Reváns

Borinak nagy sokadára, jóval túl a negyvenen sikerült állást szereznie az egyik hivatalban, ahol amolyan négyórás kiegészítő munkát kapott a rokkant nyugdíja mellé. Ott ismerkedett meg a mindig vidám Annival, aki a lánya lehetett volna. Rövid időn belül barátnők lettek, bár addig soha nem volt se barátnője, se bizalmasa, az élete miatt. A hosszú téli hónapok alatt szép lassan majdnem mindent elmeséltek egymásnak önmagukról, és az élettörténetükről. Majdnem mindent, mert Bori egyébként elég zárkózott volt, és a fájdalmasabb részeket gondosan őrizgette magának. Egy szép tavaszi napon a munkaközösséggel kirándulni mentek, amikor a buszon szorosan egymás mellett ültek, Ani végre meg merte kérdezni azokat a dolgokat, amikre mindig kíváncsi volt, csak attól félt, hogy túlságosan tapintatlan lenne, és nem akarta megbántani az érzékeny lelkű újdonsült barátnőjét. Néhány jelentéktelennek tűnő csacsogás után megkockáztatta a dolgot.

- Miért olyan rövid a hajad? – tette fel az első kérdést.

- Volt egy balesetem…

- Azért vagy rokkant nyugdíjas? – érdeklődött tovább, pont ez érdekelte legjobban.

- Igen… - sóhajtott Bori.

- Na, és… Dolgoztál már valahol?

- Miért? – nézett rá ijedten a másik.

- Hát… csak, mert látom, hogy olyan… olyan gyakorlatlan vagy… - felelte, de máris kínosan feszengett.

- Igazad van! Nem, még sohasem dolgoztam sehol… - vallotta be nagy nehezen.

- Bocsáss meg! Ezt mindig szerettem volna tudni, de nem mertem megkérdezni… ne haragudj, nem azért mondtam, csak tudod… úgy vettem észre, hogy az embereket sem ismered igazán, és a munkában sem vagy túl tapasztalt… - szabadkozott – néha úgy érzem, nekem sokkal több tapasztalatom van az életről, mint neked, pedig…

- Pedig kétszer annyi idős vagyok! Igaz? Ezt akartad mondani?– folytatta a mondatot - Tudom! Nem baj, nem történt semmi, kérdezz nyugodtan, most az egyszer felelek! – válaszolta engedékenyen - Igazad van, valóban… gyakorlatlan, és tapasztalatlan vagyok, de hát nem csoda, ha otthonról ki sem mozdultam! Hm… igen, sok- sok évig ki sem mozdultam… a bevásárláson kívül nem jártam sehová… – majd gondterhelt arccal elkezdte mesélni a számára legfájóbb dolgokat, amikről addig nem beszélt senkinek, legalábbis idegennek nem.

Miközben a busz ide-oda kanyargott az úton, Ani szemei előtt lepergett Bori életének filmje. A történet egészen a diákévekig nyúlt vissza.

Feri volt a legjobb srác az egyetemen, magas, kisportolt, csinos, kedves, fekete hajú, fekete szemű, szép, sima bőrű, igazi álomlovag, rajongtak érte a nők, jelenlétét állandó hölgykoszorú övezte, alig tudta levakarni magáról őket. (no, meg persze nem is igen akarta…) Bori szeme felragyogott beszéd közben, lelkesen sorolta a párja jó tulajdonságait, látható volt, hogy végtelenül büszke lett magára, amikor a rengeteg csábító ajánlat közül őt választotta ez a szuper fiú, aki világéletében minden gyönyörűsége ellenére igazi úriemberként viselkedett. Nemcsak a külseje, de a belseje is csupa jellem volt, és még ma is az. Valójában Bori sem panaszkodhatott, ő meg a legjobb nőnek számított akkoriban. Csinos, vékony, szőke, kék szemű, magas, igazi manöken alkat, akire ragadtak (volna) a srácok, ha nem köt ki mindjárt az elsőnél. Válogathatott volna, de nem tette… Ettől egészen elkomorodott. Az arckifejezése és a kedélye folyamatosan hullámzott, attól függően, hogy számára jónak, vagy rossznak ítélt eseményeket idézett fel a mondandójában.

- De szép volt, de régen volt! Talán igaz se volt! – sóhajtott fel - Minden olyan jól indult, csodálatosan, végtelen szerelem, álompár, álomkapcsolat, álomjövő. A hátunk mögött irigykedve összesúgtak. Bizony!

Bori már szinte önmagát is irigyelte az akkori földi csodáért. Történt azonban valami, valami, ami mindent megváltoztatott…

Egy verőfényes forró nyári napon négy motorral indultak neki a vakvilágnak, a barátaikkal együtt. Szokásuk szerint minden buliban lazán részt vettek, nem maradtak le soha semmiről. Sisak nélkül száguldoztak az országúton, széttárt karokkal, miközben csukott szemmel az arcukat a sugárzó nap felé fordították. A vezetők szintén így tettek, elengedett kormánnyal áldoztak a szabadság oltárán. Élvezték a pillanat varázsát, a száguldást, a napsütést, a szabadságot, a határtalanságot, és a végtelenséget. Úgy érezték, ettől szebb, jobb pillanat nem létezhet! Együtt üvöltötték az égre „szabadság!” Bori erre a pillanatra még élénken emlékezett… onnan kezdve se kép, se hang…

Egy kórházi osztályon ébredt, ahol az ágya mellett egy kimondottan jóképű fiatal férfi aggódva figyelt.

