten összeölelkeztek. Alaposan megtapogatták a megtestesült álmot, János pedig egy óvatlan pillanatban szájon csókolta Borit, aki nem ellenkezett…

Majd otthagyták az áruházat, beültek egy presszóba, és mindent elmeséltek, ki hogyan élt eddig, mi történt. Bori bevallotta a balesetet, és minden mást, ami megesett vele, bár az ő élete korántsem tűnt érdekesnek. János az orvosegyetemen ismerte meg a leendő feleségét, akivel Kanadában telepedett le, nem messze a lány szüleinek házától, ahol együtt építkeztek. Évek hosszú sora alatt azonban elhidegültek egymástól, és három évvel azelőtt elváltak. Jelenleg együtt élt a gyermekeivel, és a volt feleségével a nagy családi házban, amit nem akartak elkótyavetyélni a különválás miatt. Lekerítették, mindent felosztottak igazságosan, így mindkettejüknek külön élete lehetett, de azért barátok maradtak, annál is inkább, mert a lakásban volt a rendelőjük.

- Így érdemes kultúráltan elválni, mint két intelligens ember! – fejezte be János.

- Nem semmi… mint két intelligens ember! Nahát! És nem szakadnak fel a régi sebek, főleg, ha naponta találkoztok? Nem jut eszetekbe a vadviharos szerelem, a fiatalság?

- Abszolúte nem!

- Hát… akkor nem értem… milyen szerelem volt az, amiért még az országot is elhagytad, és így át tudott alakulni?

- Hidd el, az volt… szerettük egymást, tudod, ott jobbak az anyagi körülmények, a szülei is orvosok, segítettek…

- Aha, értem…

- Sikeres egészségügyi vállalkozást működtetünk, ahol a volt feleségemmel, és orvostanhallgató gyermekeimmel együtt dolgozunk, van néhány alkalmazottunk. A nagyszülők már nyugdíjasok…

- Milyen orvos vagy?

- Nevetni fogsz, szülész – nőgyógyász…

- Nem semmi! És a feleséged?

- Ő belgyógyász, a fiam lassan végez, fogorvos lesz, a lányom pszichiáternek tanul… ezek ott nagyon keresett, jól fizető szakmák, úgy is mondhatnám, magánklinikánk van…

- Állati! A Kiss Jani! – csodálta Bori.

- Hát igen… ez van… emlékszel még?

- Mire? – kacsintott Bori.

- Hát… tudod… a bankett éjszakájára?

- Lehet azt elfelejteni? Istenem! Nyolcadikosok voltunk! És megtettük! Te láttad, a mai nyolcadikosok milyen fiatalok?

- Láttam, tudod, mi is azok voltunk…

- Lehet… aztán eltűntél!

- Igen… megijedtem… nem akartam 14 évesen családot alapítani…

- Azért szólhattál volna! Családot én sem akartam!

- Tudod, kitűnő tanuló voltam, és tovább akartam tanulni!

- Mint ahogy én is! – nézett rá Bori – de látom, neked bejött az élet! Addig én megjártam a poklokat!

- Mindenkinek megvan a saját pokla… azért hidd el, nem volt könnyű nekem sem!

- Hát persze… azt látom…

, Bori alig tudta követni az ezután olyan hirtelen felpörgő eseményeket. Az ötcsillagos szállodai szobában már kívülről figyelte önmagát, kívülről nézte, biztosan ő fekszik e azon az ágyon, úgy, mint egy tini, mint azon a bizonyos éjjelen, mintha mi sem történt volna az elmúlt huszonegynéhány év alatt… El sem hitte, hogy megtette, hogy ez vele is megtörténhetett, ennyi év után, különösen azok után. Arra gondolt, jól van, az elégtételt megkapta, ennyi volt, biztosan Jánosnak is csak egy kaland kellett, a régi szép idők emlékére, hogy pár percre, vagy órára újra megfiatalodjanak és kész. Különben is… egy menő orvos biztosan nem akar egy koldussal kezdeni…

Nem mesélte el Ferinek, mégsem akarta megbántani, jobb, ha nem tudja, meg aztán, mit gondolna róla? Nem beszélve arról, hogy nem érezte olyan jól magát, nem okozott neki akkora örömöt ez az elégtétel, legalábbis akkorát nem, amekkorát szeretett, vagy elvárt volna. Valójában nem így képzelte el! Nem mondta el senkinek, még a barátnőinek sem, teljesen el akarta felejteni.

