Falhoz vágtam őket. Versek kivégezve.
Ott szétfröccsentek a mondatok a szavak,
ronda foltot hagyva, cseppekben vérezve,
mint a hányadék mocskolták be a falat.
Volt hol vérrel mázoltak, volt ahol szénnel.
Széthulló versekben fulladtak a címek.
Földön mint szennyes patak úgy folytak széjjel,
padlón sárban fetrengő szavak és rímek.
Semmi nem volt tiszta kerestem szépséget.
Amit eddig írtam az csak nekem támasz,
szétszakadt szófoszlányok, gyötrő kétségek,
billegő rímképlet, neve sincs szókatyvasz.
Nem elég ha lelkem adom szívvel együtt.
Az nem költészet az csak közlés és panasz.
Vagyok poéta akkor legyek mindenütt,
de, hogy költő legyek;... az még sok-sok tavasz.
Lesz-e olyan hogy úgy látom a sorokat,
mint mikor festő nézi képét a vásznán.
Tudok-e színt adni a gondolatoknak,
költőként pihenhetek-e Múzsám vállán.
Későn mérgezett meg a dal, a toll is új,
sokat már nem várhatok, csak kevés tavaszt.
De még bakancslistámon a szél felém fúj
dalt, verset, egy új életet,egy új szakaszt.
Akkor mikor versem összeáll egy képpé,
falhoz vágom ragad mint seben a tapasz.
Mondatok szavak formálódnak meg... széppé,
mondhatom tán": költőként most vagyok kamasz.
Addig csak álmodozom, versem csak dadog,
listán van még egy vágypont. Addig nem halok.
Könyv szagát érzem, érzem a nyomdaszagot,
ha elérem, akkor félig költő vagyok.