- Felébredt! Kinyitotta a szemét! Hála Istennek! – kiáltotta az ismeretlen.

- Akkor jó, akkor most már minden rendben, van remény! – mosolygott rá a csinos nővérke – nyugodjon meg! – tette a kezét a férfi vállára.

- Köszönöm, köszönöm! Istenem, köszönöm! – rebegte a férfi hálásan megsimítva a nővérke kezét – Édesem! – csuklott el a hangja, miközben újra ránézett.

- „Mi történt?” – akarta kérdezni, de nem tudott megszólalni, fel akart ülni, de mozdulni sem bírt.

- Édesem, drágám, köszönöm… szeretlek… meglátod, most már minden rendben lesz! Ha itt vagy velem, és én veled… minden rendbe jön! Minden rendben van! – folytatta bizakodva.

Bori nem tudta, mi van rendben, mi jön rendbe, mi történt valójában, sőt a férfit sem ismerte meg, nem emlékezett semmire, pedig megpróbált kutatni a múltban, első reakciója a férfi kiléte után kapaszkodott, de semmi nem jutott eszébe. Próbált megszólalni, nem ment. Feri szemmel láthatóan boldog volt, egy lágy puszit nyomott az arcára, és remegve szorongatta érzéketlen kezeit. A kezeit, amikről csak gondolta, hogy talán az övéi lehetnek, mert úgy látta, amikor idegenként végignézett a magatehetetlen húskupacon, ami az ágyon hevert, ezért sejtette, hogy a testéhez tartoznak. Nem tudta, mire vélje a dolgot, ismételten meg akarta kérdezni, hol van, mi történt, ki ő valójában, ki ez a férfi, aki örvendezik az ágyánál, de továbbra sem jött ki hang a torkán. Némán bámulta a reakcióit, miközben semmit sem érzett, se örömöt, se bánatot, se fájdalmat, egyszóval úgy tűnt, egy álomvilágban lebegett, akit semmi nem érdekel abból, ami körülötte történik. Abban a pillanatban magatehetetlenül feküdt, örülhetett volna, hogy legalább a látás képessége megmaradt, hangokat hallott ugyan, de minden más összefüggéstelennek, érthetetlennek, távolinak, idegennek tűnt, mintha egy filmben nézte volna az eseményeket, és ő maga nem szereplője, csak nézője lett volna.

Maga sem tudta, meddig volt ilyen állapotban, de ez akkor nem érdekelte, teljesen elveszítette minden tudását, az időérzékével együtt. Feri minden nap bement hozzá, ami végül egy ismerős ritmust kölcsönzött az ágyban fekvésnek, és kezdte elhinni, hogy az a valaki tényleg ismeri, sőt, szereti őt. A jóképű Adonisz egyre jobban megtetszett neki, aki végtelen türelemmel, kitartással, és kedvesen tanítgatta újra hallani, beszélni, megérteni a szavakat, minden egyes szót. Együtt örültek, amikor megismerte a kiskanalat, hát még akkor, amikor végre, valahára ki tudta mondani magát a szót, kiskanál! Persze, csak nagyon lassan, szótagolva, és halkan, de akkor is nagy eredménynek számított. Emellett minden mozdulatot újra kellett tanulnia, megmozdítani a kisujját, bizony, egészen innen indult az újratanulás. Olyan volt, mint egy ma született csecsemő, aki most érkezett a Földre, ha lehet, még attól is magatehetetlenebb, és kiszolgáltatottabb. Elmondhatatlan erő, és élni akarás kellett ahhoz, hogy mindezt végig tudja csinálni, de kizárólag Feriért tette meg! Feriért, aki nap, mint nap lelket öntött belé, akiért érdemes volt élni, aki vele együtt örült minden apróságnak, amit mások természetesnek vesznek. Idővel tőle tudta meg, hogy száguldozás közben összeütköztek egy teherautóval, és ő hátul lerepült a motorról, jó messzire elszállt, fél oldalán csúszva az úttesten, a túloldalon lévő betonpadkának csapódva, szerencsére nem jött semmi a másik oldalon, ami elüthette volna. A balesetből kifolyólag többek között olyan fejsérülést szenvedett, minek során egy vérömleny keletkezett az agyában. Agyműtétet hajtottak végre rajta, különben már nem élne, a műtét kétséges kimenetelű volt, de azért megpróbálták, hátha mégis. Három hétig feküdt kómában, mire felébredt, ám akkor már sajnos, semmit sem tudott, se beszélni, se mozogni, csak egy helyben feküdni, látni, hallani, érteni nagyon keveset. Leborotválták a szép hosszú, szőke haját, ami gazdagon ékesítette a fejét, amire mindig olyan nagyon büszke volt. Kopaszon feküdt, szemben a jóképű férfival. A barátok viszont szerencsésen megúszták, döbbenten álltak a történtek előtt. Sajnálták Ferit, akinek az a sors jutott, hogy a magatehetetlen barátnőjét pátyolgassa. Egy párszor még meglátogatták őket, de miután Bori egyiket sem ismerte fel, nem tudtak miről beszélgetni velük, Ferit sem tudták semmi jóval kecsegtetni, ezért szép lassan elmaradoztak, lemorzsolódtak, végül teljesen eltűntek, mondhatni elmenkeültek. Ketten maradtak meg egymásnak…