János azonban két nap múlva felhívta. A románc folytatódott, eszméletlenül felgyorsult minden, a szállodai kaland megismétlődött egyszer, kétszer, háromszor… mire észrevette magát, már megint egy másik ember volt.

A nagy boldogság közben akadt egy kis problémája, egy régebbi ciszta személyében, amivel műtétre kellett mennie. A munkahelyen végleg leszámolt az operációra hivatkozva, mondván, hogy utána már nem szeretne többé dolgozni. A kollégák ezt eléggé furcsának tartották, hát még Feri, bár az évek hosszú sora alatt megszokta, hogy hirtelen döntéseket hoz a felesége, így nem gondolt semmi rosszra.

A műtét jól sikerült, Bori boldog mosollyal fogadta a látogatókat, szebb volt, mint valaha, ragyogott a szeme. Örültek az új barátai, milyen jól viselte, és hogy biztosan hamar meggyógyul, ha ilyen a hozzáállása. Ani abban bízott, hogy meggondolja magát, és visszamegy dolgozni, de a nő kedves mosollyal ingatta a fejét, és különös fény csillogott a szemeiben.

Feri a hatodik napon egy szál vörös rózsával igyekezett hozzá, amikor úgy volt, hogy megtudják, mikor mehet haza. Fütyörészve szedte a lépcsőket, és boldogan benyitott a kétágyas szobába. Az ágyat üresen találta, és a szomszéd is eltávozott. Egy pillanatra megtorpant, meghűlt benne a vér, a legrosszabbtól tartott, döbbenten állt a kórterem ajtajában. Azt sem tudta, hol keresse, kitől érdeklődjön. Átfutott az agyán a legrosszabb… Kifordult a folyosóra, szédülten falhoz dőlt.

- Hol találhatom Szabó Borbálát? – kérdezte összetörten az arra futó nővérkétől.

- Szabó Borbálát? A hetes kettesről? – haladt el mellette.

- Igen, őt!

- Néhány órával ezelőtt távozott a férjével. – rohant tovább a nővér.

- A férjével? – rökönyödött meg – a férjével?

- Igen, uram! – torpant meg a nővér értetlenül.

- De hiszen én vagyok a férje! – kiáltotta.

- Akkor nem tudom… - ijedt meg a nővérke, és széttárta karjait - Nekem azt mondta, az úr a férje…

- Milyen úr?

- Bocsánat, nem tudom, nem emlékszem…

- De hiszen én vagyok a férje… - folytatta, hirtelen azt sem tudta, hová került, a nővér látta az arcán az őszinte ámulatot - Miféle férjével, hova távozott? – kérdezte még egyszer tétován, mint akit leforráztak - Talán elrabolták? – kereste a magyarázatokat.

- Nem hiszem, boldogan ment… – csodálkozott a nővérke.

- Hát akkor most mi történt? Nem értem!

- Kérdezze meg a felvételi osztályon…– mondta még a nővér, mielőtt tovább futott a dolgára.

- Rendben… a felvételi osztályon… Várjon egy percet! – szólt a nővér után.

- Igen?

- Kérem… elfogadja ezt a rózsát?

- De uram…

- Kérem… már nincs kinek adnom… - nyújtotta felé.

- Akkor, köszönöm, bocsánat, de sietnem kell… - vette el, csak azért, hogy ne sértse meg az urat.

- Igen, értem, menjen csak, viszont látásra!

- Viszlát! – futott.

Feri meggyötörten oldalgott el a felvételi osztályig.

- Jó napot kívánok, Szabó Borbála után érdeklődnék…

- Az ön neve uram? Kije a betegnek, hozzátartozója? – érdeklődött a mogorva hölgy.

- Kocsis Ferenc vagyok, a hölgy férje… - elhallgatott - voltam… - nyögte fájdalmasan.

- Tudná igazolni magát?

- Tessék?

- Uram! Láthatnám a személyi igazolványát? Tudja, hogy megbizonyosodjam a kilétéről, bárki mondhatja, hogy ő Kocsis Ferenc…

- Persze, persze… - kotorta elő, és felmutatta. „Micsoda megaláztatás!” – gondolta hozzá.

