A változás

Egyre ritkábban járt ki a házából, mert nem kedvelte a változásokat, fiatal korában sem, de ahogy ment az idő az új dolgoktól még jobban elhatárolta magát.

Így, ahogy reggel üldögélt ezen a kora őszi napon az ablak előtti karosszékében és élvezte ahogy   pár vékonyka résen át besüt rá a fény eszébe jutott, mik történtek vele az utóbbi hónapokban és kezdte sorra venni az eseményeket, arra gondolt, ha átlátja, mi történik odakint, akkor majd kitalál valami stratégiát a továbbiakhoz.

Először nyár elején vett észre valamit, amikor reggel kiment a kertjébe, nem állt ott a diófa a dombtetőn, annyira megrökönyödött, hogy csak állt és nézte elhűlve a füvet és a gazokat, fürkésző tekintettel keresett valami nyomot, egy tönköt vagy kéregdarabkát, de semmi. A felhőket is látta az égen ahogy lassú ütemben lebegnek a távoli Dél felé. Egyszerűen olyan idegen volt az egész domb, mintha nem is ezen a Földön járna.

De aztán napokig nem történt semmi, ugyanúgy telt az idő, főzögetett, beszélgetett a szomszédokkal a kerítésnél, evett, megetette a macskáit.

Egyik alkalommal aztán a cseverésző szomszédok közt megjelent egy ismeretlen férfi és beállt közéjük. Ezen senki sem lepődött meg igazán, csak ő. Hiába pillantott az arcokra, csodálkozásnak nyomát sem érzékelte rajtuk, így aztán ő is fecsegett velük erről-arról tovább, de egész nap furcsállta a dolgot, mert érezte, hogy ez az idegen be akar férkőzni közé és a többi ember közé, titkon figyelni kezdte az arcát és nem tudta nem észre venni, ahogy az lopva rápillant néha. 

Attól a naptól kezdve nem lépett ki az ajtón, ha többen is ácsorogtak az utcán, akkor sétált ki beszélgetni, ha csak egyetlen ismerőst látott.

Aztán nyár derekán járhatott az idő amikor kinézett az ablakon és újabb kellemetlen meglepetés érte, mert a szemben lévő ház teljesen idegenül nézett vissza rá. A halvány sárga épület helyett koszlott falú és vakolathiányos öreg falakat látott, hangulattalanul magas, régi ablakokkal, függönyök sem takarták el a benne lévő szobák ürességét, az egész látvány idegenül és nyomasztóan hatott rá, nem is ment ki azon a napon, hanem behívta a cicákat és a konyhájában megetette őket, aztán ahogy beállt a szürkület, lement a még nyitva lévő boltba hátizsákkal és a talicskájával aztán amit tudott, mindenféle konzervet megvásárolt és hazatolta, nagyon fárasztó volt, de amikor a szobában mindent feltornyozott a falhoz, sokkal jobban érezte magát.

A rá következő napon egész nap a boltot járta, vizeket és tartós élelmet hordott haza, állt ugyan a kertjében egy kút, de attól félt, mi van ha eltűnik egy reggel és akkor nem lesz vize? Meg aztán a csapban sem bízott, csak a jó öreg falakban. Azok aztán végigcsináltak már egyet s mást, amíg a falak állnak és ő otthon van, nagy baj nem történhet-gondolta.

Sokat tűnődött, hogy vajon mi jön még, de arra gondolt, bármi is jön, ha ő tudja, hogy mindent megtett, akkor nyugalommal fog a jövőbe nézni és belenyugszik abba ami következik.

Lassacskán, néhány hetes kemény munkával szinte teli hordta a házát. Életében nem költekezett, nem is érdekelte semmi, így aztán volt pénze, amiből most „ feltölthette a készleteit”így mondogatta magában.

A cicái már folyamatosan a házban éltek vele, színes macskalényükkel elszórakoztatták őt, néha órákig elnézte ahogy ugrándozva játszottak egymással.

