Az utolsó ölelés
Alone hirtelen szörnyű szívdobogásra riadt fel, iszonyúan fájt a feje, szédült, zsongott mindene, kibírhatatlan szomjúságot érzett, feltápászkodott és kitámolygott, hogy igyon az energiával feltöltött vizéből, ami a konyhaasztalon állt egy üvegben. Előtte elment a mosdóba, kezet mosott és a kádba nyomott egy kis súrolóport, hogy fürdés előtt kisikálja, mint szokta. Közben hallotta, hogy az ingaóra hajnali kettőt ütött.
– Ó, máris két óra van? Sietnem kell! Mindjárt kisikálom a kádat és megfürdök, csak előbb iszom! Utána megfőzöm a krumplit Évikének, a drága kis keresztlányomnak, egyem is meg szegénykém kicsi szívét! Hát hiába, senki sem törődik velem, mióta távozott a másik felem! Fogalmuk sincs, mit és kit veszítettem el… Senkinek sem! Talán Évikének? Igen, talán neki, de azért ő sem tudhatja, mit érzek én belül! A rengeteg keresztgyerekből egyedül ő maradt meg nekem… ezért majd kap tőlem valamit… Legszívesebben mindenem odaadnám neki! Egyedül rá számíthatok, így jártam! Az öreg, akivel gond van, nem kell senkinek! Hiába, hív, nem megyek senki nyakára, az övére sem! Ez az én kis fészkem, itt otthon vagyok, nem megyek innen sehová, csak a tepsiben! Jaj, drágám, annyira hiányzol! Miért hagytál egyedül? Mikor jössz már értem? – gondolta.
Bement a konyhába, előkészítette a krumpli hámozót, meg a kukát a héjának. Azután magához húzta az üveget, hogy töltsön a poharába, de abban a pillanatban éles fájdalom hasított a fejébe, megrogyott a bal lába, attól nekiesett a szekrényajtónak, esélye sem maradt kapaszkodni, hatalmasat puffanva, magatehetetlenül ért földet.
„Végem van…” – futott át az agyán esés közben.
Mikor felfogta, mi történt, maga is elcsodálkozott, hogy még él, mindene fájt, amit érzett, megpróbált megmozdulni, de nem sikerült.
„Nem baj, reggel jön Évike, ő majd felsegít! Csak ne lennék ennyire szomjas!”
Ahogy kábultan várakozott, megállt előtte a férje.
„Szia, drágám, hát itt vagy? Látod, megint elestem… értem jöttél?” – örült meg neki.
„Igen, de még nincs itt az idő!”
„Várom Évikét…”
„Tudom…”
„Mindjárt itt lesz…”
„Igen… mindjárt…”
„Segíts!”
„Veled vagyok!” – felelte a férje és megsimogatta a fejét.
Lefeküdt mellé és szívének minden szeretetével átölelte.
Alone boldogan simult hozzá és emlékezett…
Emlékezett a régi szép időkre.
A férjét elég későn ismerte meg, akkor sem érezte úgy, hogy szüksége lenne rá, de a tradíciók rákényszerítették, hogy férjhez menjen. Nehezen szokta meg, hogy társa van, aki jóban-rosszban együtt él vele, akivel mindent megoszthat. Mégsem telt bele egy év sem és máris elválaszthatatlanok lettek, egymás nélkül többé képtelenek voltak megmaradni. Kiegészítették egymást. Ketten egy egész.
A házasság mégsem úgy alakult, ahogyan másoknál szokott. Számtalan rokon- és keresztgyermek örvendeztette meg életüket, ám egyetlen saját sem érkezett. Alone mindent megtett, mégsem sikerült, míg végül kifutott az időből. Aztán rájöttek, nincs is szükségük gyermekre, mert bőven van a rokonságban, ha valakit szeretni akarnak, elmennek hozzá, vagy meghívják magukhoz. Alone úgy gondolta, amíg egymásnak megmaradnak, nem érheti őket semmi baj.
Rengeteget dolgoztak együtt, kuporgattak, hogy mindenük meglegyen. Gyűjtögettek, lakást vettek, majd egy telket, ahol szabadidejükben építkeztek. A csodálatos mézeskalács házikóba beleépítették minden erejüket, pénzüket, szívüket, lelküket, szeretetüket. Az a lakás többet jelentett, mint egy sima víkendház, Bálintnak az a kis lak adta a menedéket, a szabadságot, ahová minden áldott nap kijárt. Az erdők, a hegyek látványa, a végtelen égbolt, a friss levegő, az élet csodája. Meglocsolta a palántákat, kapált, füvet vágott, palántát ültetett, mindent megcsinált, amit egy telken szokás. Alone addigra lerobbant, nagyon fájt a háta, a lába és a dereka, képtelen lett kijárni, hát még ott dolgozni. A híreket Bálint szállította ide-oda, és ő vitte az asszonynak a friss gyümölcsöt, cseresznyét, epret, málnát, szedret, barackot és szilvát. A telken összebarátkozott egy macskával, akihez minden nap mennie kellett, mert kora hajnalban a kerítésnél várta, vitt neki finom szalámit, édes tejecskét, cserébe élvezhette minden szeretetét, megsimogathatta és hallgathatta a hangját:
Nyaú…
Nyaú… s ez a hang teljesen levette a lábáról, imádta a macskát.
Telt-múlt az idő, egyre idősebbek lettek, míg végül feladták a telekművelést. Fizettek azért, hogy valaki rendbe tegye, de Bálint akkor sem engedte eladni, mondván az lesz a halála, így a telek megmaradt.
Több halálos betegségen is átestek, ám együtt mindent legyőztek. Alone egyszer elesett – így hívta azt, amikor valamiért összerogyott, vagy elájult.
„Igen, elestem… - idézte fel -… itt feküdtem akkor is a földön… hogy megijedt a drága csillagom, amikor hazaért a telekről! Azonnal hívta a mentőket! És csak sírni tudott… azt zokogta: Ne hagyjál itt, ne hagyjál itt! Mégis ő hagyott itt engem egyedül! Amikor a lábam annyira fájt, hogy kórházba kerültem az érszűkülettel, akkor is nagyon megijedt! Azt hitte, le fogják vágni! Igen, de én hazajöttem hozzá, ő pedig mégis minden nap kiment a telekre, annak ellenére, hogy belátta, már nem bír el vele! Milyen hősiesen viselte a betegségeit, az én egyetlen igaz szerelmem, a drága párom! Imádom! Nélküle nem vagyok semmi! Miért nincs most itt velem? Miért hagyott magamra?” – futott át az agyán.
Fél szemét kinyitotta, azért a felét, mert a másikon rajta feküdt.
„Drágám, itt vagy?” – kérdezte hangosan.
„Igen, itt fekszem melletted!”