- Akkoriban nem gondoltam arra, hogy jobb lett volna inkább meghalni. Valami ismeretlen erő arra buzdított, hogy élni, élni kell! Ezért hajlandó voltam szót fogadni, erőlködni, elfogadni a számomra ismeretlennek tűnő férfi áldozatos segítő kezét, akinek a balesetben csak kisebb sérülései lettek, itt-ott egy seb, amit összevarrtak, mire magamhoz tértem, már csak a rózsaszín sebhelyek tanúskodtak a közös esetről.

- Ez elképesztő! – csodálkozott Ani.

- És még mindig nem minden…

Feri vezette a motort, ezért felelősnek érezte magát a lány sorsáért, bűntudatot érzett, mert neki szinte semmi baja sem lett, így hát odaadóan segített a felépülésében. Az egyetem után minden áldott nap egyenesen a kórházba rohant, ott serénykedett késő estig, etette, itatta, fürdette, gyakoroltatta a beszédet, a mozgást, és örült a sikereknek. Fél év telt el, mire végre sikerült egyedül megmozdítania a kisujját, addigra a haja is kinőtt, és a seb, - az egészen körbevágott koponyán - lassan halványodott, ráborult a hajkorona. Ez a bizonyos fél év rányomta bélyegét a további életükre, Ferinek az áldozatos munka, Borinak a megerőltető élni akarás miatt, de minden nehézség ellenére örök élménnyé, összetartozássá kovácsolta a két életet.

A lányt 8 hónap után hazaengedték a kórházból, ahonnan egyenesen Feri albérleti lakására vitték, hogy mindig vele lehessen, segíthessen. Szerencsére tavasz vége volt, a nyári szünetben otthon tudott maradni, ősszel pedig már egyedül hagyhatta, ameddig bejárt az előadásokra. Közben minden orvosi vizitre, kontrollra elkísérte. Másfél év múlva egészen ügyes lett, egyedül is ellátta önmagát. A küzdelem, az újra tanulás végül eddig tartott, de akkor sem volt még teljes értékű ember, és soha többé nem lett ugyanaz, aki előtte volt.

- Sokszor nevettem azon, hogy Feri most már kénytelen lesz feleségül venni, mert így még egy kutyának sem fogok kelleni! – mondta felnevetve.

Az a másfél év lelkileg jól összehozta őket. Ebben a helyzetben Borit az sem érdekelte, hogy a férfi szeretőket tartott, pedig tudta, megérezte, mindig meglátta rajta. Feri hiába titkolta, annyira egy húron pendültek, hogy Bori még a szerelmes pillanatok pontos időpontját is meg tudta volna mondani, de nem kérdezte tőle senki, ő pedig hallgatott.

- Mit számított az akkor, abban a helyzetben? Azt gondoltam, majd biztosan abbahagyja, ha újra teljes értékű ember leszek.

Feri közben elvégezte az egyetemet, megszerezte a diplomát, újságíró lett. Jó állást kapott, és arra gondolt, ideje összeházasodni. Bori lemaradt mindenről, de már nem akart tanulni, egyszerűen örült, hogy él. Lassacskán az emlékezetét is visszanyerte, mégis az „előző életéből” a motoron való szabad száguldás maradt az utolsó képe, a balesetre egyáltalán nem emlékezett, úgy gondolta, talán jobb is.

Két évvel az eset után összeházasodtak. A bank, és a család segítségével sikerült egy másfél szobás garzont venniük, ott kezdték meg új, közös, felnőtt életüket. A lány egyből rokkant nyugdíjason. Megérdeklődték, ha már házasok, lehet - e egyáltalán gyermekük, mire az orvos azt javasolta:

- Hát… kérem, megpróbálhatják, egy- két év múlva, de csak egy gyermekre gondolhatnak, és akkor is nagyon kell majd vigyázni. Szoros orvosi kontrollra lesz szükség!

Megfelelt, így vártak még két évet, majd Bori veszélyeztetett terhesen, végig fekve kihordta egyetlen kisfiúkat. Azt hitték, már minden rendben, az életük a jó sínen halad. Feri viszont továbbra sem tudott ellenállni a szép nőknek. Bori ezt egyre jobban sérelmezte, mindig mélyen érintette a dolog, a legérzékenyebb pontjára tapintott.