- Igen, uram, máris… - kutatott az asztalon a papírok között – na, itt is van, a hölgy ezt a levelet hagyta önnek, amikor távozott! – nyújtott át egy borítékot – a hölgy megkért, adjam át a borítékon szereplő név tulajdonosának, ha a mai nap folyamán érdeklődne utána, ha nem, akkor nyugodtan dobjam ki! – magyarázta.

- Köszönöm… - rebegte Feri, és reszkető kézzel vette át a borítékot.

Alig látott, szédült, fájt a gyomra, megfordult vele a világ, és a szívéhez kapott. Nem tudta felfogni, hogy ilyen megtörténhetett vele. Félrekullogott az útból, kábultan lerogyott az egyik székre, és félve feltépte a borítékot. Az üzenetben kurtán, furcsán ennyi állt: „Elhagylak! Ne keress, Kanadába repültem, mire ezt olvasod, már felszállt a gépem! Bori”

Később minden kiderült, a kórházból egyenesen a reptérre mentek, Bori elrepült Jánossal Kanadába, mindössze egy kis táskával távozott. Nem vitt el semmit otthonról, nem volt szüksége a múltjára, nem követelt semmit, senkitől, soha többé.

Feri alig tudta felfogni, ezt tényleg nem gondolta volna. Azt sem, hogy Bori mindenre képes a bosszúért. Elhatározta, hogy eztán hiába jön vissza térden állva, nem fog megbocsátani!

„Ezt a szégyent! Ezt a megaláztatást! De hát miért? Mit vétettem?” – kérdezgette magától.

Másnap letörten, szomorú arccal, fekete ruhában ment dolgozni, még egy plusz gyászszalagot is feltett a zakójára. Az ismerősök kérdésére szűkszavúan annyit válaszolt:

- Bori meghalt!

- Részvétem… - borultak a közeli ismerősök, a barátok a nyakába.

- Mikor lesz a temetés? – kérdezgették.

- Fogadd őszinte részvétem! - fogadta mélán a részvétnyilvánításokat.

- Hamvasztás lesz, csak a szűk családi körben… ne gyertek el… ő nem akarta!

- Miben segíthetünk?

- Köszönöm… túlélem… csak hagyjatok… hagyjatok magamra a bánatommal…

A barátok komolyan megijedtek, tudták, hogy Bori kórházba ment, azt hitték, ott történt valami, és nem olyan kicsi volt a baj, mint azt nekik elmondták, másrészt féltették Ferit, nehogy a mély fájdalom közben kárt tegyen önmagában. Ők döbbentek meg a legjobban, amikor néhány nap múlva kiderült az igazság. A számon kért Feri pedig vállat vonva csak annyit mondott, hogy számára meghalt a felesége, tehát igazat mondott. A barátok elborzadva csóválták a fejüket, ilyet még nem értek.

- A hálátlan kutya! Számomra meghalt, nem létezik többé! – mondta.

- Végül is igazad van, Ferikém! Ha erre képes volt, akkor nem érdemli meg, hogy bánkódj utána! – ölelte át András barátja a vállát.

- Gondoltad volna, hogy ilyen alattomosak a nők? Felháborító!

- Igaz! Egy nőben sem szabad megbízni! – helyeselt tovább.

- Látod, feláldoztam érte az életemet, és ezt kaptam cserébe!

- Sajnálom, na gyere, igyunk! Szabad vagy!

- Ja, igyunk! Szabad vagyok végre, mint a madár! – kiáltotta.

Jó pár hónapig alkoholba fojtotta bánatát, és azt nem értette, ha végre szabad, mint a madár, akkor miért fáj annyira?

A válást nyolc hónap múlva intézték el, ahol a tárgyaláson még egyszer találkoztak. Bori elégedetten közölte a volt párjával.

- Na, most már mehetsz ahhoz a nőhöz, akivel 15 évig együtt éltél mellettem! Akivel naponta megcsaltál! – húzta ki magát - Feleségül veheted! Szabad a pálya! – kiáltotta még hozzá elégedetten dörzsölve a tenyerét – Most már Vera lehet Kocsis Ferencné!