„Ó! Igen… gondolkodom… emlékezem… még mindig sötét van? Mikor lesz már reggel?”
Bálint nem felelt, gyengéden megsimogatta, szívének minden szeretetével átölelte.
„De jó ez… Nagyon hiányoztál!”
„Pedig nem hagytalak el, itt vagyok, mindig itt voltam!”
„Igen, éreztem, hiszen megmondtad, hogy te mindenhonnan hazajössz!”
„Úgy bizony! Mindenhonnan!”
„Azt ígérted, nem hagysz magamra… Elviszel magaddal! Mikor?”
„Ha itt lesz az idő! Még bírd ki egy kicsit… segítek!”
„Meddig kell még kibírnom?”
„Ha akarod, most is mehetünk, de érzem, még maradnál…”
„Megvárom Évikét, megígérte, hogy hétfőn eljön!”
„Ahogy gondolod, te döntesz!”
„Megmondom neki, hogy veled megyek…”
„Mondtad már sokszor, üzentél, egyre több jelet küldtél, mert szereted és ő is szeret téged, de nem hiszi el! Nem akarja elfogadni… még nem! Most még ne szólj neki! Majd ráér megtudni, hadd intézkedjen! Ügyes lány… még fiatal…”
„Igazad van, nem szólok semmit… Annyira örül, amikor sikerül felvidítani… láttad, hányszor megnevettetett? Láttad, hogy eljött a házassági évfordulónkon? Hozott nekem virágot… azt mondta, te küldted… sírtam… de nem tudtam megmenteni a virágot, elhervadt ebben a melegben! Anyák napján is eljött, nőnapkor is, és a születésnapomon… Mennyire sírtam, mert te nem lehettél itt velem… sütött nekem diétás tortát…”
„Igen tudom, itt voltam akkor is!”
„Mindig azt mondta, hogy neked már jó!”
„Igen és igaza is van! Nekem már jó!”
„Azt is mondta, hogy idővel jobb lesz, de nem lett jobb, egyre jobban hiányzol!”
„Tudom… érzem…”
„Akkor veled mehetek?”
„Igen, persze, de még egy kis türelmet kérek…”
„Miért?”
„Még nem teljes… egy szál itt tart…”
„Emlékszel még a telekre, a közös házunkra?”
„Hogyne, hiszen beleépítettük minden szeretetünket, többet jelentett mindennél… talán a gyermekünket pótolta az életünkben, pedig nem az a fontos…”
„És ha távozunk, ebek harmincadjára jut…”
„Mert nem írtunk végrendeletet…”
„Nem írtunk… nem akartuk, hogy azon veszekedjenek! Évike azt mondta, az örökség nem számít!”
„Nem bizony… más a fontos… a kettőnk szerelme mindennél fontosabb!”
„Igen… rájöttem, mikor elhagytál!”
„Nem hagytalak el!”
„Tudom, de nekem kell a tested is!”
Újabb szeretethullám simította a lelkét.
”Kinn jártunk a telken…”
„Én is ott voltam! Simogattalak…”
„Éreztem a lágy szellőben, a napsugárban… és te érezted, amit én? Hogy ott és akkor döbbentem rá, mi az élet lényege? Hogy nem a gyűjtögetés, a kuporgatás, mert hiába óvtuk-féltettük a tulajdonunkat, nem vihetjük magunkkal… az érzések, a szeretet, a kapcsolatok… hm… igen az a fontos, azért érdemes élni…”
„Ez így igaz… de kellett valami, amivel lefoglaltuk magunkat! Én nem bántam meg semmit! Jó játék volt!”
„Az volt… bár már semmi sem számít… hisz mindörökké szeretlek!”
„Mindörökké” – lehelte a férje.
„Örülök, hogy itt vagy!”
„Én is örülök!”
Becsukta a szemét, és azon gondolkodott, vajon mennyi idő telhetett el.
„Szomjas vagyok… nagyon szomjas vagyok!”
Egyedül ez járt a fejében, ez minden gondolata mögött ott lapult, annyira, hogy szinte már fájt.
Szemei előtt tovább cikáztak életének pillanatai, majd azt vette észre, hogy világos van.
Ütött az óra…
„Tizenkettő… – számolta - Milyen nap van ma? Nem hétfő? Évike ilyenkor már rég ideért volna! Igaz, jó ideje sosem tudom, milyen nap van! Jaj, de fáj a lábam… zúg a fejem, fel sem bírok állni! Mi lesz velem? Évike! Gyere már!” – kívánta.
Évike azonban nem jött…
Csörgött a telefon…
„Ha fel tudnám venni… de jó lenne! Meg sem bírok mozdulni, mondtam Évikének, egyszer jön, és itt talál felbukva, de ő nem hitte! Hogy meg lesz ijedve! Szegénykém, nem tudta, mire vállalkozik…”
A telefon elhallgatott…
„Nem baj, most észrevette, hogy nem veszem fel, akkor biztos eljön hozzám!”
Várt-várt, időtlen időkig, de nem történt semmi…
Újabb telefoncsörgés…
Reménysugár…
Ismét elhallgatott.
Minden telefoncsörgésnél felvillant a remény, hogy Évike megtudja, nem veszi fel, ezért előbb eljön…
„Istenem, három óra, amíg ideér… Évike! Gyere!” – lehelte.
Aztán elaludhatott, mert mire felébredt, sötét volt.
Örökkévalóságnak tűnt, mire felvirradt…
„Szomjas vagyok, fázom, éhes vagyok, kimegy a szívem… mi lesz már? Nocsak, egy porcica, pedig tegnap takarítottam… sosem tudtam, milyen hideg és kemény tud lenni a linóleum, pedig odakinn kánikula van…”
Csörgött a telefon…
Aztán elhallgatott.
Aztán újra csörgött, majd ismét elhallgatott.
Újra besötétedett… az óra éjfélt ütött.
„Vajon mikor lesz hétfő? Mit fog szólni, ha így meglát? Fázom, és kibírhatatlanul szomjas vagyok! Mindenem fáj…”
Tovább lebegett élet-halál között, s közben eszébe jutott az utolsó ölelés.
„Nem is olyan régen történt, e héten, kedden, amikor Évike elkísért a telekre… óraátadáskor. Minek ez a sok cirkusz, nem értem, egy vacak villanyóra miatt! Leolvasni egy villanyóra szakember előtt, aláírni sok tíz papírt, mindezt azért, mert az óra nem lehet egy halott nevén… emlékszel, mennyire aludtál? Keltegettelek, hogy mennem kell, de te meg sem szólaltál! Alig bírtam kimenni, akkor jártam ott utoljára. Ültem a lépcsőn és elmerengtem… egy világ dőlt össze bennem, rájöttem, mi a lényeges, de túlságosan későn… Évike azt mondta, ezt a kis akciót többé nem csináljuk végig… fogalma sem volt, mennyire igaz! Minden lehetséges kövön és padon ültünk, mire hazaértünk… én sem gondoltam komolyan, hogy még egyszer megteszem azt az utat… Drága csillagom, képzeld, Évike ott úgy szedte az epret és a málnát, mint te!”