Amikor idáig ért az elbeszélésben, látszott rajta, hogy nagyon elszomorodott, mély sebeket szaggatott fel benne a gondosan elrejtett múlt, és a rengeteg lelki sérülés, amit átélt, sóhajtott egyet, majd nagy nehezen legördültek a könnycseppjei.

- Miért nem hagyod ott? – kérdezte Ani.

- Tulajdonképpen nem tudom… mindig azt vágja a fejemhez, úgysem kellenék senkinek, és igaza is van, nézz rám! Egy roncs ember vagyok! Egy lepukkant, semmit érő… nem éltem soha… soha… nem tudom, milyen az élet, a nagybetűs élet, nem is tudom, mit erőlködöm még? – sóhajtotta fájdalmasan – Jó lenne meghalni! Megváltás lenne! Nem hiányoznék a kutyának se!

- Dehogyis! Ilyet ne mondj! Nem vagy lepukkant, se roncs! - kiáltott fel Ani - Tök jól nézel ki, senki sem mondaná meg rólad, hogy 46 éves vagy! – mutatott rá.

- Tiszta ősz az a pár szál hajam is, ami van! – mutatott a sötétszőkére festett rövidke kis hajára.

- Szerintem jól nézel ki, nem értem, miről beszélsz?

- A hajkorona volt az ékességem… tudod, amikor a műtét után kinőtt, már minden szál ősz volt… - mutatta a fejét – és nem nő meg ettől hosszabbra!

- Minden szál ősz volt? – csodálkozott Ani.

- Igen! Azt mondták, a sokk miatt, amit átéltem… egy nap alatt megőszültem! Érted ezt? 23 évesen…

- Ez szörnyű érzés lehetett… De nem látszik rajtad ez a sok megpróbáltatás! Csinos vagy, sőt, kimondottan szép!

- Áh! Hagyjuk, tudom, hogy csak azért mondod, de erről ne beszéljünk többet! – tartotta maga elé a kezeit, nem engedte, hogy Ani bármit szóljon még ehhez - Ráadásul jóformán egy rendes ruhám sincs, otthon nem kellett, mindig valamilyen szabadidő ruhában kóricáltam…

- Hát akkor majd most veszel magadnak valamit! A hajad meg úgy jó, ahogy van, jól áll neked!

- Na, persze… Tudod, úgy, de úgy visszaadnám Ferinek, úgy szeretném megbosszulni azt a sok- sok megaláztatást, a rengeteg csalárdságot! Elismerem, mindig végtelenül rendes ember volt, talpig úriember, ma is az, de amellett az önérzetemet, a lelkemet, a nőiességemet folyton sárba taposta… bár nem hiszem, hogy szándékosan. Áh! – legyintett - Mindig, mindig volt mellettem másik nője, nem is egy, sőt az egyik évekig tartó kapcsolatából lánya született… mindez mellettem, mellettem… te érted ezt? Pedig én nagyon szerettem, őszintén, odaadóan, teljes szívemből, mindenemet odaadtam neki, a fiatalságomat, az egészségemet, az életemet, a szerelmemet, még ma is imádom, de, de… - tartott egy kis szünetet - ezeket mégsem tudom megbocsátani neki! Soha! – mondta ki hevesen.

- Megértem… hát… nem tudok mit mondani… - nézett együtt érzően a fiatal barátnő.

- Nem megy a megbocsátás…

- Elismerem, nekem sem menne! Totál monogám vagyok! Ha én ott vagyok, akkor ne legyen más! Még hogy egy gyereket is szül neki egy másik nő… Felfoghatatlan! Főleg abban a helyzetben… olyankor gondolom az ember még érzékenyebb…

- Igen, még érzékenyebb! A legdühítőbb, hogy a nőt ismerem, a nevét is tudom, Vera… Hát… Sokszor magamra néztem, és úgy gondoltam, igaza van, hisz neki sem könnyű egy ilyen ember mellett, akit egy motorbaleset miatt vett feleségül… nem hiszem, hogy ő szeret, már abban sem hiszek, hogy valaha szeretett… csak bűntudatból volt az egész… bűntudatból…

- Szerintem, szeret! Ha nem szeretne, akkor nem lenne veled! Elég lett volna, ha minden hónapban fizet neked, de ő veled maradt, és gyermeket akart tőled! Te megadtad neki, amit kért! Így van?

- Igen, és az micsoda öröm volt mindkét részről! El sem tudom mesélni! – csillantak fel a szemei – az új élet!

- Na, látod! Bocsásd meg neki, ő ilyen…- kezdte Ani a bíztatást.

- Te megbocsátanál?

- Én? Én? Hát… az attól függ! Nem vagyok a te életedben, nem tudom, a helyedben mit tennék… Én azt hiszem, azonnal elhagytam volna! Hogy néz ki az a Vera?– gondolkodott, és közben saját kapcsolatára gondolt – bár, ki tudja?