- Nem fogadlak vissza, hiába könyörögsz majd! – felelte Feri.

- Micsoda? Na ne röhögtess! Vissza se mennék hozzád! Eleget szenvedtem melletted! Tudod, milyen jó életem van? Feleségül vesz az első szerelmem, és boldogan élünk! Tudod, ő egy intelligens ember! Gazdag, és nem olyan kicsinyes senki, mint te! – kacagott, miközben elégtételt nyerve diadalmasan kivonult, mint egy győztes hadvezér.

Feri bánatosan szemlélte, ahogyan beült a párja mellé a taxiba. Mélán bámulta távozó járművet. A sors fintoraként, a 15 évig szeretőként tartott Verának nem kellett, mint férj. Bori persze mindent tudott a párjáról, hiába költözött a világ másik végébe, örömmámorban úszott, hiszen pont azért nem ment hozzá az a nő sem, mert addigra kiismerte.

- Őt is számtalan esetben megcsalta, megalázta, hiába próbált meg úriemberként viselkedni! – fejtegette.

Közös gyerekük akkoriban egyetemistaként nem követte az anyját, utána is itthon maradt, néha meglátogatta, de olyankor sem maradt nála egy- két hétnél tovább.

Feri ezek után évekig magányosan tengette életét, nyalogatta a sebeit, lázasan keresve egy újabb kapcsolatot, aki hajlandó lesz hozzámenni feleségül.

- Revánsot akarok! – kiáltotta bosszú ittasan – Majd én megmutatom ennek a némbernek, hogy egy nála különbet szerzek! Egy sokkal fiatalabbat! Csinosabbat, vidámabbat, háziasabbat!

A terve nagy nehezen sikerült, feleségül vett egy elvált asszonyt, majd a Borival közös gyermekük esküvői szertartásán ismét összefutottak, ahol büszkén feszített oldalán a legújabb,a tőle húsz évvel fiatalabb arával. A volt feleség azonban csak kacagott magában.

- Ugyan, mit akar ez a vénember egy lánya korabeli nőtől? Nevetséges! Mit akar bizonyítani? Majd rájön, amikor nem lesz elég a fiatal pipinek, és az is megcsalja! Akkor aztán megtudja, mit éreztem én, mit éreztünk mi! - Kielégülten vigyorgott, és örült, hogy rendbe jött a saját élete, máig nem bánta meg, nem bánt meg egyetlen pillanatot sem. Ilyen életről álmodni sem lehet, ő maga sem gondolta, hogy létezik! - Ha az ember kitartóan álmodik, és azt soha nem adja fel, előbb utóbb megvalósul! – mondogatta.

Feri viszont nem sokáig élvezhette az új élet kínálta gyönyört, három évvel az esküvője után olyan súlyos szívinfarktust kapott, ami azonnal elvitte.

Bori ma már hetvenéves, az első szerelmével boldogan, vígan, kiegyensúlyozottan él Kanadában, és még ma is iszonyú jót nevet, ha eszébe jutnak Feri teátrális megnyilvánulásai.

Sikerült a reváns, oda – vissza, talán túlságosan is jól…

 
 

Idill

Három kívánság

Ha lenne három kívánságod, mit kérnél?

Még ma is sokszor eltűnődünk, ha igaz lenne, a mesékben elhangzó három kívánság, mihez kezdenénk vele, ha egy jó tündér elénk állna és teljesítené kérésünket, mi lenne az, amit érdemes kívánni, hogy az életünk ezután sínen legyen, és minden a lehető legjobban alakuljon?

Vajon most nem így van?

Nem azon az úton haladunk, ami nekünk a legjobb?

Régen sokat tépelődtem ilyen kérdéseken, hiszen a három kívánság beteljesülésének lehetősége mindenkit izgalommal tölthet el. Az ember ilyenkor mit kíván először? Gazdagságot, hogy meglegyen minden, egészséget, hogy élvezni is tudja, vagy hasonló dolgokat? A végkövetkeztetésem az lett, nincs is szükség három kívánságra, elég abból egy is, azzal az eggyel pedig nagy okosan azt kívánnám, hogy ezután minden „jó” kívánságom teljesüljön…

De vajon létezik a három kívánság?