„Mert én is ott voltam és segítettem neki!” – simította meg a férje az arcát.
„Amikor távozott, átölelt, ahogyan szokott, a homlokomhoz nyomta a homlokát. Én meg vissza. Valamit éreztem, talán ő is, de mégsem gondoltam, hogy az lesz az utolsó ölelésünk. Pedig az nagyon túlvilági volt, amiben már minden benne foglaltatott! Igazi lélekérintés volt… most már tudom…”
„Igen, így van…”
Kinyitotta a szemét.
„Ó! Reggel van, jaj, de jó, mindjárt jön Évike! Szomjas vagyok és sajnos, még nem főztem meg a krumplit…”
Egyre melegedett és világosodott…
Alone elalélt…
Kinyílt az ajtó…
- Megjöttem! – hallatszott az ismerős hang.
Bálint felriadt.
„Kelj fel, itt a keresztlányod!” – arrébb ment a feleségétől.
Évike azonnal észrevette a segítőket, meglátta a suhanást és a hangot is hallotta, ijedten kérdezte:
- Keresztanya, hol van?
– Itt vagyok… - hallatszott nagyon mélyről.
– Hol?
– A konyhában…
- Jaj, Istenem, mi történt?
– Elestem…
- Mikor?
– Kettőkor…
Évike nagyon megijedt, minden porcikája remegni kezdett, kívülről izgatottnak látszott, mégis feltűnő nyugalommal cselekedett, megpróbálta felsegíteni, de meg sem bírta mozdítani.
- Kit hívjak?
- Senkit! Ne hívjál senkit… - kérte Alone.
De nem hallgatott rá, azonnal tárcsázta a mentőket.
– Kérem, jöjjenek gyorsan, most érkeztem, és itt találtam keresztanyámat a földön fekve… 80 éves, cukorbeteg, magas vérnyomás és stroke – ja is volt, ami miatt vérhigítót szed…
„Pedig direkt kértem, hogy kórházba ne…” – gondolta Alone.
A mentők perceken belül kiértek. Tétován nézték, mi történt és igyekeztek segíteni. Amikor megfordították, Alone sírt:
- Jaj, Évike, jaj, nagyon fáj…
De Évike csak remegett és síst… nem tudott segíteni.
A mentősök össze-vissza forgatták, vizsgálgatták, közben hiába kért vizet, nem adtak neki, pedig a nyelve már nem forgott, annyira kiszáradt… Nagy nehezen felülették és a székbe téve elszállították.
A kórházban megfürdették, aztán CT következett, miközben ide-oda tologatták azzal az ággyal, amivel mindennek nekimentek. Minden mozdulat annyira fájt, alig bírta ki, közben a nyelve olyanná vált, mint egy kiszáradt kóródarab, és ha jellemeznie kellett volna magát, csak annyit mondott volna: FÁJDALOM. Bár a szó ki sem fejezte, amit érzett…
Évike rátalált és mosolygott.
– Itt vagyok!
– Jöttél?
– Igen, még vizsgálják, mielőtt a kórterembe kerül…
- Ne mutasd nekem a vizet, mert nagyon szomjas vagyok!
– Istenem… nem szabad innia, hátha valami sürgős műtétre lesz szükség… - reszketett a keze.
Benedvesített egy papír zsebkendőt és a szája elé tette. De nem ért semmit… betolták a röntgenre, hogy megállapítsák, eltört-e valamije.
Újra a folyosón állt a hordágya. Évike mellette, fogta a kezét és betakargatta a pléddel, amit otthon terített rá, hogy ne mezítelenül szállítsák el, egy félig ráfordított lepedővel.
– Milyen jó, hogy hoztuk ezt a plédet! – mondta közben.
– Ez keresztapádé! – mondta Alone.
– Igen, az övé!
Az időjárás jelentette, hogy ő is sajnálja. A levegő teljesen lehűlt és egyfolytában zuhogott az eső.
„Könnyezik az égbolt, akár a szívem…” – gondolta Évike.
A betegszállító ismét eltolta Alonét, sebesen berontott vele az ambulanciára…
A soha véget nem érő ceremónia után, infúzióval és katéterrel felszerelve letolták az intenzívre.
Évike bizakodott, bár amikor meglátta, hogy az ágyon fekve a folyosón kellett várnia, amíg felszabadítanak egy helyet, azaz egy alumínium tepsiben kiszállítanak valakit, majd helyette betolják a keresztanyját… összeszorult a szíve…
Kinn kellett várakoznia, amíg többféle fájdalmas beavatkozás után végre beengedték hozzá.
- Végre, itt jó kezekben van, itt megmentik, már nem lesz semmi baj! Holnap délután jövök, mert ide nem szabad csak négykor bejönni, akkor is csupán tíz percre!
– Igen, mert ez az intenzív! – úgy feküdt Alone, mint egy engedelmes kisgyermek.
– Igen, de ha jobban lesz, felmehet az osztályra.
Ebben azért is bízott, mert az ott lévő nővér felsorolta, mit vigyen majd be neki: papucsot (hurrá újra járni fog és jobban lesz, ha ezeket kérik), törölközőt, popsitörlőt, zsebkendőt, tusfürdőt, dezodort, két szivacsot…
- Rendben, holnap hozom!
Majd búcsút vett imádott keresztanyjától.
– Most már mennem kell… itt nem maradhatok…
– Köszönöm… mindent köszönök… - lehelte Alone.
A puszi után Évike távozott. Fájlalta, hogy a sok műszer és az ágy miatt nem tudta átölelni a szeretetre éhezőt, hogy a puszit is alig bírta rányomni az arcára, de bizakodott.
Alone szenvedett, egyre jobban fájt a lába, nem kapott levegőt, és az infúzió ellenére nem győzött eleget inni. Ivott és ivott, közben mégis szomjasnak érezte magát.
„Drága csillagom, hol vagy?” – szólította a párját a kínok között.
„Itt vagyok veled! Fogom a kezed!”
„Nagyon fáj…”
„Vérzik a szívem…” – érezte át a szenvedését.
„Nem bírom ki…”
„Akkor gyere velem!”
„Holnap jön Évike!”
„Nem baj, gyere most!”
„Megvárom… megígértem…”
„Évikének…”
„Tudom… de még nem…”
„Még nem…”
A nővérke egy újabb adag injekcióval próbált javítani a helyzetén, aztán kapott altatót, és elnyugodott.
Reggelre picit jobban lett, ezért felvitték a kórterembe.