- Vera? A legfurább, hogy szerintem nem szebb, mint én, sőt… ráadásul kövér! Nem tudom, mit eszik rajta a férjem! Egy biztos! Én revánsot akarok! Vissza akarom adni, csak egyszer az életben, érezze azt, amit én! Neki mindig ott volt a biztos háttér, hiszen otthon voltam, vártam rá, mindig vártam rá, felneveltem a gyereket, soha nem kértem semmit, igénytelen voltam, eltűrtem, amit tett velem, eltűrtem a szerelmeit, sokszor még a leveleit is elolvashattam, mert annyira öntelt volt, annyira bízott önmagában, hogy még el sem dugta előlem! Tudod te, mit éreztem én? Milyen érzés volt ez nekem? Amikor ennyire semmibe vett? Nem nézett embernek, nem tartott nőnek! Tudod, te ez milyen érzés volt nekem? – kérdezte felháborodva.

- Nem, nem tudom, nem tudhatom… De gondold meg, mielőtt bármit teszel. Ha már eddig kibírtad… ezt ismerted…

- Persze… ha már eddig kibírtam… de hogyan?

- Hát igen… az sem mindegy! – ismerte el a fiatal nő.

A mélyen szántó beszélgetés végén megérkezett a busz a célállomásra. Leszálltak, és elvegyültek a többiek között. A kirándulás jól sikerült, kellemesen érezték magukat, de a történetről többé nem beszéltek. Néma csendben őrizték a titkot, ha néha találkozott a pillantásuk, akkor tudták, mire gondol a másik.

Boriban azonban továbbra is olthatatlan bosszúvágy forrt, hogy egyszer az életben visszaadhasson mindent, minden érzést egy összegben, amit az évek során lenyelt. Az érzést akarta visszaadni, mert a párja biztosan el sem tudta képzelni, mit érzett ő, mélyen, legbelül. Persze, ez nem úgy megy, hogy kimegy az utcára, és kész a bosszú. Várt, mert várni a kellett az alkalmas pillanatra, de a tervét nem adta fel, dédelgette az álmát, egyszer biztos sikerül. Dolgozott tovább, mintha mi sem történt volna, vett néhány csinos ruhát, a barátnőivel egyre többször elmentek kirándulni, eljártak moziba, színházba, születtek új barátságok, szigorúan csak barátságok. Egy kicsit úgy érezte, mintha most már élne, úgy, mint más „normális” ember.

Egy napon vásárlás közben úgy tűnt, elérkezett a várva várt perc, összetalálkozott egy volt általános iskolai szerelmével. A férfi ugyanabban a bevásárló központban válogatott a ruhák között, amelyikben ő.

„Fura dolog ennyi év után viszontlátni valakit, akit egykor szerettünk! Hú, de megemberesedett, és milyen ősz a halántéka, vajon tényleg ő az? Hová tűnt az a vékony, szerény, hosszú fekete hajú fiú? Áh! Nem lehet ő! De szeme… a szeme” – morfondírozott Bori.

Elmentek jó párszor egymás mellett, ám egyre gyanúsabb pillantásokkal figyelték a másikat, kerülgették az elkerülhetetlent. János ugyanolyan gondolatokkal küzdött, majd összeszedte minden bátorságát, és félszegen megszólította.

- Elnézést hölgyem… kérem, ön annyira hasonlít egy régi ismerősömre… akinek Bori volt a neve… esetleg önt nem úgy hívják? – bátortalankodott.

- Az attól függ, ki kérdezi…

- Elnézést, bemutatkozom… Kiss János! – tartotta a kezét.

- Ha ön valóban Kiss János, akkor én Szabó Bori vagyok - tétovázott.

- A Petőfiből?

- A Petőfiből!

- Jaj Istenem! Bori, hát tényleg te vagy az? – ujjongott a komoly férfi.

- Azt hiszem, igen! – vigyorgott Bori – ha te meg te vagy!

- Hogyan téveszthettük szem elől egymást?

- Hát… ki tudja azt már! Mit keresel itt?

- Látogatóba jöttem a szüleimhez, lassan készülök haza, és a gyerekeimnek keresek valami ajándékfélét… hát te?

- Én? Én? Én csak magamnak akartam venni egy kis kabátot…

- Na, gyere, adj egy puszit! – kérte János, és széttárta karjait, ugyanúgy, mint régen.

Nagyon megörültek, amikor kiderült, hogy tényleg ők azok, önfeledten összeölelkeztek. Alaposan megtapogatták a megtestesült álmot, János pedig egy óvatlan pillanatban szájon csókolta Borit, aki nem ellenkezett…

Majd otthagyták az áruházat, beültek egy presszóba, és mindent elmeséltek, ki hogyan élt eddig, mi történt. Bori bevallotta a balesetet, és minden mást, ami megesett vele, bár az ő élete korántsem tűnt érdekesnek. János az orvosegyetemen ismerte meg a leendő feleségét, akivel Kanadában telepedett le, nem messze a lány szüleinek házától, ahol együtt építkeztek. Évek hosszú sora alatt azonban elhidegültek egymástól, és három évvel azelőtt elváltak. Jelenleg együtt élt a gyermekeivel, és a volt feleségével a nagy családi házban, amit nem akartak elkótyavetyélni a különválás miatt. Lekerítették, mindent felosztottak igazságosan, így mindkettejüknek külön élete lehetett, de azért barátok maradtak, annál is inkább, mert a lakásban volt a rendelőjük.