Egyik este erős szürkületkor az állatok az ajtónál sorakoztak, hogy kimennének ő pedig ösztönösen nyitott nekik, aztán már kint is termett mindkettő. Akkor kapott észbe és szinte azonnal elfogta a vakrémület, majdnem becsapta az ajtót amikor belé nyilallt, mi lesz a cicákkal?

Összeszedte magát és kilépett a bejárati ajtón, a két cica nyugodtan ücsörgött egészen közel hozzá és mind a ketten mosakodtak. Kissé kilesett oldalra a házfal mellől a kapu irányába, aztán vissza a cicáira. Akkor tudatosult csak benne, hogy mit is látott az utcán.

A halvány sárga színű házat látta a szokott helyen az út túlsó oldalán!

Ismét kilesett. Igen, az állt ott, mint régen. Finoman előrébb lépett és balra feltekintett a domb irányába, ahol régen évtizedeken át a diófa takarta el az égbolt egy darabkáját, ahogy most is!

-Nem lehet!-suttogta rekedtes hangon. A cicusok mosakodás közben hátra néztek rá kis válluk felett, esküdni mert volna, hogy mindkettőnek valami mosolyféle játszadozott a szőrös pofácskáján.

Kis ideig még álldogált és körbenézett, de minden rendben volt. Aztán a cicák odasomfordáltak a lábaihoz és az ajtó irányába nézegettek, akkor visszahátrált és bement velük a szobába.

Reggel már tudatosan fürkészte az ablakon át a tájat. Egyre több megmagyarázhatatlan eltűnést és változást fedezett fel. Volt egy erős érzése, hogy nappal nem szabad kimenni de még az ablakot sem okos kinyitnia, csak majd este. A cicái csodálatosan alkalmazkodtak az új helyzethez, nappal aludtak, este felélénkültek és mindenbe bevonták őt is, megütögették a lábszárát, hívták erre-arra, de rend szerint a sötét beálltával ki akartak menni és ilyenkor is mindig hátranéztek tekintetükkel őt keresve.

Egy este amikor a bejárati ajtót be akarta csukni az egyik állatka visszarohant és feltámaszkodott az ajtó lapra, hogy nyissa ki, amikor pedig kitárta neki, akkor eljött onnan és hívta magával, hogy ő is menjen velük. Együtt körbe sétálták a házat a csillagok erős fényében és az ég világon semmi nem történt. Akkor vette csak észre a régen elfelejtett deszkákat a gazban. Fel is vett egyet és az ablakhoz próbálta. Ha nem is volt méretes de úgy tűnt neki, hogy kevés munkával, ferdén felszögelve nagyrészt el is takarhatná velük az ablakokat, amíg tett-vett a cicái egymás mellett üldögélve nézegették őt, hogy mikor mit csinál.

A szögeléskor eszébe villant, mi van ha a szomszédok megharagszanak, amiért ilyenkor kopácsol, de akkora volt a mozdulatlanság, hogy folytatta a munkát, már jól benne járhatott az éjszakában amikor befejezte a cicák jelenlétében a deszkázást, szerencsére mind a két ablakra jutott és még a szellőző kis nyílására is ami megbújt a kamra falában.

Még elácsorgott a ház sarkánál és elnézte az utcát, olyan volt, mint régen, a házakban pedig békésen aludtak a szomszédai, egy pillanatra elfogta a vágy, milyen jó lenne bekopogni valamelyikükhöz és elbeszélgetni, de még alig gondolta végig amikor a macskák szinte egyszerre érezhető szigorral néztek a szemébe és megindultak a nyitott ajtó felé. Valahogy félelmet érzett egy pillanatra, de aztán el is illant a kellemetlen benyomás. Aztán a házban amikor beült az ágyába, arra gondolt, mi van, ha ez egy színház, mert valami végérvényesen elromlott, de az éjszaka jótékonyan megvédi őt, nehogy őt is beszippantsa és elpusztítsa a változás?

Lassan eljött az ősz, korábban sötétedett, érdekelte, mi lehet a lenti boltban, mert a sötétben eddig minden úgy volt, mint régen. Tudta, nyolcig nyitva szoktak lenni így kapta a szatyrát és a pénztárcáját, rápillantott a biztonság kedvéért a macskáira, mert most már meg volt győződve arról, hogy ők tudják, mi folyik itt, érezte ha helyeslően jóváhagynak valamit vagy azt is ha tilos amit eltervezett. A cicái végignéztek rajta és mosakodtak, az egyikük leheveredett a padlóra. 

-Mindjárt haza jövök- szólt oda nekik, azok pedig pillanatnyi dorombolással jelezték, hogy mehet.

Ettől megnyugodott és kilépett az ajtón. Az utca most is csendes és változatlan képet mutatott.

Lesétált a bolthoz, nyitva volt, de az eladón kívül senkit sem látott. Belépett és köszönt. A nő akit nem ismert új lehetett, visszaköszönt és aztán valami papírlapon számolgatott tovább.

Macskaeledeleket válogatott éppen amikor vásárló érkezett az üzletbe, először nem is figyelte, amíg a szomszédos polchoz érve nem kezdett el az is keresgélni. Csak egy pillanatra látta az arcát, de azonnal megismerte, még a nyáron a szomszédok közé vegyülve az idegen férfi volt.

Érezte ahogy elönti az idegesség, de továbbra is nyugodt látszatot akart kelteni, ezért megpakolta száraz eledellel a kosarát, odament a pénztárhoz, a nő beütötte a gépbe, ő fizetett, nem remegett a keze amikor a pénztárcájából aprót válogatott, pont annyit adott amennyi kellett, aztán komótosan kisétált a boltból. Legszívesebben folyton hátranézett volna és futásnak ered, de megállta és most nyitotta az ajtót. Izzadtan állt a küszöbnél. A cicák az előszobában az ajtóban ültek, rá vártak, láthatóan csapzott és ideges volt mind a kettő.

Amikor belépett azonnal becsukta az ajtót, a földre tette a szatyrát és leguggolt hozzájuk.

Mindkét állat odalépett a kezeihez megszaglászták az ujjait, aztán odabújtak hozzá, érezte hogy kis testüket milyen szorosan nekinyomják.

Aztán lemosakodott egy kicsit és megetette őket.

Tanácstalanul ült le az asztalhoz és hangosan gondolkodni kezdett.

-Egy próbát megért a dolog, de innentől jobb lesz nem elmenni. Van mindenünk, egyenlőre -folytatta, a macskák pedig feszülten figyelték minden szavát.

- Mintha megértenétek mit beszélek -mondta.

-Ki fogok tenni egy írást, mikor mire van szükségünk, ha működik egyáltalán, akkor később kell feléljük a tartalékokat.

Elővett egy papírt és egy tollat majd nyomtatott betűkkel írni kezdett rá:

„VÁSÁROLNÉK HÁZHOZSZÁLLÍTÁSSAL, A FIZETÉS MÓDJÁT KÉREM JELEZZÉK”.

Aztán a felsorolás következett. Végül az egészet kilyukasztotta egy helyen felül, átfűzött rajta egy madzagot, kiosont a kapuhoz és kifüggesztette az átkötőre aztán besietett és bezárta az ajtót.

Hát ezen a pár résen alig sütött be a fény de azért melegítette, meg annyit ki tudott kémlelni, mikor teszik a kapura a csomagot. Arra gondolt, hogy aztán majd este kimegy érte a cicákkal. Addig sem a tartalékból esznek és amúgy meg mindenük megvan. Érdekes, mert fizetni nem kellett eddig érte sosem. Egyszer újságokat is kért, de arra egy rövid cédulát tettek válaszként a csomagba, hogy írott sajtó rendelése nem lehetséges a továbbiakban sem most sem később. Na, nem baj. Jól megvagyunk itt hárman- mondta ki halkan a gondolatait. Annyit azért kilátott, hogy az egész utcában az összes ház romos, sok fal bedőlt és nincsenek emberek, néhol már növényzet sem, de éjjel amikor körbejárták a házat a cicákkal, örömmel látta, hogy a háza ép és körülötte a kertje csupa zöld, úgyhogy itt minden rendben van, egyenlőre...