Évike értesített mindenkit, így sok egyéb rokon kíséretében délután megérkezett, ahogyan ígérte. Ám még ő is meglepődött, hogy Alone már össze-visszabeszélt, értelmes szavak alig hagyták el az ajkát, és nagyon, de nagyon fázott, pedig rettentő kánikula volt. Még mindig remélte, hogy jobban lesz, bár a lába olyan irgalmatlanul fájt, hogy nem lehetett megérinteni.
A rokonok etették, itatták, Alone bár apránként, és icipici falatkákat, de megadóan evett és ivott. A fél oldala azonban lebénult, nem tudta megmozdítani sem a kezét, sem a lábát, pedig érezte, mert nagyon fájt neki.
Évike szíve vérzett, átérezte, mit érezhet, nyomasztotta, mi lesz vele, hogyan fog felépülni, mert megígérte neki, hogy otthonba nem adja be, de ha hazaengedik, már nem lehet egyedül hagyni, és ha béna marad, akkor nem bírja ellátni…
„Itt vannak a katonák!” – mondta Alone.
A látogatók szánakozva néztek rá.
„Itt fekszik Bálint is, most a szomszéd szobában van!”
Bár a rokonok úgy vélték, nem olyan rossz a helyzet, mint azt Évike hirdette, hiszen érzi a végtagjait, és beszélni is tud, de egyiküknek sem tetszett, hogy félrebeszél.
– Nem is olyan vészes, én rosszabbra számítottam! – mondta az egyik fiatal fiú.
– Még ettől is rosszabbra? – kérdezte Alone teljesen úgy, mint régen.
– Na, ez jó hír! Fel a fejjel, keresztanya, gyógyuljon meg, és nagyon vigyázzon magára! – bíztatta Évike.
– Vigyázhatok én… - mondta, mint mindig, ha ezt kérték tőle.
- Holnap nem jövök, majd csak csütörtökön, de bejön a fiam!
– Jó! – egyezett bele.
– Aztán csütörtökön már sétálunk!
Megfogta a kezét, de a rács miatt már se puszi, se ölelés nem volt.
A rokonok távoztak…
Alone újból magára maradt, elbeszélgetett elhunyt szüleivel, öccsével, húgával, és a párjával.
Félig már odaát járt…
Odaát, ahol fény ölelte és a szeretet várta mindenütt, ahová lépett, ahol szabad volt és végtelen, korlátok, idő és tér nélkül.
Aztán visszatért és ismét szörnyen szenvedett…
Minden porcikája fájt, a teste kezdett leépülni. A bal oldala, amelyen még otthon a földön feküdt, kisebesedett, vérzett, ráadásul merő kínszenvedés lett a levegővétel…
„Drágám, segíts!” – pihegte.
„Itt vagyok! Gyere velem!”
„Jövök, igyekszem, de Évike…”
„Igen, még nem engedett el… de el fog, és én várlak! Gyere, hisz már láttad milyen, érezted, itt nem fáj semmi!”
Évike eközben gyógyító levest főzött a kicsike asszonynak.
„Eddig ő főzött rám, mostantól én főzök rá! Ettől biztosan meggyógyul! A gyógyító húslevestől erőre kap!” – gondolta.
De mire beért… olyan látvány fogadta, amire nem számított…
Alone kínok között szenvedve szaporán kapkodta a levegőt. Látszott rajta, hogy minden légvétel keserves szenvedést okoz. Már nem vette tudomásul, hogy ott vannak a szerettei. Néha kicsúszott egy-egy szó az ajkán, de úgy tűnt, már nincs magánál. Évike megállt a lebénult oldalánál. Minden ízében remegett, átérezte a szenvedését. Nem tudott segíteni, pedig megpróbálta és Alone már nem akarta fogni a kezét. Ekkor megfogta a vállát és szánakozva, belül sírva, szívének teljes szeretetével azt gondolta:
„Ahogy neked jobb… legyen…”
Azután nem bírta visszafojtani a sírást. Elengedte a vállát, nehogy észrevegye imádott kicsikéje. Szótlanul sírni kezdett. Alone mozdulatlanul feküdt, szeme csukva, elfordulva…
Aztán kiszólt:
- Ne sírj, Évike!
Ez volt az utolsó szava…
Évike teljesen maga alá került, minden létezőhöz imádkozott, kérte az angyalokat, a Teremtőt és a lakásában fájó szívvel a keresztapjához fordult. A temetésen kirakott vidáman mosolygó képe az ágya fölött lógott.
– Kérlek, keresztapa, ha hatalmadban áll, most segíts a csillagodon, mert borzalmasan szenved, nézni sem lehet, hát még kibírni! Kérlek, inkább vidd magaddal, csak legyen vége a szenvedésének!
Gyertyát gyújtott és lehajtotta a fejét.
A lakásban nem érzett fájdalmat, szenvedést, kínt, vagy gyötrelmet, szeretetteljes megnyugvás kerítette hatalmába, érezte, hogy ott vannak vele.
Együtt…
Keresztapa úgy mosolygott rá a képről, mint életében, szinte már mozgott a szája. Ő mindig vidám volt, derűsen fogta fel az életet, szeretett élni, mindenkit szeretett…
Alone is beismerte, csak tanulni lehetett tőle.
Mivel bömbölve ment hazáig, pénteken képtelen lett volna bemenni hozzá, szombatig várt, hogy jobban legyen…
Alone már fogta Bálint kezét, menni akart, de a borzalmas fájdalom még lenn tartotta.
Nehezen vált el a testétől…
„Még nem intéztem el mindent!”
„Majd Évike elintézi! Bízd rá! Gyere!”
Kívülről látta, amint az ismerős test rángatózik, de az már nem ő volt…
Újból az intenzív…
Hajnali egy óra…
Mindenki a test körül sündörgött, félelmetes gépek zaja, fémcsörgés, szúrások, elektrosokk, néha egy-egy borzalmas korty levegő. Kiabálás… pofonok… őrjítő fájdalom a lábában, a fejében, azután mindenütt, üvölteni akart, de nem tudott…
Majd finom virágillatot érzett, csodálatos fényes fehér fény borította el… örök fényözön, nyugalom, béke, boldogság, szeretet.
Suhanni kezdett…
Hazatért… ismét hazatért… de hiszen mindig is itthon volt! Bár egy pillanatra lehetőséget kapott érzékelni az időt…
A Forrás ugyanolyan természetes, feltétel nélküli szüntelen örök örömmel fogadta magába, mint amilyennel útjára bocsátotta, akkor ismét átérezte, valójában mindig vele volt, sohasem hagyta magára önmagát, önnön kicsinyke darabját, csupán lehetőséget adott.
Felolvadt a legmagasabb rezgésben, a szeretetben, a közös szívben, együtt lebegett mindennel és mindenkivel a mindentudás lét-nemlét gyönyörében.