- Így érdemes kultúráltan elválni, mint két intelligens ember! – fejezte be János.

- Nem semmi… mint két intelligens ember! Nahát! És nem szakadnak fel a régi sebek, főleg, ha naponta találkoztok? Nem jut eszetekbe a vadviharos szerelem, a fiatalság?

- Abszolúte nem!

- Hát… akkor nem értem… milyen szerelem volt az, amiért még az országot is elhagytad, és így át tudott alakulni?

- Hidd el, az volt… szerettük egymást, tudod, ott jobbak az anyagi körülmények, a szülei is orvosok, segítettek…

- Aha, értem…

- Sikeres egészségügyi vállalkozást működtetünk, ahol a volt feleségemmel, és orvostanhallgató gyermekeimmel együtt dolgozunk, van néhány alkalmazottunk. A nagyszülők már nyugdíjasok…

- Milyen orvos vagy?

- Nevetni fogsz, szülész – nőgyógyász…

- Nem semmi! És a feleséged?

- Ő belgyógyász, a fiam lassan végez, fogorvos lesz, a lányom pszichiáternek tanul… ezek ott nagyon keresett, jól fizető szakmák, úgy is mondhatnám, magánklinikánk van…

- Állati! A Kiss Jani! – csodálta Bori.

- Hát igen… ez van… emlékszel még?

- Mire? – kacsintott Bori.

- Hát… tudod… a bankett éjszakájára?

- Lehet azt elfelejteni? Istenem! Nyolcadikosok voltunk! És megtettük! Te láttad, a mai nyolcadikosok milyen fiatalok?

- Láttam, tudod, mi is azok voltunk…

- Lehet… aztán eltűntél!

- Igen… megijedtem… nem akartam 14 évesen családot alapítani…

- Azért szólhattál volna! Családot én sem akartam!

- Tudod, kitűnő tanuló voltam, és tovább akartam tanulni!

- Mint ahogy én is! – nézett rá Bori – de látom, neked bejött az élet! Addig én megjártam a poklokat!

- Mindenkinek megvan a saját pokla… azért hidd el, nem volt könnyű nekem sem!

- Hát persze… azt látom…

, Bori alig tudta követni az ezután olyan hirtelen felpörgő eseményeket. Az ötcsillagos szállodai szobában már kívülről figyelte önmagát, kívülről nézte, biztosan ő fekszik e azon az ágyon, úgy, mint egy tini, mint azon a bizonyos éjjelen, mintha mi sem történt volna az elmúlt huszonegynéhány év alatt… El sem hitte, hogy megtette, hogy ez vele is megtörténhetett, ennyi év után, különösen azok után. Arra gondolt, jól van, az elégtételt megkapta, ennyi volt, biztosan Jánosnak is csak egy kaland kellett, a régi szép idők emlékére, hogy pár percre, vagy órára újra megfiatalodjanak és kész. Különben is… egy menő orvos biztosan nem akar egy koldussal kezdeni…

Nem mesélte el Ferinek, mégsem akarta megbántani, jobb, ha nem tudja, meg aztán, mit gondolna róla? Nem beszélve arról, hogy nem érezte olyan jól magát, nem okozott neki akkora örömöt ez az elégtétel, legalábbis akkorát nem, amekkorát szeretett, vagy elvárt volna. Valójában nem így képzelte el! Nem mondta el senkinek, még a barátnőinek sem, teljesen el akarta felejteni.

János azonban két nap múlva felhívta. A románc folytatódott, eszméletlenül felgyorsult minden, a szállodai kaland megismétlődött egyszer, kétszer, háromszor… mire észrevette magát, már megint egy másik ember volt.

A nagy boldogság közben akadt egy kis problémája, egy régebbi ciszta személyében, amivel műtétre kellett mennie. A munkahelyen végleg leszámolt az operációra hivatkozva, mondván, hogy utána már nem szeretne többé dolgozni. A kollégák ezt eléggé furcsának tartották, hát még Feri, bár az évek hosszú sora alatt megszokta, hogy hirtelen döntéseket hoz a felesége, így nem gondolt semmi rosszra.

A műtét jól sikerült, Bori boldog mosollyal fogadta a látogatókat, szebb volt, mint valaha, ragyogott a szeme. Örültek az új barátai, milyen jól viselte, és hogy biztosan hamar meggyógyul, ha ilyen a hozzáállása. Ani abban bízott, hogy meggondolja magát, és visszamegy dolgozni, de a nő kedves mosollyal ingatta a fejét, és különös fény csillogott a szemeiben.