Sok meséről kiderült mára, hogy van valóság alapja…

A három kívánságnak is. Amikor először hallottunk erről, a mesékben éreztük magunkat…

Ezoterikus körökben lehet vásárolni három kívánság medált, ami azt jelenti, hogy egy ezüst medált aktiválunk egy sajátos szertartás szerint, és várjuk, hogy beteljesüljön, amit kértünk. Beleadjuk minden hitünket, mégis nagyon elcsodálkozunk, ha beteljesül. - Márpedig mindig beteljesül kipróbáltam!

Kérdés: „csak” három kívánságunk lehet?

A valóság még ettől is százezerszer csodálatosabb! Nem csak három kívánságunk lehet, minden kívánságunk teljesülhet! „Kérd és megadatik” - tartja a mondás. Milyen igaz, hiszen minden gondolattal teremtünk! - De hogyan?

Minden a saját rezgésszintünkön múlik, azzal párhuzamosan rákapcsolódunk egy velünk egy frekvencián működő energiamezőre, amiből az információt nyerjük. Minél magasabb rezgésű a mező, amiből táplálkozunk, annál közelebb kerülünk a teremtés szintjéhez, annál hamarabb valósul meg a kívánságunk.

Persze azonnal felmerül a kérdés, akkor miért nem áramlik felénk az a sok millió forint, vagy bármi más, amit kívánunk? Azért nem, mert egy cseppnyi kétellyel azon nyomban meg is akadályozzuk, nem hiszünk benne igazán, nem bízunk, vagy nem tartjuk elég méltónak magunkat az elfogadására.

Anyagi szinten különböző karmikus vállalásaink vannak, amelyeket mindenképpen át kell élnünk, az elől nem menekülhetünk, hiszen mi magunk akartuk, azért jöttünk ide. A karma és a szabad akarat kettős szála átszövi egész fizikai létezésünket, de ha ezzel tisztában vagyunk és megelégszünk, sőt örülünk annak, ami már megvan, hálát érzünk érte, akkor egyre több „még jobbat” kapunk belőle.

A gondolatnak teremtő energiája van, de nem a gondolat teremt, hanem az általa beindított folyamat. A gondolat egy ötödik dimenziós elem, mérhető energiahullám, ami 27x gyorsabban halad a fénynél, amit a hatodik dimenziós értelem képes irányítani. A hetedik dimenziós érzelem azonban mindent körülölel, mindenre kihat. A magasabb dimenziók képesek hatni az alacsonyabbakra. Ha a hetedik dimenziós érzelem az értelemhez és a gondolathoz képest magasabban „szinten” áll, akkor már érthető, miért az érzelmi szűrőn keresztül valósul meg minden.

Minden impulzus a szívbe érkezik, és áthaladva rajta, érkezik az agyba, ahol az elme terében megszületik a gondolat, és a kép megalkotásával megteremtődik fizikai szinten. Az, hogy mi valósul meg kézzel foghatóan, függ a belevitt érzelemtől. Aminek nagyobb töltést adunk, az valósul meg előbb. A teremtő folyamatban (is) akkor történik az, amit szeretnénk, ha vágyaink, álmaink (küldetésünk) összhangban van a gondolatainkkal és a tetteinkkel. (Segíts magadon, Isten is megsegít) Ha rájövünk ennek az ízére, úgy irányíthatjuk a teremtő folyamatot, hogy az a lehető leggyorsabban megvalósuljon fizikai szinten. A gondolat tere az agyban van, az agy pedig egy olyan különleges képalkotó rendszer, ami mindig két képet hoz létre a beérkező impulzusokból. Az egyiket az agyban, amit gondolatnak nevezünk, a másikat virtuálisan a fizikai világban, amit tárgyaknak hívunk. Amiről nem alkotta meg a képet, azt fel sem tudja fogni, egyszerűen nem létezik számára. (Halvány fogalmam sincs - mondjuk ilyenkor)

Tehát, amikor „fejben” megalkottunk a KÉP-et, már meg is teremtettük azt a virtuális illúziónkban. A gondolatok megvalósulnak tárgyakká.

Így teremtünk, ezt nevezzük teremtésnek, ha úgy tetszik, a kívánságunk beteljesülésének…

Van-e, lehet-e határa a KÉP-zeletünknek?

Végtelen kívánságunk lehet…

Te mit kívánsz most?