Öröktől fogva, örökké…
Alone hirtelen szörnyű szívdobogásra riadt fel, iszonyúan fájt a feje, szédült, zsongott mindene, kibírhatatlan szomjúságot érzett, feltápászkodott és kitámolygott, hogy igyon az energiával feltöltött vizéből, ami a konyhaasztalon állt egy üvegben. Előtte elment a mosdóba, kezet mosott és a kádba nyomott egy kis súrolóport, hogy fürdés előtt kisikálja, mint szokta. Közben hallotta, hogy az ingaóra hajnali kettőt ütött.
– Ó, máris két óra van? Sietnem kell! Mindjárt kisikálom a kádat és megfürdök, csak előbb iszom! Utána megfőzöm a krumplit Évikének, a drága kis keresztlányomnak, egyem is meg szegénykém kicsi szívét! Hát hiába, senki sem törődik velem, mióta távozott a másik felem! Fogalmuk sincs, mit és kit veszítettem el… Senkinek sem! Talán Évikének? Igen, talán neki, de azért ő sem tudhatja, mit érzek én belül! A rengeteg keresztgyerekből egyedül ő maradt meg nekem… ezért majd kap tőlem valamit… Legszívesebben mindenem odaadnám neki! Egyedül rá számíthatok, így jártam! Az öreg, akivel gond van, nem kell senkinek! Hiába, hív, nem megyek senki nyakára, az övére sem! Ez az én kis fészkem, itt otthon vagyok, nem megyek innen sehová, csak a tepsiben! Jaj, drágám, annyira hiányzol! Miért hagytál egyedül? Mikor jössz már értem? – gondolta.
Bement a konyhába, előkészítette a krumpli hámozót, meg a kukát a héjának. Azután magához húzta az üveget, hogy töltsön a poharába, de abban a pillanatban éles fájdalom hasított a fejébe, megrogyott a bal lába, attól nekiesett a szekrényajtónak, esélye sem maradt kapaszkodni, hatalmasat puffanva, magatehetetlenül ért földet.
„Végem van…” – futott át az agyán esés közben.
Mikor felfogta, mi történt, maga is elcsodálkozott, hogy még él, mindene fájt, amit érzett, megpróbált megmozdulni, de nem sikerült.
„Nem baj, reggel jön Évike, ő majd felsegít! Csak ne lennék ennyire szomjas!”
Ahogy kábultan várakozott, megállt előtte a férje.
„Szia, drágám, hát itt vagy? Látod, megint elestem… értem jöttél?” – örült meg neki.
„Igen, de még nincs itt az idő!”
„Várom Évikét…”
„Tudom…”
„Mindjárt itt lesz…”
„Igen… mindjárt…”
„Segíts!”
„Veled vagyok!” – felelte a férje és megsimogatta a fejét.
Lefeküdt mellé és szívének minden szeretetével átölelte.
Alone boldogan simult hozzá és emlékezett…
Emlékezett a régi szép időkre.
A férjét elég későn ismerte meg, akkor sem érezte úgy, hogy szüksége lenne rá, de a tradíciók rákényszerítették, hogy férjhez menjen. Nehezen szokta meg, hogy társa van, aki jóban-rosszban együtt él vele, akivel mindent megoszthat. Mégsem telt bele egy év sem és máris elválaszthatatlanok lettek, egymás nélkül többé képtelenek voltak megmaradni. Kiegészítették egymást. Ketten egy egész.
A házasság mégsem úgy alakult, ahogyan másoknál szokott. Számtalan rokon- és keresztgyermek örvendeztette meg életüket, ám egyetlen saját sem érkezett. Alone mindent megtett, mégsem sikerült, míg végül kifutott az időből. Aztán rájöttek, nincs is szükségük gyermekre, mert bőven van a rokonságban, ha valakit szeretni akarnak, elmennek hozzá, vagy meghívják magukhoz. Alone úgy gondolta, amíg egymásnak megmaradnak, nem érheti őket semmi baj.
Rengeteget dolgoztak együtt, kuporgattak, hogy mindenük meglegyen. Gyűjtögettek, lakást vettek, majd egy telket, ahol szabadidejükben építkeztek. A csodálatos mézeskalács házikóba beleépítették minden erejüket, pénzüket, szívüket, lelküket, szeretetüket. Az a lakás többet jelentett, mint egy sima víkendház, Bálintnak az a kis lak adta a menedéket, a szabadságot, ahová minden áldott nap kijárt. Az erdők, a hegyek látványa, a végtelen égbolt, a friss levegő, az élet csodája. Meglocsolta a palántákat, kapált, füvet vágott, palántát ültetett, mindent megcsinált, amit egy telken szokás. Alone addigra lerobbant, nagyon fájt a háta, a lába és a dereka, képtelen lett kijárni, hát még ott dolgozni. A híreket Bálint szállította ide-oda, és ő vitte az asszonynak a friss gyümölcsöt, cseresznyét, epret, málnát, szedret, barackot és szilvát. A telken összebarátkozott egy macskával, akihez minden nap mennie kellett, mert kora hajnalban a kerítésnél várta, vitt neki finom szalámit, édes tejecskét, cserébe élvezhette minden szeretetét, megsimogathatta és hallgathatta a hangját:
Nyaú…
Nyaú… s ez a hang teljesen levette a lábáról, imádta a macskát.
Telt-múlt az idő, egyre idősebbek lettek, míg végül feladták a telekművelést. Fizettek azért, hogy valaki rendbe tegye, de Bálint akkor sem engedte eladni, mondván az lesz a halála, így a telek megmaradt.
Több halálos betegségen is átestek, ám együtt mindent legyőztek. Alone egyszer elesett – így hívta azt, amikor valamiért összerogyott, vagy elájult.
„Igen, elestem… - idézte fel -… itt feküdtem akkor is a földön… hogy megijedt a drága csillagom, amikor hazaért a telekről! Azonnal hívta a mentőket! És csak sírni tudott… azt zokogta: Ne hagyjál itt, ne hagyjál itt! Mégis ő hagyott itt engem egyedül! Amikor a lábam annyira fájt, hogy kórházba kerültem az érszűkülettel, akkor is nagyon megijedt! Azt hitte, le fogják vágni! Igen, de én hazajöttem hozzá, ő pedig mégis minden nap kiment a telekre, annak ellenére, hogy belátta, már nem bír el vele! Milyen hősiesen viselte a betegségeit, az én egyetlen igaz szerelmem, a drága párom! Imádom! Nélküle nem vagyok semmi! Miért nincs most itt velem? Miért hagyott magamra?” – futott át az agyán.
Fél szemét kinyitotta, azért a felét, mert a másikon rajta feküdt.
„Drágám, itt vagy?” – kérdezte hangosan.
„Igen, itt fekszem melletted!”