Feri a hatodik napon egy szál vörös rózsával igyekezett hozzá, amikor úgy volt, hogy megtudják, mikor mehet haza. Fütyörészve szedte a lépcsőket, és boldogan benyitott a kétágyas szobába. Az ágyat üresen találta, és a szomszéd is eltávozott. Egy pillanatra megtorpant, meghűlt benne a vér, a legrosszabbtól tartott, döbbenten állt a kórterem ajtajában. Azt sem tudta, hol keresse, kitől érdeklődjön. Átfutott az agyán a legrosszabb… Kifordult a folyosóra, szédülten falhoz dőlt.

- Hol találhatom Szabó Borbálát? – kérdezte összetörten az arra futó nővérkétől.

- Szabó Borbálát? A hetes kettesről? – haladt el mellette.

- Igen, őt!

- Néhány órával ezelőtt távozott a férjével. – rohant tovább a nővér.

- A férjével? – rökönyödött meg – a férjével?

- Igen, uram! – torpant meg a nővér értetlenül.

- De hiszen én vagyok a férje! – kiáltotta.

- Akkor nem tudom… - ijedt meg a nővérke, és széttárta karjait - Nekem azt mondta, az úr a férje…

- Milyen úr?

- Bocsánat, nem tudom, nem emlékszem…

- De hiszen én vagyok a férje… - folytatta, hirtelen azt sem tudta, hová került, a nővér látta az arcán az őszinte ámulatot - Miféle férjével, hova távozott? – kérdezte még egyszer tétován, mint akit leforráztak - Talán elrabolták? – kereste a magyarázatokat.

- Nem hiszem, boldogan ment… – csodálkozott a nővérke.

- Hát akkor most mi történt? Nem értem!

- Kérdezze meg a felvételi osztályon…– mondta még a nővér, mielőtt tovább futott a dolgára.

- Rendben… a felvételi osztályon… Várjon egy percet! – szólt a nővér után.

- Igen?

- Kérem… elfogadja ezt a rózsát?

- De uram…

- Kérem… már nincs kinek adnom… - nyújtotta felé.

- Akkor, köszönöm, bocsánat, de sietnem kell… - vette el, csak azért, hogy ne sértse meg az urat.

- Igen, értem, menjen csak, viszont látásra!

- Viszlát! – futott.

Feri meggyötörten oldalgott el a felvételi osztályig.

- Jó napot kívánok, Szabó Borbála után érdeklődnék…

- Az ön neve uram? Kije a betegnek, hozzátartozója? – érdeklődött a mogorva hölgy.

- Kocsis Ferenc vagyok, a hölgy férje… - elhallgatott - voltam… - nyögte fájdalmasan.

- Tudná igazolni magát?

- Tessék?

- Uram! Láthatnám a személyi igazolványát? Tudja, hogy megbizonyosodjam a kilétéről, bárki mondhatja, hogy ő Kocsis Ferenc…

- Persze, persze… - kotorta elő, és felmutatta. „Micsoda megaláztatás!” – gondolta hozzá.

- Igen, uram, máris… - kutatott az asztalon a papírok között – na, itt is van, a hölgy ezt a levelet hagyta önnek, amikor távozott! – nyújtott át egy borítékot – a hölgy megkért, adjam át a borítékon szereplő név tulajdonosának, ha a mai nap folyamán érdeklődne utána, ha nem, akkor nyugodtan dobjam ki! – magyarázta.

- Köszönöm… - rebegte Feri, és reszkető kézzel vette át a borítékot.

Alig látott, szédült, fájt a gyomra, megfordult vele a világ, és a szívéhez kapott. Nem tudta felfogni, hogy ilyen megtörténhetett vele. Félrekullogott az útból, kábultan lerogyott az egyik székre, és félve feltépte a borítékot. Az üzenetben kurtán, furcsán ennyi állt: „Elhagylak! Ne keress, Kanadába repültem, mire ezt olvasod, már felszállt a gépem! Bori”

Később minden kiderült, a kórházból egyenesen a reptérre mentek, Bori elrepült Jánossal Kanadába, mindössze egy kis táskával távozott. Nem vitt el semmit otthonról, nem volt szüksége a múltjára, nem követelt semmit, senkitől, soha többé.

Feri alig tudta felfogni, ezt tényleg nem gondolta volna. Azt sem, hogy Bori mindenre képes a bosszúért. Elhatározta, hogy eztán hiába jön vissza térden állva, nem fog megbocsátani!

„Ezt a szégyent! Ezt a megaláztatást! De hát miért? Mit vétettem?” – kérdezgette magától.

Másnap letörten, szomorú arccal, fekete ruhában ment dolgozni, még egy plusz gyászszalagot is feltett a zakójára. Az ismerősök kérdésére szűkszavúan annyit válaszolt:

- Bori meghalt!

- Részvétem… - borultak a közeli ismerősök, a barátok a nyakába.

- Mikor lesz a temetés? – kérdezgették.

- Fogadd őszinte részvétem! - fogadta mélán a részvétnyilvánításokat.

- Hamvasztás lesz, csak a szűk családi körben… ne gyertek el… ő nem akarta!

- Miben segíthetünk?