„Ó! Igen… gondolkodom… emlékezem… még mindig sötét van? Mikor lesz már reggel?”
Bálint nem felelt, gyengéden megsimogatta, szívének minden szeretetével átölelte.
„De jó ez… Nagyon hiányoztál!”
„Pedig nem hagytalak el, itt vagyok, mindig itt voltam!”
„Igen, éreztem, hiszen megmondtad, hogy te mindenhonnan hazajössz!”
„Úgy bizony! Mindenhonnan!”
„Azt ígérted, nem hagysz magamra… Elviszel magaddal! Mikor?”
„Ha itt lesz az idő! Még bírd ki egy kicsit… segítek!”
„Meddig kell még kibírnom?”
„Ha akarod, most is mehetünk, de érzem, még maradnál…”
„Megvárom Évikét, megígérte, hogy hétfőn eljön!”
„Ahogy gondolod, te döntesz!”
„Megmondom neki, hogy veled megyek…”
„Mondtad már sokszor, üzentél, egyre több jelet küldtél, mert szereted és ő is szeret téged, de nem hiszi el! Nem akarja elfogadni… még nem! Most még ne szólj neki! Majd ráér megtudni, hadd intézkedjen! Ügyes lány… még fiatal…”
„Igazad van, nem szólok semmit… Annyira örül, amikor sikerül felvidítani… láttad, hányszor megnevettetett? Láttad, hogy eljött a házassági évfordulónkon? Hozott nekem virágot… azt mondta, te küldted… sírtam… de nem tudtam megmenteni a virágot, elhervadt ebben a melegben! Anyák napján is eljött, nőnapkor is, és a születésnapomon… Mennyire sírtam, mert te nem lehettél itt velem… sütött nekem diétás tortát…”
„Igen tudom, itt voltam akkor is!”
„Mindig azt mondta, hogy neked már jó!”
„Igen és igaza is van! Nekem már jó!”
„Azt is mondta, hogy idővel jobb lesz, de nem lett jobb, egyre jobban hiányzol!”
„Tudom… érzem…”
„Akkor veled mehetek?”
„Igen, persze, de még egy kis türelmet kérek…”
„Miért?”
„Még nem teljes… egy szál itt tart…”
„Emlékszel még a telekre, a közös házunkra?”
„Hogyne, hiszen beleépítettük minden szeretetünket, többet jelentett mindennél… talán a gyermekünket pótolta az életünkben, pedig nem az a fontos…”
„És ha távozunk, ebek harmincadjára jut…”
„Mert nem írtunk végrendeletet…”
„Nem írtunk… nem akartuk, hogy azon veszekedjenek! Évike azt mondta, az örökség nem számít!”
„Nem bizony… más a fontos… a kettőnk szerelme mindennél fontosabb!”
„Igen… rájöttem, mikor elhagytál!”
„Nem hagytalak el!”
„Tudom, de nekem kell a tested is!”
Újabb szeretethullám simította a lelkét.
”Kinn jártunk a telken…”
„Én is ott voltam! Simogattalak…”
„Éreztem a lágy szellőben, a napsugárban… és te érezted, amit én? Hogy ott és akkor döbbentem rá, mi az élet lényege? Hogy nem a gyűjtögetés, a kuporgatás, mert hiába óvtuk-féltettük a tulajdonunkat, nem vihetjük magunkkal… az érzések, a szeretet, a kapcsolatok… hm… igen az a fontos, azért érdemes élni…”
„Ez így igaz… de kellett valami, amivel lefoglaltuk magunkat! Én nem bántam meg semmit! Jó játék volt!”
„Az volt… bár már semmi sem számít… hisz mindörökké szeretlek!”
„Mindörökké” – lehelte a férje.
„Örülök, hogy itt vagy!”
„Én is örülök!”
Becsukta a szemét, és azon gondolkodott, vajon mennyi idő telhetett el.
„Szomjas vagyok… nagyon szomjas vagyok!”
Egyedül ez járt a fejében, ez minden gondolata mögött ott lapult, annyira, hogy szinte már fájt.
Szemei előtt tovább cikáztak életének pillanatai, majd azt vette észre, hogy világos van.
Ütött az óra…
„Tizenkettő… – számolta - Milyen nap van ma? Nem hétfő? Évike ilyenkor már rég ideért volna! Igaz, jó ideje sosem tudom, milyen nap van! Jaj, de fáj a lábam… zúg a fejem, fel sem bírok állni! Mi lesz velem? Évike! Gyere már!” – kívánta.
Évike azonban nem jött…
Csörgött a telefon…
„Ha fel tudnám venni… de jó lenne! Meg sem bírok mozdulni, mondtam Évikének, egyszer jön, és itt talál felbukva, de ő nem hitte! Hogy meg lesz ijedve! Szegénykém, nem tudta, mire vállalkozik…”
A telefon elhallgatott…
„Nem baj, most észrevette, hogy nem veszem fel, akkor biztos eljön hozzám!”
Várt-várt, időtlen időkig, de nem történt semmi…
Újabb telefoncsörgés…
Reménysugár…
Ismét elhallgatott.
Minden telefoncsörgésnél felvillant a remény, hogy Évike megtudja, nem veszi fel, ezért előbb eljön…
„Istenem, három óra, amíg ideér… Évike! Gyere!” – lehelte.
Aztán elaludhatott, mert mire felébredt, sötét volt.
Örökkévalóságnak tűnt, mire felvirradt…
„Szomjas vagyok, fázom, éhes vagyok, kimegy a szívem… mi lesz már? Nocsak, egy porcica, pedig tegnap takarítottam… sosem tudtam, milyen hideg és kemény tud lenni a linóleum, pedig odakinn kánikula van…”
Csörgött a telefon…
Aztán elhallgatott.
Aztán újra csörgött, majd ismét elhallgatott.
Újra besötétedett… az óra éjfélt ütött.
„Vajon mikor lesz hétfő? Mit fog szólni, ha így meglát? Fázom, és kibírhatatlanul szomjas vagyok! Mindenem fáj…”
Tovább lebegett élet-halál között, s közben eszébe jutott az utolsó ölelés.
„Nem is olyan régen történt, e héten, kedden, amikor Évike elkísért a telekre… óraátadáskor. Minek ez a sok cirkusz, nem értem, egy vacak villanyóra miatt! Leolvasni egy villanyóra szakember előtt, aláírni sok tíz papírt, mindezt azért, mert az óra nem lehet egy halott nevén… emlékszel, mennyire aludtál? Keltegettelek, hogy mennem kell, de te meg sem szólaltál! Alig bírtam kimenni, akkor jártam ott utoljára. Ültem a lépcsőn és elmerengtem… egy világ dőlt össze bennem, rájöttem, mi a lényeges, de túlságosan későn… Évike azt mondta, ezt a kis akciót többé nem csináljuk végig… fogalma sem volt, mennyire igaz! Minden lehetséges kövön és padon ültünk, mire hazaértünk… én sem gondoltam komolyan, hogy még egyszer megteszem azt az utat… Drága csillagom, képzeld, Évike ott úgy szedte az epret és a málnát, mint te!”