- Köszönöm… túlélem… csak hagyjatok… hagyjatok magamra a bánatommal…

A barátok komolyan megijedtek, tudták, hogy Bori kórházba ment, azt hitték, ott történt valami, és nem olyan kicsi volt a baj, mint azt nekik elmondták, másrészt féltették Ferit, nehogy a mély fájdalom közben kárt tegyen önmagában. Ők döbbentek meg a legjobban, amikor néhány nap múlva kiderült az igazság. A számon kért Feri pedig vállat vonva csak annyit mondott, hogy számára meghalt a felesége, tehát igazat mondott. A barátok elborzadva csóválták a fejüket, ilyet még nem értek.

- A hálátlan kutya! Számomra meghalt, nem létezik többé! – mondta.

- Végül is igazad van, Ferikém! Ha erre képes volt, akkor nem érdemli meg, hogy bánkódj utána! – ölelte át András barátja a vállát.

- Gondoltad volna, hogy ilyen alattomosak a nők? Felháborító!

- Igaz! Egy nőben sem szabad megbízni! – helyeselt tovább.

- Látod, feláldoztam érte az életemet, és ezt kaptam cserébe!

- Sajnálom, na gyere, igyunk! Szabad vagy!

- Ja, igyunk! Szabad vagyok végre, mint a madár! – kiáltotta.

Jó pár hónapig alkoholba fojtotta bánatát, és azt nem értette, ha végre szabad, mint a madár, akkor miért fáj annyira?

A válást nyolc hónap múlva intézték el, ahol a tárgyaláson még egyszer találkoztak. Bori elégedetten közölte a volt párjával.

- Na, most már mehetsz ahhoz a nőhöz, akivel 15 évig együtt éltél mellettem! Akivel naponta megcsaltál! – húzta ki magát - Feleségül veheted! Szabad a pálya! – kiáltotta még hozzá elégedetten dörzsölve a tenyerét – Most már Vera lehet Kocsis Ferencné!

- Nem fogadlak vissza, hiába könyörögsz majd! – felelte Feri.

- Micsoda? Na ne röhögtess! Vissza se mennék hozzád! Eleget szenvedtem melletted! Tudod, milyen jó életem van? Feleségül vesz az első szerelmem, és boldogan élünk! Tudod, ő egy intelligens ember! Gazdag, és nem olyan kicsinyes senki, mint te! – kacagott, miközben elégtételt nyerve diadalmasan kivonult, mint egy győztes hadvezér.

Feri bánatosan szemlélte, ahogyan beült a párja mellé a taxiba. Mélán bámulta távozó járművet. A sors fintoraként, a 15 évig szeretőként tartott Verának nem kellett, mint férj. Bori persze mindent tudott a párjáról, hiába költözött a világ másik végébe, örömmámorban úszott, hiszen pont azért nem ment hozzá az a nő sem, mert addigra kiismerte.

- Őt is számtalan esetben megcsalta, megalázta, hiába próbált meg úriemberként viselkedni! – fejtegette.

Közös gyerekük akkoriban egyetemistaként nem követte az anyját, utána is itthon maradt, néha meglátogatta, de olyankor sem maradt nála egy- két hétnél tovább.

Feri ezek után évekig magányosan tengette életét, nyalogatta a sebeit, lázasan keresve egy újabb kapcsolatot, aki hajlandó lesz hozzámenni feleségül.

- Revánsot akarok! – kiáltotta bosszú ittasan – Majd én megmutatom ennek a némbernek, hogy egy nála különbet szerzek! Egy sokkal fiatalabbat! Csinosabbat, vidámabbat, háziasabbat!

A terve nagy nehezen sikerült, feleségül vett egy elvált asszonyt, majd a Borival közös gyermekük esküvői szertartásán ismét összefutottak, ahol büszkén feszített oldalán a legújabb,a tőle húsz évvel fiatalabb arával. A volt feleség azonban csak kacagott magában.

- Ugyan, mit akar ez a vénember egy lánya korabeli nőtől? Nevetséges! Mit akar bizonyítani? Majd rájön, amikor nem lesz elég a fiatal pipinek, és az is megcsalja! Akkor aztán megtudja, mit éreztem én, mit éreztünk mi! - Kielégülten vigyorgott, és örült, hogy rendbe jött a saját élete, máig nem bánta meg, nem bánt meg egyetlen pillanatot sem. Ilyen életről álmodni sem lehet, ő maga sem gondolta, hogy létezik! - Ha az ember kitartóan álmodik, és azt soha nem adja fel, előbb utóbb megvalósul! – mondogatta.

Feri viszont nem sokáig élvezhette az új élet kínálta gyönyört, három évvel az esküvője után olyan súlyos szívinfarktust kapott, ami azonnal elvitte.

Bori ma már hetvenéves, az első szerelmével boldogan, vígan, kiegyensúlyozottan él Kanadában, és még ma is iszonyú jót nevet, ha eszébe jutnak Feri teátrális megnyilvánulásai.

Sikerült a reváns, oda – vissza, talán túlságosan is jól…