„Mert én is ott voltam és segítettem neki!” – simította meg a férje az arcát.
„Amikor távozott, átölelt, ahogyan szokott, a homlokomhoz nyomta a homlokát. Én meg vissza. Valamit éreztem, talán ő is, de mégsem gondoltam, hogy az lesz az utolsó ölelésünk. Pedig az nagyon túlvilági volt, amiben már minden benne foglaltatott! Igazi lélekérintés volt… most már tudom…”
„Igen, így van…”
Kinyitotta a szemét.
„Ó! Reggel van, jaj, de jó, mindjárt jön Évike! Szomjas vagyok és sajnos, még nem főztem meg a krumplit…”
Egyre melegedett és világosodott…
Alone elalélt…
Kinyílt az ajtó…
- Megjöttem! – hallatszott az ismerős hang.
Bálint felriadt.
„Kelj fel, itt a keresztlányod!” – arrébb ment a feleségétől.
Évike azonnal észrevette a segítőket, meglátta a suhanást és a hangot is hallotta, ijedten kérdezte:
- Keresztanya, hol van?
– Itt vagyok… - hallatszott nagyon mélyről.
– Hol?
– A konyhában…
- Jaj, Istenem, mi történt?
– Elestem…
- Mikor?
– Kettőkor…
Évike nagyon megijedt, minden porcikája remegni kezdett, kívülről izgatottnak látszott, mégis feltűnő nyugalommal cselekedett, megpróbálta felsegíteni, de meg sem bírta mozdítani.
- Kit hívjak?
- Senkit! Ne hívjál senkit… - kérte Alone.
De nem hallgatott rá, azonnal tárcsázta a mentőket.
– Kérem, jöjjenek gyorsan, most érkeztem, és itt találtam keresztanyámat a földön fekve… 80 éves, cukorbeteg, magas vérnyomás és stroke – ja is volt, ami miatt vérhigítót szed…
„Pedig direkt kértem, hogy kórházba ne…” – gondolta Alone.
A mentők perceken belül kiértek. Tétován nézték, mi történt és igyekeztek segíteni. Amikor megfordították, Alone sírt:
- Jaj, Évike, jaj, nagyon fáj…
De Évike csak remegett és síst… nem tudott segíteni.
A mentősök össze-vissza forgatták, vizsgálgatták, közben hiába kért vizet, nem adtak neki, pedig a nyelve már nem forgott, annyira kiszáradt… Nagy nehezen felülették és a székbe téve elszállították.
A kórházban megfürdették, aztán CT következett, miközben ide-oda tologatták azzal az ággyal, amivel mindennek nekimentek. Minden mozdulat annyira fájt, alig bírta ki, közben a nyelve olyanná vált, mint egy kiszáradt kóródarab, és ha jellemeznie kellett volna magát, csak annyit mondott volna: FÁJDALOM. Bár a szó ki sem fejezte, amit érzett…
Évike rátalált és mosolygott.
– Itt vagyok!
– Jöttél?
– Igen, még vizsgálják, mielőtt a kórterembe kerül…
- Ne mutasd nekem a vizet, mert nagyon szomjas vagyok!
– Istenem… nem szabad innia, hátha valami sürgős műtétre lesz szükség… - reszketett a keze.
Benedvesített egy papír zsebkendőt és a szája elé tette. De nem ért semmit… betolták a röntgenre, hogy megállapítsák, eltört-e valamije.
Újra a folyosón állt a hordágya. Évike mellette, fogta a kezét és betakargatta a pléddel, amit otthon terített rá, hogy ne mezítelenül szállítsák el, egy félig ráfordított lepedővel.
– Milyen jó, hogy hoztuk ezt a plédet! – mondta közben.
– Ez keresztapádé! – mondta Alone.
– Igen, az övé!
Az időjárás jelentette, hogy ő is sajnálja. A levegő teljesen lehűlt és egyfolytában zuhogott az eső.
„Könnyezik az égbolt, akár a szívem…” – gondolta Évike.
A betegszállító ismét eltolta Alonét, sebesen berontott vele az ambulanciára…
A soha véget nem érő ceremónia után, infúzióval és katéterrel felszerelve letolták az intenzívre.
Évike bizakodott, bár amikor meglátta, hogy az ágyon fekve a folyosón kellett várnia, amíg felszabadítanak egy helyet, azaz egy alumínium tepsiben kiszállítanak valakit, majd helyette betolják a keresztanyját… összeszorult a szíve…
Kinn kellett várakoznia, amíg többféle fájdalmas beavatkozás után végre beengedték hozzá.
- Végre, itt jó kezekben van, itt megmentik, már nem lesz semmi baj! Holnap délután jövök, mert ide nem szabad csak négykor bejönni, akkor is csupán tíz percre!
– Igen, mert ez az intenzív! – úgy feküdt Alone, mint egy engedelmes kisgyermek.
– Igen, de ha jobban lesz, felmehet az osztályra.
Ebben azért is bízott, mert az ott lévő nővér felsorolta, mit vigyen majd be neki: papucsot (hurrá újra járni fog és jobban lesz, ha ezeket kérik), törölközőt, popsitörlőt, zsebkendőt, tusfürdőt, dezodort, két szivacsot…
- Rendben, holnap hozom!
Majd búcsút vett imádott keresztanyjától.
– Most már mennem kell… itt nem maradhatok…
– Köszönöm… mindent köszönök… - lehelte Alone.
A puszi után Évike távozott. Fájlalta, hogy a sok műszer és az ágy miatt nem tudta átölelni a szeretetre éhezőt, hogy a puszit is alig bírta rányomni az arcára, de bizakodott.
Alone szenvedett, egyre jobban fájt a lába, nem kapott levegőt, és az infúzió ellenére nem győzött eleget inni. Ivott és ivott, közben mégis szomjasnak érezte magát.
„Drága csillagom, hol vagy?” – szólította a párját a kínok között.
„Itt vagyok veled! Fogom a kezed!”
„Nagyon fáj…”
„Vérzik a szívem…” – érezte át a szenvedését.
„Nem bírom ki…”
„Akkor gyere velem!”
„Holnap jön Évike!”
„Nem baj, gyere most!”
„Megvárom… megígértem…”
„Évikének…”
„Tudom… de még nem…”
„Még nem…”
A nővérke egy újabb adag injekcióval próbált javítani a helyzetén, aztán kapott altatót, és elnyugodott.
Reggelre picit jobban lett, ezért felvitték a kórterembe.
Évike értesített mindenkit, így sok egyéb rokon kíséretében délután megérkezett, ahogyan ígérte. Ám még ő is meglepődött, hogy Alone már össze-visszabeszélt, értelmes szavak alig hagyták el az ajkát, és nagyon, de nagyon fázott, pedig rettentő kánikula volt. Még mindig remélte, hogy jobban lesz, bár a lába olyan irgalmatlanul fájt, hogy nem lehetett megérinteni.
A rokonok etették, itatták, Alone bár apránként, és icipici falatkákat, de megadóan evett és ivott. A fél oldala azonban lebénult, nem tudta megmozdítani sem a kezét, sem a lábát, pedig érezte, mert nagyon fájt neki.
Évike szíve vérzett, átérezte, mit érezhet, nyomasztotta, mi lesz vele, hogyan fog felépülni, mert megígérte neki, hogy otthonba nem adja be, de ha hazaengedik, már nem lehet egyedül hagyni, és ha béna marad, akkor nem bírja ellátni…
„Itt vannak a katonák!” – mondta Alone.
A látogatók szánakozva néztek rá.
„Itt fekszik Bálint is, most a szomszéd szobában van!”
Bár a rokonok úgy vélték, nem olyan rossz a helyzet, mint azt Évike hirdette, hiszen érzi a végtagjait, és beszélni is tud, de egyiküknek sem tetszett, hogy félrebeszél.
– Nem is olyan vészes, én rosszabbra számítottam! – mondta az egyik fiatal fiú.
– Még ettől is rosszabbra? – kérdezte Alone teljesen úgy, mint régen.
– Na, ez jó hír! Fel a fejjel, keresztanya, gyógyuljon meg, és nagyon vigyázzon magára! – bíztatta Évike.
– Vigyázhatok én… - mondta, mint mindig, ha ezt kérték tőle.
- Holnap nem jövök, majd csak csütörtökön, de bejön a fiam!
– Jó! – egyezett bele.
– Aztán csütörtökön már sétálunk!
Megfogta a kezét, de a rács miatt már se puszi, se ölelés nem volt.
A rokonok távoztak…
Alone újból magára maradt, elbeszélgetett elhunyt szüleivel, öccsével, húgával, és a párjával.
Félig már odaát járt…
Odaát, ahol fény ölelte és a szeretet várta mindenütt, ahová lépett, ahol szabad volt és végtelen, korlátok, idő és tér nélkül.
Aztán visszatért és ismét szörnyen szenvedett…
Minden porcikája fájt, a teste kezdett leépülni. A bal oldala, amelyen még otthon a földön feküdt, kisebesedett, vérzett, ráadásul merő kínszenvedés lett a levegővétel…
„Drágám, segíts!” – pihegte.
„Itt vagyok! Gyere velem!”
„Jövök, igyekszem, de Évike…”
„Igen, még nem engedett el… de el fog, és én várlak! Gyere, hisz már láttad milyen, érezted, itt nem fáj semmi!”
Évike eközben gyógyító levest főzött a kicsike asszonynak.
„Eddig ő főzött rám, mostantól én főzök rá! Ettől biztosan meggyógyul! A gyógyító húslevestől erőre kap!” – gondolta.
De mire beért… olyan látvány fogadta, amire nem számított…
Alone kínok között szenvedve szaporán kapkodta a levegőt. Látszott rajta, hogy minden légvétel keserves szenvedést okoz. Már nem vette tudomásul, hogy ott vannak a szerettei. Néha kicsúszott egy-egy szó az ajkán, de úgy tűnt, már nincs magánál. Évike megállt a lebénult oldalánál. Minden ízében remegett, átérezte a szenvedését. Nem tudott segíteni, pedig megpróbálta és Alone már nem akarta fogni a kezét. Ekkor megfogta a vállát és szánakozva, belül sírva, szívének teljes szeretetével azt gondolta:
„Ahogy neked jobb… legyen…”
Azután nem bírta visszafojtani a sírást. Elengedte a vállát, nehogy észrevegye imádott kicsikéje. Szótlanul sírni kezdett. Alone mozdulatlanul feküdt, szeme csukva, elfordulva…
Aztán kiszólt:
- Ne sírj, Évike!
Ez volt az utolsó szava…
Évike teljesen maga alá került, minden létezőhöz imádkozott, kérte az angyalokat, a Teremtőt és a lakásában fájó szívvel a keresztapjához fordult. A temetésen kirakott vidáman mosolygó képe az ágya fölött lógott.
– Kérlek, keresztapa, ha hatalmadban áll, most segíts a csillagodon, mert borzalmasan szenved, nézni sem lehet, hát még kibírni! Kérlek, inkább vidd magaddal, csak legyen vége a szenvedésének!
Gyertyát gyújtott és lehajtotta a fejét.
A lakásban nem érzett fájdalmat, szenvedést, kínt, vagy gyötrelmet, szeretetteljes megnyugvás kerítette hatalmába, érezte, hogy ott vannak vele.
Együtt…
Keresztapa úgy mosolygott rá a képről, mint életében, szinte már mozgott a szája. Ő mindig vidám volt, derűsen fogta fel az életet, szeretett élni, mindenkit szeretett…
Alone is beismerte, csak tanulni lehetett tőle.
Mivel bömbölve ment hazáig, pénteken képtelen lett volna bemenni hozzá, szombatig várt, hogy jobban legyen…
Alone már fogta Bálint kezét, menni akart, de a borzalmas fájdalom még lenn tartotta.
Nehezen vált el a testétől…
„Még nem intéztem el mindent!”
„Majd Évike elintézi! Bízd rá! Gyere!”
Kívülről látta, amint az ismerős test rángatózik, de az már nem ő volt…
Újból az intenzív…
Hajnali egy óra…
Mindenki a test körül sündörgött, félelmetes gépek zaja, fémcsörgés, szúrások, elektrosokk, néha egy-egy borzalmas korty levegő. Kiabálás… pofonok… őrjítő fájdalom a lábában, a fejében, azután mindenütt, üvölteni akart, de nem tudott…
Majd finom virágillatot érzett, csodálatos fényes fehér fény borította el… örök fényözön, nyugalom, béke, boldogság, szeretet.
Suhanni kezdett…
Hazatért… ismét hazatért… de hiszen mindig is itthon volt! Bár egy pillanatra lehetőséget kapott érzékelni az időt…
A Forrás ugyanolyan természetes, feltétel nélküli szüntelen örök örömmel fogadta magába, mint amilyennel útjára bocsátotta, akkor ismét átérezte, valójában mindig vele volt, sohasem hagyta magára önmagát, önnön kicsinyke darabját, csupán lehetőséget adott.
Felolvadt a legmagasabb rezgésben, a szeretetben, a közös szívben, együtt lebegett mindennel és mindenkivel a mindentudás lét-nemlét gyönyörében.
Öröktől fogva, örökké…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése