Mert

Mert mindig- mindent újra kell kezdeni, mondta a fura kis manó, úgy hadonászott két karjával, mint egy őrült. 

Mégpedig azért,- ordította -  mert mindig elcsesződik valami, amit nem lehet korrigálni, és menet közben nem veszitek észre, csak a végén. Akkor meg eső után köpönyeg, fújhatjátok az egészet, hiába halandzsáztatok, hazudoztatok, kárba veszett a nagy erőlködés, kész blama az egész. 

Az is gyakran előfordul, hogy folyamatosan változnak a dolgok, mire elkészültök, már más a módi, és a munkátok kész röhej, nem vesz titeket többé komolyan senki. 

Jobban jártok, ha nem csináltok semmit, abból még nem lehet baj, legfeljebb használhatatlanoknak néznek titeket, és akkor mi van? 

Nincs semmi. Sosincs semmi, már régen észre kellett volna, vegyétek. 

De mit vesztek ti észre? 

Legfeljebb a kapuszárnyat, de azt is csak miután nekimentetek, jól behorpasztottátok fejeteket, és így megjegyeztétek, amit kell. 

Rohadtul okosaknak képzelitek magatokat amúgy, pedig nem ti szartátok a spanyolviaszt, 

azt már régen kiszarta más, amit ti csináltatok, az nem az. Az egészen más, ennyit még egy laikusnak is tudni kéne. 

Ezért mindig, mindent újra kell kezdeni, lankadatlan akarattal, csak ti akarni sem tudtok, mert mit tudtok ti, a pofázáson kívül? 

Hát erre nagyon könnyű röviden és tömören válaszolnom. 

Mert kritizálni azt tudtok, sokszor az, az érzésem, fogalmatok sincs, miről van szó, de azért jár a szátok, mint a kacsasegge, és az eredmény is kísértetiesen hasonló. 

De hát Istenem. Mindenkiből csak az tud kijönni ami benne, van, a baj az, hogy ti nem tudjátok mi van bennetek, és még a végén sem veszitek észre. 

Ti még a repkedő kőbaltákat sem érzékelitek, amit még egy ősember is képes volt észrevenni. 

Szerencsétek, hogy nem akkor éltetek, mert még leletek sem maradtak volna fenn utánatok, és nem tudott volna kialakulni az ősrégészet, ami produkál egy csomó megválaszolhatatlan kérdést. 

Mert hamár nincsenek válaszok, legalább legyenek kérdések, mert valaminek lenni muszáj. 

Ezért is kell mindig- mindent újrakezdeni, különben nem lenne, mit csináljatok, ami vad civakodáshoz vezetne, polgárháborúhoz, aholis mindenki agyoncsaphatná azt, akit utál.

Zárójelben jegyzem meg, nem is egy hülyeség, jó hecc lenne, kihalna az emberiség, és többek között nem lenne a vadállatoknak kit megenni. 

Ne legyetek restek újrakezdeni dolgokat, hiszen nincs rizikó, mert akárhányszor kezditek előről, úgyis mindig rossz lesz, nem okoztok egymásnak csalódást, ami igazán humánus tett. 

Addig kezditek újra, míg elfogy az időtök, átadjátok a feladatot a következő generációknak, akik ugyan úgy elszúrnak mindent, tanulva az elődöktől.

Ez a csodálatos láncreakció az idők végezetéig tart, legalább nem kell kitalálnotok más elfoglaltságot helyette. 

Ezt hívjátok ti nagybetűs életnek, ami nagy, mégha nem is betűs, de minden állat azt kapja, amit érdemel, és ti sem vagytok ez alól kivételek.

Ti csak szedjétek a lóherét, és énekeljetek, lehetőleg mindig ugyan azt, akkor nem fogjátok elfelejteni a dal szövegét. 

Most már csak arra szeretnék rájönni, mi a fenét kerestek itt, ezen a roggyant földgolyón.     

Kép: Kapolyi György alkotása

Holdfény

Hold öböl csillaghamu tengerében csónakázom,

Hüvös szél leheletével finoman játszom,

Érzem, óvatosan végigkúszik bőrömön, lassan simogat,

Majd pajkosan hajamba kócolja a sivatagi rózsákat,

Fehér Hold Naszály parti homokdűnéi emlékeimre omlanak,

Perzsa porszemcsék ujjaim között szélmalom táncot járnak,

Testem részecskéire szóródnak, a bársonyos homokcseppek,

Hajómmal lassan révhez kötöm a halványodó emléket,

Holdfényes szigetre csendes sirályú árral gondoláztam.

Hold vízesés zubogó vízcseppjeit kültakarómra tetováltam,

Neved betűit sejtjeimre csillaghamuval gravíroztam,

Érzékeny lábfejemen Fehér óceán mohó hullámzása nyargal,

Milliónyi gramm ametiszt érintkezik talpamon minden taggal,

Zónáimnál lehorgonyozva felgyújtod a kicsi máglyákat,

Vágtató vágyakozástól hevülten átlépünk dermedő tilalmakat,

Önfeledt óhajunkra egy refrénre zendül most az univerzum,

Újra kinyílt másodvirágzású szerelmünk, rímekre írt impresszum,

Holdsugárral Fény Istennővé váltam a hűs galaxisban,

Türkiz pillantásod sugarait tekintetemre bátran vonzottam,

Beleremegtem ölelésedbe, halk sikollyal kértem: - Velem ezt ne tedd!

Rég elveszített vad szenvedélyünk bennünk hevesen lüktetett,

Szívemből elillanó bánat illatozó varázsai rám hulltak,

Holdszellő fuvallatával szirmaim virágba borultak,

Szoríts magadhoz! Ne engedj el! Karjaid bilincseit jól lezártad.

Veled akarom átélni vörös eső záporát, forró éjszakában,

Beléd ájulva megsemmisülni a tomboló nyár örök évszakában,

Pillangóiddal szárnyalni Hold tenger lágy hullámverésében,

Újra, és újra elsüllyedni lüktető ereink csobbanó vérében,

Azonos ütemű dallam legyek dobbanó gondolatod körforgásával,

Egy dimenzióra lépjünk a Napsugár, és a Hold örök váltakozásával,

Földtengely lassú mozgását Én benned rendszereztem,

Ne karcold fel többé szívsebem! S Én összekötöm veled szerelmi övezetem...

KEDVES ÉN

 A te életedben is vannak visszatérő gondolatok, más is így lehet ezzel, csak nem gondolja végig. Nagyon jól teszi, mert csak ideges és elbizonytalanodott lenne tőle, de egy centivel sem okosabb. Mert mitől lennél feldobott, hiszen egyetlen felvetésedre sem jön válasz, és folyton kérdezni, csak úgy értelmetlenül, aztán csak a csend, hát akit ez kielégít, az tiszta hülye.
Itt van a született hülyeség behozhatatlan előnye, ami jóllakottságot szül, és életkedvet.
Az említett állapot biztosít egy megelégedett- lebegő életet, az egész egy rózsaszín habcsók, ami- lásd be- jobb mint a csukamájolaj, ami a valóság itala.
Ezért van az, hogy visszatérően feszegetek egy témát, ami talán nem lehetne, ha valaki végre válaszolna.
De nem teszi, mert tesz az én problémámra, ami nem éppen szép dolog. Így marad az ismétlődő kérdezgetés, és már engem is idegesít, de akkor is kérdeznem kell.
Én folyton kérdezek, ő soha nem válaszol. Érdekes játék, kár hogy megszokhatatlan.
Nincs más hátra, megint rágd le az ismerős csontot.
A már kihűlt múlt eseményei és történései folyton visszaköszönnek a jelenben, lekeverednek a ma ügyeivel, és közösen meghatározzák a remélt holnap lehetséges eseményeit, történhetőségeit.
A folyton változó jelen, amit csak a múlt megkövült igazságai fékeznek- az örök megváltoztathatatlanban,- ami nélkül a jelen egy arc nélküli lávafolyam, ami mindent elhamvaszt, és majd egyszer, talán, kihűlt, megkövesedett testén, hajlandó lesz megkapaszkodni valami élet, valami gyom.
És akkor lesz a jövő, az a jövő, még akkor is, ha nem szokás éssel mondatot kezdeni,- amire nem vagyok kíváncsi, mert én már akkor nem leszek sehol, és rám nem lehet semmiféle hatással.
De valahol minden ismétlődik, reprodukálja önmagát, tehát számomra a már nem létező jövő is valahol olyan lesz mint a múlt, vagy a jelenlegi jelen, ami a múlt és most keveréke. Így, - ha közvetve is,- de tudom, mit nem fogok megélni.
Mert a távoli jövőben is nappal lesz világos, és éjszaka sötét, és felülről lefelé fog esni az eső,  mindenünnen fog fújni a szél, és minden születik és meghal, mert valójában nincs új a nap alatt, mert egy örök körforgásról van szó, legfeljebb kis színváltozások elképzelhetők, mondjuk kékebb az ég, és valami pirosas lesz ami zöldes volt hajdanán.
De ezek a piszlicsári dolgok nem változtatnak a lényegen, azon a lényegen, amit ma sem értünk.
 Mert a dolgok nélkülem folynak, nehézkesen gördülnek a már eldöntött előre felé, és ugyan úgy nem lesz jelentősége, mintha az eldöntött visszafelé irányában gördülnének.
A történések folyásiránya közömbös annyiban, hogy nem változtathat tartalmi lényegén.
    Mert egyszer valaki meg fogja határozni a lényeget, ami lehet, abban rejlik, hogy nincs neki, csak úgy történik, és halandónak mi köze hozzá.
Ha érteném is, mi miért van úgy, ahogy van, akkor mi van? Akkor sincs semmi, mert ez egy automatikusan működő rendszer, amit mozgat valami, vagy csak tehetetlensége folytán mozog.
A volt és van egyidejű élő jelenlétét csak figyelni lehet, olyan messziről amennyire lehetséges, de még lehessen látni mi történik.
A nehézségi erő nem engedi, hogy fölé röppenj az eseményeknek, és tisztán átlásd az egészet, mert félő, hogy beleordítoznál a dolgokba, ami nem a te kompetenciád, és csak zavart keltenél otromba és neveletlen jelenléteddel.
Aztán a keltődő káosz következményeit neked kéne elviselned, és az egész mindenség zengene panaszaidtól.
Esetleg rossz irányba torzítanád a kialakulófélben lévő jövőt, ami alakulásában képlékeny, és könnyen sérül.
Aztán a neked köszönhetően eltorzult jövőt az abban élőknek kell elviselnők, elátkozva téged haló poraidban, mert a múlt akkor is jelen lesz az akkori mostban, és mindenki tudni fog hajdani ocsmány magatartásodról.
Egyszer és mindenkorra vedd tudomásul, sem a múltban, sem a jelenben, és távoli jövőben nem jelentesz semmit, és nyeld le ezt a békát, mert ha nem akarod, majd valaki segít lenyelni, és akkor megtanulod, hol lakik az Úristen.
Mert nem baj hogy vagy, a baj az, hogy jóval több van belőled, mint kéne, és ez okozza az állandó zavart.
Félő, ha ez így megy tovább, valaki megunja ott a felhők felett, és megint lesz egy brutális özönvíz, csak Noé nélkül, és még a megúszás halvány lehetősége is elúszik.
A már kihűlt múlt élő jelenléte lekeveredik a ma eseményeivel, és közösen összerakják a remélt jövőt, amihez semmi közöd.
Te hidd, hogy élsz a mában, magadban cipelve a régi idők tévedéseit, hibáit, és véletlen sikereit.
Hidd el, ez untig elég.
    

Kép: Kapolyi György Almáskert  című rajza

Neked

Szülinapod ünnepére 

fogadd versem tőlem

adok is meg nem is 

nem repül el mégsem.

Töprengtem sokat, mit adhatok

nem hozhatom le a csillagot.

Távolról tanácsot mit mondhatok

hisz én sem látom a holnapot.

Anyás prédikációk, bölcsen féltő szók

nem kellenek.

Neked kell megfejtened az életet.

Ebbe én bele nem szólhatok,

de hallod hangom, míg lelkedben ott vagyok.

Levél a Mikulásnak

Jól figyelj öreg, mert csak eccer mondom el! Jó lenne, ha odafigyelnél, mert nem szeretnék úgy járni, mint tavaly, ugyanis az egyik kért ajándék nem érkezett meg. Úgy, hogy rajta vagy a fekete listámon, jól lesz, ha meghúzod magad és még eccer nem bosszantassz fel!
Na írjad, diktálom:
1.    Kéne egy gyorsabb internet, mert ez már rohadt lassú. Ne ám valami ócska madzagost, hanem pörgőset. Tudom, hogy nem sokat vakerászol belőle, de lassan mondom, hogy megércsd: legalább 10 mega, hogy tuggyak a haverokkal jáccani.
2.    Jöhet egy jobb hangkártya, nem valami ócska koreai utángyártás, egy új egér mer a másik mán döglődik /érted/ döglődik, jó mi?/. Meg akkor meg dukál mán hozzá egy novi új billentyű is tudod az a menő ergoistennyilás, mer a Gyulusnak is olyan van.
3.    Nem volna baj, ha hozzám vágnál valami menőbb cuccot, mert ez a mostani elég gagyi és jó vóna virítani, ha megyek a csajjal a mekibe.  Persze, sejtheted, hogy nem a turira gondoltam, mert ebben is csak a minőségiben utazom. 
4.    Ami még nagyon fontos, megdobhatsz két okos telcsivel, egyik neköm a másik a jánynak, hogy nyomhassuk a dumát napestig. Természetesen legyen feltöltve, hogy egyből hasznáhassuk.
5.    Jó vóna a szobámat is fődobni valami újjj cuccal. Mondjuk bejönne egy nagyobb hencsergő, mer ha hancúrozunk köll a hely.  Valami jó kis rejtött lámpa is gyűhet a hangulat javításáhó.
6.    Ha mindönáron akarsz csokit is hozni, akkó csak a lila tehenes jöhet szóba, mert azt szerettyük.
7.    Jó vóna, ha a hűtő is föltöltödne, mög a kamrába a csipszespolcom, meg a sarokba az energiadobozos rekeszem, mer mán erősen fogyóba van.
8.    Ha el tudod intézni, kéne egy kis plussz szünet a lekemnek, mert a mútkor is, egy maratóni játékot köllött a hülye iskola miatt félbeszakítanom.
9.    A gépnél elfelejtettem, hogy valami jobb ülőke is jó vóna, mer ezen kockásra ülöm a hátsóm egy-egy kétnapos beülés után.
10.    Küdhetné valami takarító angyalt is aki időnként kiganézza szobámat, mer anyám nem töheti ide be a lábát ez neki tiltott zóna. Ja és emekedhetne a zsebpéz, mondok duplázzunk, mer iflácjó van vagy mia fene.
Na most látom pont tíz pont jött össze, remélem most nem fog kimaradni semmi. Az öreg repedésnek /anyámnak/ is hozzá valami apróságot, mert megint legörbül a szája, hogy nem kapott semmit. Még el is pityerödött az árvám, tavaj vagy tavajelőtt, mán nem tudom mikó is pontosan.. Bár nem tudom, mennyire érdemli mög, mert szerintem miatta ivott az apám és mikor mán nem bírta tovább, itt hagyott a francba bennünket. Pedig bírtam az öreget, ő tudta mi a rend: ha valami nem úgy vót ahogy neki teccöt, egyből betakarta az öreglányt. Én még nem bántottam, de ha továbbra is este jár haza, azzal a kifogással, hogy melóznia kell, én mög gyűvök és nincs meleg kaja, tüllem is könnyen mögkaphatja. Legjobb vóna, ha egy söprűt hozná neki és mingyá fölühetne rá és töhetne egy kőrt a ház körül/haha/.
Na ennyi, ha este möggyün anyám, mondom neki, hogy pucójja ki a nagy bakancsom, oszt tögye ki az ablakba. Aztán, ha rögge föriadok ott lögyön ám minden.
Nyalom bélyeg, nyalom boríték, nyalom a fagyit és a csajom.
Pá, öreg csibész, húzd meg magad, jövőre hosszabb listát kapsz.
Üdv: lajoska

U.i.: Ha összefutsz az öregemmel, dobd meg egy kis pijával, biztos összenyalja a képedet érte.
Mondd mög neki, hogy neki vót igaza, éjje az életét.

ÁRNYÉKLEVÉL

ÁRNYÉKLEVÉL

Ez egy gyakorlat, egy „Árnyékharc”, ami nem szokatlan annyiból, hogy az ember élete folyamán, csupa árnyékokkal harcol.
A jövő találgatásai, kilátástalansága, a múló ideje, és az életében felbukkanó, és köddé váló emberek arcai, cselekedeteiknek képi emlékei, hangok, arcok, nevetések, suttogások.
Mind, mind benépesítik emlékeinek és jelenének rögös útjait, amit magányosan, reszkető lábakkal, egyedül kell megoldania.
Sokszor, a jelen és a múlt összecsúszik, egyszerre képes jelen lenni és eltűnni, magára hagyva a kétkedőt, dúlt lélekkel, a remény árnyéka nélkül.

Érzem, hogy vagy, és nem látom, nem érzem, csak a „Voltál” émelyítő bizonytalanságát, talán nem is igaz, csak valaki mesélte, vagy olvastam valahol, vagy csak kitaláltam?
Az emlékezés szenvtelen malmai monoton zúgnak, őrlik fel a voltot és a mát, a jövő, elképzelhetetlen kísérteteivel.
A hit nélküli belefáradás, az elszíntelenedés, arctalan morajlása, a belőle áradó fekete köd mindent elfed, lassan, és kegyetlenül.

Csak állok életem vibráló hullámverésében, és nem jön, a habokban táncoló nagy fehér hajó. Csak a horizont látszik tisztán és élesen, a lemenő nap, búcsúzó sugarai aranyhidat varázsolnak a víz - fodrozó tükrén, és fáradtan, mélyet sóhajtva elindulok rajta, alakom egyre kisebb, aztán eltűnik a fényben.

Nem látta senki, csak egy tücsök, aki megkövülten bámulta a történteket, nem híve a szemeinek.

Árnyékbeszélgetés egy elképzelt valakivel, aki van, és még sincs, csak lelkemben él, és átölel.

Uram!
Elfáradtam, megöregedtem. Add meg nekem a kegyet, hogy legalább ne fájjon.

VINCENT

VINCENT


Átkozott dolog minden nap hazajönni a tömött buszon- mondta Vincent, és dühödt képpel dobta le kabátját a fotelra. Kinyomják az emberből a lelket mire le tud szállni végre. De sajnos nincs megoldás, az életben követünk el hibákat rendszeresen, ami sokkal komolyabb a buszozásnál, azt sem tudjuk sinretenni.
Bár mindenki a kompromisszumkészségéből él, mégis ha baj van, elsőként megpróbáljuk az egészet másra kenni, önnön hibátlanságunkat mindenáron bizonyítandó, és ezt még akkor is megpróbáljuk, ha érezzük - mi tehetünk a történtekről. Mindig igyekszünk kibújni minden felelősség alól, ami érthető,  ki akar  felelni bármiért, hiszen gyakorlatból tudjuk, soha semmi nem úgy megy ahogy kell.
Ha véletlenül mégis, hát kellő zavarbajövünk, és ármányszagot érzünk, akkor is ha nincs. Mert magunkról sem hisszük el, hogy minden rendben, miért feltételeznénk másokról az ellenkezőjét? Kicsit úgy vagyunk ezzel, mint az üveges tót, aki betegre gyanakodta magát, mert még sosem esett hanyatt.
Lehet, hogy előre büntetni igazságtalan, de a ki nem sült eddigi elkövetések nagyságát és mennyiségét véve alapul, egy hátbavágás semmi.
Persze ha a seprű helyett egy vascsővel teszik ugyanezt, az egészen más. Az már a durva figyelmeztetések kategóriája, ami ha nem is mindig indokolatlan, de már az önbíráskodás berkeibe tartozik, ami büntethető. Nincs az a marha, aki megérdemelné, hogy miatta lecsukjanak. Egy keleti bölcsesség szerint, ülj ki a házad elé, előbb- utóbb elviszik előtted ellenséged koporsóját.
Ez bitang jól hangzik, csak figyelmen kívül hagyja a szomorú tényt, hogy te sem élsz örökké. Ezért ne  az időre hagyd dolgaidat, jobb, ha te intézed őket, nehogy kiszaladj az idődből. Ha már nem tudsz valamit megoldani, próbáld úgy intézni, hogy ne téged tegyenek felelőssé. Ronda dolog, de nincs jobb.
Mint sokaknak a nősülés, de ezt felejtsd el, katasztrófákkal nem illik viccelni.
A viccelődéssel amúgy vigyázni kell. Ami neked viccesnek, elmés beszólásnak tűnik, egy tiédtől eltérő humorú embernek lehet sértő. Akkor meg jön a baj. A leg biztonságosabb, ha összevissza locsogsz, a végén mindenki csak legyint rád, és a szövegfolyamodban elrejtheted mindazt az igazságot, amit életveszélyes lenne kimondani a la, natúr. Senki nem bírja a kritikát, te sem. Ezt a tényt, ne hagyd figyelmen kívül, még ha úgy is érzed, hogy építő kritikával kívánsz élni. Ha netán a bírálatod igaz, azt a megkritizált is tudni fogja, na, akkor nincs számodra bocsánat. A hülye locsogást,  önnön  nagyvonalúságukat bizonyítandó- szokták megbocsátani, de ha igazad van, azt soha.
Így megy ez öregem- mondta Vincent.
Amúgy sem kifizetődő kilógni a sorból. Ha több vagy a többinél- utálnak. Ha kevesebb, lenéznek.  Ha bajod van, a jobb érzésűek sajnálnak, bár ennek se dőlj be, mert ön tetszelegnek, mert mindenki szereti magát humánus szerepben látni. Az igényelt titkos öncsodálat, vágyának része. Az ilyenekkel előfordul, hogy jótékonysági jövés-menésében belerúg egy mitsemsejtő macskába. Az álszent strici. Sose feledd a főemlős kétarcúságát. A Janus arc. Ezt csak azért mondtam, hogy lásd, milyen intelligens vagyok. Mert időnként nekem is fontos a vállveregetés. A rengeteg pofonveregetés mellett. Komóció Cerebri. Na mit szólsz? A pofonok okozta kisebb-nagyobb agyrázkódások mellett még jutnak eszembe szavak. Nagyon terhes, ha az embernek mindig vannak gondolatai. Alkalmat ad arra, hogy mások tönkretegyék az életét. Néha irigylem is a kertünkben álló fügefát. Csak áll, és néz. Csodálatos.

VINCENT 44

VINCENT 44


Nagyon fontos, hogy az embernek legyen egy lakása. A világban egy hely, amiben csak Ő érvényes, csak olyasmiket rak maga köré, amiket látni akar, és ha becsukja az ajtaját, kirekeszt mindent, amit nem akar még látni sem.
Mondta Vincent.
Akkor végre egyedül lehet, és csak magát kell elviselnie, ami időnként állati nehéz.
Shaw szerint, csodálatos az ember, elég neki két év, hogy megtanuljon beszélni, de legalább hatvan év kell, hogy hallgatni is…
A hallgatni tudás a hosszú élet egyetlen reménye, hagyni kell másokat okoskodni, akkor szeretni fognak, csak figyelni kell, hogy a zseni, kudarc esetén, ne kenje rád a következményeket.
Az egész élet, egy akadályverseny, és mire belejössz, már vége is.
Rohansz a pályán, ha akarsz, ha nem, jönnek veled szembe az oszlopok, vizesárok, tüzes karikák, kihegyezett karók. Mást sem teszel, mint kerülgeted őket, és be vagy csinálva.
A mézesmadzagnak álcázott akármiken nem is méz van…
Mert mindenki élni akar, lehetőleg jól, az sem baj, ha sötét szándékok szerint megy a játék a mások rovására. A lelkiismeret furdalás nagy luxus, érdemes mielőbb leszokni róla. Másoknak ártani, nézőpont kérdése, de aki saját magának árt, az hülye. Mert ugye szegény ember lop, gazdag meg kleptomániás…Az, hogy a szegény azért lopkod, mert nincs neki, a kleptós meg passzióból, az mindegy -a megítélés szintjén, és mégis a szegényt csukják le. Hogy miért? Mert tettét nem védi le orvosi diagnózis, na meg nincsenek összeköttetései, és rendnek lenni kell.
A baj akkor lenne, ha mindenkit kleptomániásnak nyilvánítanának, őrülten menne a lopás, és nem lehetne lecsukni senkit. Mindenkinek ellopnák például a pénztárcáját, mert senki nem a sajátját figyelné, hanem a másikét.
Aztán a gyengébb idegzetűek begerjednének előbb, utóbb, kést rántanának, és kitörne a „Hosszú kések éjszakája”, Felidézve a Röhmék emlékét.
Mondta Vincent.
Én csak hasalnék az ablakomban, díszpárnával a karjaim alatt, hogy minél kényelmesebb legyen, mert nem lehet úgy jól figyelni az eseményeket, hogy közben folyton arra gondolok, hogy milyen rohadtul nyom ez a deszka.
Na szóval figyelném az utcán zajló élethalál harcot, a kleptomániás küzdők csatakiáltásai kavarnák a port, villognának a pengék, és felidéznék a „Rózsák háborúját” kicsiben, de kis ország lévén, ez is elég nagynak számítana.
Meg kell valljam, veszettül élvezném a dolgot, le le ordítoznék nekik,
Hogy: rövid a kardod nyanya, told meg egy lépéssel, meg ilyesmi.
Mire leszállna a mindent láthatatlanná tevő éjszaka, az elcsendesedett küzdőtéren, csak a halál falábának koppanásait lehetne hallani, ha ő is kleptomániás, hát nyugodtan átnézheti az elesettek zsebeit, ki a fene merne ráförmedni.
Mondta Vincent.
A rossz nyelvek szerint, mindent ellopnak, ami nincs lebetonozva…
De fejlődni tudásunk ékes bizonyítéka, hogy mostanság azt is viszik, ami le van betonozva. Mert nem vagyunk egy teszetosza, beszari népség. Ha a cuccnak nincs is lába, nekünk van, probléma egyse…

A Vilmácska is egy nagy beszerző, el is kapták az élelmiszerboltban.
A melltartójában volt egy csomó túrórúdi. Na ezen nem csodálkoztam, akkora melltartója van, mint egy zsák. Ha nem veszik észre időben, hát bepakolja a fél üzletet.
Mondják a házbeliek, hogy még neki állt feljebb, üvöltözött és csapkodott, előadta a nagyjelenetét, hogy ő súlyos szívbeteg, meg ilyesmi.
A végén megúszta, mert keresetlen szavak kíséretében kihajították az ajtón. De a két halkonzervet nem találták meg nála. Mégsem ment hiába…
Szemesnek áll a világ, vaknak csak a fütyülője- mondják, hát Vilmácska látása penge éles. Lehet mondani…

Szoktam nézni az ablakból a csöveseket, ahogy az úttesten furikáznak, és árulják az újságjukat. Sok kocsi csak kiad pénzt, és nem is akar újságot. Kitartó figyelésem eredményeként, megbizonyosodtam arról, hogy kétszáznál kevesebbet nem adnak.
Láttam, hogy mikor elunta, odament a kerítés lábazaton üldögélő kollégához, aki mellesleg vigyázott a csomagjaikra, és kipakolta a kabátzsebét. Hát akkora marék kétszázas volt nála, hogy ihaj.
Lett is cigi, kannás bor, meg franciasaláta, a hülye szomszédom a mellettünk lévő házból, meg kihordja a vacsoramaradékot egy műanyag akármibe, és lerakja a kerítés kőpárkányára, persze nálunk.
Ezek meg bedobálják a kertünkbe, mert akármit meg nem esznek, én meg szedhetem össze.
Az ilyen jótét lelkektől megyek a falnak. Tiszta hülye ez a marha.
Na meg a hajléktalankám bolond lenne dolgozni. Bár lehet, hogy én vagyok bolond. Ezt még végig kell gondolnom.
Kezd erősen sötétedni. Még jó, hogy reggel nem volt időm beágyazni.
Ki kéne vinni a hamutartót, de asszem reggelre marad.
Mondta Vincent.

MONDTA VINCENT 66

MONDTA VINCENT 66


Hogy mi képtelenségeket, időnként baromságokat tud létreerőltetni az ember! Lázasan kutat igazságokat, szépséget, jóságot, és meg van sértve, ha nem találja őket sehol.
Mert mindig objektív akar lenni, de csak szubjektív lehet, ráadásul olyasmiket keres, amikről fogalma sincs, hogy nézhetnek ki.
Ezek után, ha meg is találná, nem venné észre.
De csak megy előre, hajszolják a téveszméi, mindenbe belekotor, amitől még nagyobb lesz a káosz.
Értékrendeket, faktumokat gyárt, amit ráerőszakol másokra, ha nem sikerült, arról a szeme alatt éktelenkedő lila monokli árulkodik.

Bebeszél magának fűt fát, mert tyúkszaros életét valahogy el kell viselnie, kisebbségi rohamait kezelendő, azzal foglalkozik, hogy kiknél különb. Persze titokban tudja, hogy senkinél, sőt, esetenként még a nevét sem érdemli meg, legfeljebb a nyilvántartás végett, mondjuk 22/ 8. Kiikszelik a nagy könyvben, és soha senki nem fogja megkérdezni, hogy ugyan ki a fene volt ez a 22/8.
Hát ki volt? Kb. 80 kiló hús, gerinc nélkül, némi csonttal, helyenként szőrrel borítva.
Gusztustalan emléke egy hajdani végigbotladozott életnek, amin csak a halál könyörült meg.
Lehet, a túloldalon is van SZ.- csoport, a szaroké, ott dobja le a láthatatlan kéz, mert ebben a csoportban, az érkezőket nem szokás letenni. Magányról szó sincs, heverésznek ott rengetegen, fontoskodó pofával vizslatva az újonnan érkezőket, nyakon öntik egy vödör csillagporral, nehogy elbízza magát.
Elfantáziálgat a férge, hogy mit fog mondani, ha majd az Úr elé idézik, de arra várhat fényéveket, mert ebből a csoportból nem szokás az Úr elé kerülni.
Végigfontoskodott pitiáner élet, ha meghal, onnan tudják meg a szomszédok, hogy nem ömlik ki szokás szerint a lecsóbűz a folyosóra, az állandóan odaégetett hagyma, maró illatával.
Aztán egy lelakott bárányfelhőn üldögélve írhat, mondjuk… verseket,
ilyen vidámakat:
 Azt mondtad nekem, hogy szép az élet.
Fény, dal, bársony kezek, ölelések,
Aztán mégse.
Aztán mégse.
Azt hazudtad, szép az élet.
Lángolás, szférák zenéje,
Ezt ígérted.
Aztán mégse.
Most itt az ősz, jön a tél is.
Csak a néma csend.
Hol az élet?
Megígérted.
Aztán mégse,
Aztán mégse.

Aztán akár fel is olvashatja a többieknek, a fele süket, a másikfele hülye.
Mert igaz a „Holtak Könyve,”.  Ami lent van, az van fent is, és fordítva.
Szólt a semmi ordítva.
Mondta Vincent.

CSAK ÚGY...

CSAK ÚGY…

Mikor a Führer életére törtek,- Nem róla írták a Für Elisét- és a „fél báró” bombája rosszkor robbant, elindult a kasza.
A bárót repülőjével egy légi harcban lelőtték, ott maradt a másik fele. Himmler, arc. poeticájának megfelelve, hetedíziglen kiirtotta a merénylő családját…

Rommelt- a „Sivatagi rókát” is megvádolták azzal, hogy tudott a szándékról, és nem jelezte. Hogy tényleg tudott e róla, vagy sikerei miatt irigykedő tiszttársai keverték bele az ügybe, nem tudom.
De két út között választhatott: Vagy öngyilkos lesz, és tábornoknak kijáró pompával, mint a birodalom hősét temetik el, vagy perbe fogják, és kivégzik. Nem lehetett könnyű döntés, de végezetül bevette a mérget, és tényleg ágyútalpon vitték a koporsóját…
Hát igen…
Egy rossz választás, és jó esetben marad az ágyútalp. Vagy csak egy jeltelen gödör, ami végső fokon hót mindegy, mert a továbbiakban ugyan az történik.

A szomszédasszonyom most tapossa a századik életévét. Egy önző, gonosz boszorkány volt egész életében. Mondhatom, masszívan el van hülyülve, de a gondozóit ki tudja készíteni idegileg, mert ha az esze zömmel el is ment, a gonoszsága maradt.
Éjjel,                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                  A  járókeretével bolyong, nem mer lefeküdni, fél, hogy meghal. Biztos információ, a gondozója mondta nekem. Aztán ha elbotlik, nem tud felállni.
El tudom képzelni, ha egyszer elmegy, azonnal márvány síremléket építenek hamvai fölé, nehogy feltámadjon.
Vannak élethelyzetek, mikor akaratom ellenére is röhögnöm kell. Icuka, szintén nem egy csitri- lesett az ágyról, és eltörte a combnyakát. Megműtötték, és egészen jól működött. A múlt héten, az előszobájában ugrott egy hátast, és eltörött a másik combnyaka. Most megint műtét, és kezdi a lábadozást elölről.
Még szerencsés, hogy nem százlábú. De így sem tanácsos neki erős mágnesre ülni, mert ha mindenünnen kirántaná belőle a csavarokat és szögeket, hát úgy esne szét, mint egy kortárs zongora partitúra.
Ezen már csak röhögni tudtam, mert nem akartam ordítani.
Most már csak a harmadik nyaka ép, ha azt is eltöri, akkor vége a történetnek, jön a képzeletbeli ágyútalp, és amilyen peches, keresztülhalad kitört nyakán.

Aztán jöhet a temetés, hajcihő és cirkusz, mert meg kell mutatni az egybegyűlteknek, hogy megadják neki a végtisztességet. Elől, a hozzátartozók poroszkálnak a fekete mikró busz után, mert a bóbitás, hintót húzó lovak már a múlté, közép tájt, már halkan beszélgetnek, hátul meg már kuncogva, receptekkel és viccekkel szórakoztatják egymást.
De gondolom, ez nagy halottak esetében is így van. Mert mindenkit csak a saját halála érdekel, az elmúlás magánügy, úgy kell neki, minek született…

A megemlékezők csupa jókat mondanak róla, persze hazudnak, de kifelé önnön jóságukat hirdetve dicsérik, és piedesztálra emelik emlékét, és az sem zavarja őket, hogy a hallgató sem hiszi el, amit mond, nem csak ő.

Mennyivel szerencsésebb tücsöknek születni, nincs minden agyonbonyolítva, csak cirpelget az ember egész nap, élvezi a nappalok éltető melegét, nem jut eszébe semmi, mert esze sincs, aztán bekapja egy rigó…
Hát nem gyönyörű?

MEGVÁLASZOLATLAN KÉRDÉSEK

MEGVÁLASZOLATLAN KÉRDÉSEK


Vajon azt hiszem, amit hittel hiszek?
Azt látom, amit nézek, és amit nézek, azt látom?
Ami szól, azt hallom, vagy azt, amit szeretnék hallani?
A nappal fényeit felszívja az éjszaka sötétje, megelevenítve minden láthatatlan létezőt. Akiknek csak érzed a jelenlétét, tehetetlenül kiszolgáltatva valaminek, akiről érzed, hogy sokkal erősebb náladnál.

És mikor alszom, és mikor vagyok ébren? Hogy szelektálható ez egybeömlő állapot?
Ami elmúlt, az meg is történt, vagy csak hiszem? Ami már volt, az tényleg volt, vagy csak a fantázia játéka vetíti fel emlékezetem képernyőjére?
A már történelemmé merevült múlt, kontúrok nélküli fiktív valóságában, mennyire befolyásolja a jelennek hitt mát?
Azt a mát, ami a holnap múltja, és a múlt hajdani jövője volt.
Az eszmélés, lassúbb, mint az idő. Ezért a mának tudott eseményeknek mindig csak a hátát látni.
Tapasztalat? Mire szerzel eleget, lejárt az időd. Magaddal viszed érintetlenül.
De hova?
Egy Francia mesélte, hogy a Párisban összegyűjtött, és bevagonírozásra váró zsidók, persze nem tudták hogyan tovább, és hová, merre…
Úgy mondták egymás között, hogy megyünk picsipolyba…
És mentek, mendegéltek, míg el nem nyelte őket a köd.

Vajon én poroszkálok itt a járdán, vagy csak úgy hiszem? Vagy egészen másutt vagyok, és amit átélek, ez egy vizuális hiba, egy nagy félreértés, ami nem visz sehova?
Lehet, hogy már régen nem is vagyok, csak visszaélek egy valaha történt pillanatot?
A velem szembejövők arcai összefolynak emlékeimben azokéval, akik sosem jöttek velem szembe.

Mindegy, hogy Én, Te, vagy Ő. Csak a Mi,- ami érvényes, ami van, ami realitás. És ezen belül mi reális, és mi irreális, hát azt ki tudja? 
És ha tudja, azzal mire megy?
A felismerés semmit nem garantál.
Megfoszt a fantáziálás Isteni adományától, és nem enged a valóság látványa élni.
Most itt állok a hegy tetején, egy nagy kövön, süt rám a nap, és igyekszem nem gondolni semmire. ha sokat gyakorlom, még sikerülhet is, és végre, kitisztult lélekkel, azt látva, amit nézek, lebegni fogok a fényben, nem gondolva az éjszaka láthatatlan rémeire.
Itt jól látszom, és megtalál majd az angyal, aki körém fon ragyogó glóriát.

Ki mer ma...

KI MER MA… KI MER MA… KI MER MA…


Ki mer ma rügyfakasztó széplelket játszani, vagy jácni, ahogy egy ripacs mondta?
A komposztált – hajdani bátrak érces, majd elvékonyodott hangjai, úgy szálltak el, mint a fing…
Érzékeny orrok követte pillanat, amit oszlatott, és oldott a végtelen ég?
Ki mer ma, mell döngetve, dühödt vérebként hörögve harsogni, a többi döbbent nyúl fülébe?
Ki mer ma, egy szép női feneket, átszellemülten markolászni, s közben disznóságokat suttogni a lányka fülébe.
Vagy levizelni elmúlt férgek emlékét, elmondva őket mindenféle szarnak, mert csak olyat mernek,leszarozni aki nem is volt az.
Rügyszárító baromságokat locsogni, amiből nem lehet vita.
Hazudni, hogy nekem nincs véleményem, mert abból még sosem volt baj?
Ki mer ma nyilvánosan ön csodálni, holott titokban mindenki ezt teszi.
Ki mer ma, bemászni mások aurájába, és ellopni azt, ami neki a Kánaán…
Nem mellébeszélni, a szar életéért reszketve óránként változtatni híres arc. poeticáját, azt hívén neki van olyanja…
Tárt karokkal, leugrani a hegyoromról, és szállni a madarakkal, átélve a gyönyör utolsó pár pillanatát?

Mennyi kérdés, és kérdés, amikre sosem jön válasz…
Ki mer ma mártírrá avanzsálni, máglyán kucorogva, röhögve ordenáré szövegeket idézni hajdani nagyoktól, nem tartva a szűzi lelkű nézők elképedésétől.

Ó, ki mer ma, elgyávult korunkban, bármit is tenni, ami nem önmagáért szól?
Ékesszóló hamisan, ami nem feltűnő, mert a megszokás nagyúr!
Mint egy mesebeli disznó, a semmiben túr, és hiszi, hogy ő fontos…
Pedig csak lompos, és semmit érő rakás hús, csak gyáva szemétsége dús, hát nézzetek rá proletárok!
Ilyenek vagytok, vagy lesztek, csak adtok és vesztek, lelkeket, igazságokat, csupa fogyó cikk, de mindig van másik.

A Gangesz meg csordogál iszapos, fertőző, koszos vizével, benne hullák meg szemét. A valaha lét roncsaival, óva int a ténytől, mely ide vezet…
De ha szellentesz, moss kezet, mert a higiéné nagyon fontos. Nehogy légy beteg és lompos, netán büdös, ha nincs közelbe senki, nem tudod másra kenni…
Nagyon kínos, kész blama.
Bömbölhetsz, hogy mama!!!
De nem jön, már elment régen, valahol fent van az égben, te meg itt a bajban, egyedül…

Ki mer ma bátran élni? Nem mindig vacogva félni, ha nincs mitől, hát kitalál valamit.
Ki mer ma verset írni- sírni, ríni, szórni csókot, átkot.
Inkább zabálni fánkot, csülkös bablevest, úgyis jő az est, és elhalkul a dal.
Nem lehet senki örök fiatal.

Tudod mi ez?- Róza…
Ez egy verselő próza!

Versírás á la carte

Képzelt bejegyzés a Vers éttermének vendégkönyvébe:

Tisztelt Étteremvezető!

Nemrég fedeztem fel a neten néhány lehetőséget arra, hogyan írjon valaki verset, aki nem tud: azon túl, hogy van egy verselemző program, létezik rímszótár (költősuttyóknak), sőt, versíró program is. Érdekes.

Csupán el kell döntenem, milyen verset akarok írni, még a definícióját, eredetét sem kell tudnom, a tündöklő szinonímaszótár mellett, hogy az értékes értelmezőszótárat ne is említsem, a költősuttyós rímszótárat kell felütnöm, versformájú valamit meg kell fogalmaznom, majd a verselemző programba helyeznem – és ha megfelel alakilag az óhajtott versformának – kész a versem. Hurrá! Ha nem kész, a vers tördelését is megoldhatom elektronikus úton. Sőt, lophatok is ezerrel… ki bánja… a lényeg, hogy ÉN ott legyek a dobogón, hogy milyen módon, nem számít.

Kérdés: kit is értékel a szakma ilyenkor? Válaszát köszönöm!

Addig is Isten hozott engem a költészet világába…

Éttermének naiv és gyenge gyomrú vendége, aki a bejegyzését befejezvén sürgősen a közeli toilette-be igyekszik, hányni.

 
 

Három levél és egy Post Scriptum

Kedves tanító nénibácsi!

Kicsi osztályunk kéri szépen tanító nénitbácsit, ne tessék kiabálni ránk, ha rosszalkodunk. Rózsika sem tudott úgy fegyelmezni, ahogy a tanító nénibácsi mondta neki, de még Lacika sem. Kérjük, ne gondolkodjon azon, hogyan tanít, hanem mondja a leckét. Úgy érezzük, tanító nénibácsi már nem szeret bennünket, és ezért mi sem szeretjük őt, pedig nagyon-nagyon szeretnénk!
Zolikának büdös a ruhája, Erzsinek nem megy a matek.

e osztály

Tisztelt tanár úrnő!

Rögtön a közepébe vágnánk: szarul esik, hogy folyton csak panaszkodik. Higgye el, együttérzünk bánatában, de már k…vára unjuk, hogy folyton mindenért mi vagyunk a hibásak. Kérjük, hagyja, legyünk olyanok, amilyenek vagyunk, ne keresse, kibe kapaszkodhat, hanem álljon már a saját lábára és tanítson. Tudjuk, hogy nem okos és azt is hogy rossz az élete. Kinek nem az? Tehát? Válaszát várjuk!

10. b osztály

Mélyentisztelt professzor (úr/asszony)!

Tudomásunkra jutott, hogy a minap beadott dolgozatainkat és kutatásaink eredményét saját könyveként és tanulmányaként kívánja nyomtatott formába önteni és mint tankönyvet a könyvpiacra bocsájtani, illetve, hogy a munkásságáról előadássorozatot kíván megtartani az ország több pontján.
Sajnálattal érzünk együtt azzal a kollégánkkal, akinek a szakdolgozatából háromnapos tréninget szervezett, ismereteink szerint bruttó 1 000 000 forintért, miután szóban lemondatta a kollégával a szerzői jogot.
Tekintettel arra, hogy a professzor (úr/asszony) nem kíván velünk, sem a többi kollégájával más viszonyt fenntartani, illetve, hogy professzor (úr/asszony) nem egészen tanítási célzattal használja fel az általunk elkészített feladatokat, értesítjük, hogy a beadott házi feladataink és kutatásaink csupán a saját képzelgéseink eredménye, amely viszont nem zárja ki a dolgozat formai és tartalmi kívánalmaknak megfelelését, azonban mégsem alapulnak a valóságon.
Sok sikert a további munkájához!

Hallgatói



…. Bíróság
…. Osztály
………
….. …..
Ügyiratszám: …….


Tárgy: Értesítés feddhetetlenségi ügy megindításáról


Tisztelt Uram/Asszonyom!

Tájékoztatjuk, hogy a mai napon a … bíróság …. osztálya a …. üisz. alatt alatt gyűjteni kezdte az Önnel kapcsolatos iratokat, igazolásokat ama célból, hogy igazságot szolgáltasson.

Az ügy megindítására egy, a napokban az Ön feddhetetlenségét megkérdőjelező  bejelentés miatt került sor.

A vád szerint Ön egy hallgatójának eredeti szellemi munkáját használta fel Önös érdekből. Ezt megelőzőleg szóbelileg lemondatta vele a szerzői jogokat, Önös érdekeinek érvényesítéséhez pedig számos hamis igazolást használt fel.

Figyelmeztetjük, amennyiben a fenti vád igazoltnak bizonyul, az összes, az ön tevékenységével kapcsolatos iratokat, tanításokat tüzetes vizsgálatnak vetjük alá,  ugyanis a napokban több Önnel kapcsolatos bejelentés is érkezett, melyek szerint nem pedagógusként viszonyul tanítványaihoz, tanárként inkább önmagával és saját életével foglalkozik, előadóként valótlanságokat állít, a kiadványok, melyeket az állítólagos saját kutatásai alapján fogalmaz meg, érdekes valóságot mutatnak be és megkérdőjelezhető módon kerülnek az általános iskolások tanulóasztalaira.

Kérjük tájékoztatónk szíves tudomásulvételét.

Pecsét, aláírás


Olvashatatlan aláírás



Feljegyezte: K. M.

  
  

MÉLTÓSÁGGAL…

Ennek a szónak, van egy hűvös eleganciája, egy öntudatos és nagyképű hajlamot sejtet, a kijelentő fél elhatárolódik a mentális igényesség hiányától szenvedő sorvadt individuumoktól.

Bitangul sokra értékeli saját világlátását, intellektusát, emelkedetten szemléli környezetét, akik nem tudnak alkalmazkodni értékítéletéhez.

Ködként lebeg a beteg és silány társadalom agy sorvadt tömegei felett, csak azért nem köp le rájuk, mert egy méltósággal létező ember ilyet nem tehet.

Csak okító szépirodalmat olvas, vadul keresve az eszmei mondanivalót, a társadalmat gondolkodásra késztető bölcsességeket, a tömegét, aki a cirkuszt, kenyeret szintjén megrekedt, dübörögni képes halmaz.

Aki időnként nekilódul, agyagba taposva mindent, ami érték, üvöltve őrjöng és rombol, nem látva és nem felismerve azt, ami lába alá kerül.

A „Villon, unom az eszedet”- felkiáltással lerombol mindent, amit nem ért.

Mert gondolkodni fárasztó, nem szórakoztat, és következménye lehet a nyomasztó tény, hogy akaratlanul is fény derülhet hibáira, ami érzés nem szükségeltetik. Mert igaz, hogy pusztítani és elvenni egyszerűbb, mint teremteni, a brutalitáshoz, és ócska tettekhez nem kell ész, és értelem.

Kierkegaard, Brahms, Goethe és Ady nem lelkesít, nem emeli az adrenalin szintet az égig, viszont a macskaköveken csattogó díszlépés egeket ostromló hangjai igen. Az agyatlan erő euforikus gyönyöre az egyénben valami legyőzhetetlen belső örömet okoz, és még érteni, megérteni sem kell hozzá semmit, mert nincs is mit, na meg nincs is mivel.

Olvasás? Bele és végiggondolni a valóságot, az ember örökké hibázó létét, esendőségeinket észrevenni, belátni, és jobbító szándékkal megpróbálni gondolkodó emberhez , annak fogalmához felemelkedni…

Ugyan kérem. Kinek van arra ideje?

Elég annyit látni, hogy ne menjünk neki egy fának, egy vakot az árok széléig vezetni, és rászólni, hogy ugorjon, mert árok jön…

Mert átsegíteni az úttesten, nincs abban semmi szórakoztató, és lelemény.

Az ember legyen kreatív módon szellemes, és ne a könyvekkel vesződjön, mert rádöbben, hogy egészen rosszul áll önmagához, és mérgezi jelenlétével a mások életét. Ezzel a tudattal aztán hogyan tovább?

Az érdektelenség, igénytelenség végtelenített folyamában úszkálni, kisszerű, szamárságokat sikerként megélni a könnyebb út.

És minden kor kitermeli azt a pár embert, aki hajlandó prédikálni az óceán partján állva a halaknak, odáig nem jutnak a cápák, a vízbe meg nem gázol bele.

De sok a cápa, és kevés a prédikátor…

Meg a cápák döntik el ki a hal, és a színvonal emelése érdekében felzabálják a szerintük értéktelen halakat.

Mert rendnek kell lenni, természetesen a köz érdekében munkálkodnak, egy emelkedettebb, letisztultabb óceánért.

Hogy nem képesek eldönteni, hogy kit ne tüntessenek el, hát Istenem. A jobbító szándék a lényeg, hibaszázalék meg mindenben van.

Mindezt méltósággal teszik, kijelölve az eltűntek helyett az erre a posztokra megfelelő cápákat.

Mert jövünk, és megyünk. Az újaknak nemigen marad semmi, a jövő nemzedék építészeti emlékei is a rozoga panelházak lesznek. A „Való világ” sorozatok a TV- ből, az eksztráskodó, és buta, kortárs dolgok hulladékai, amik a tömegek pillanatnyi színvonalához igazodva, a bevételre koncentrálva láttak napvilágot.

Ők a szárazföld cápái, ők döntik el, hogy mi a jó.

És lássatok csodát !

Mennek a dolgok így is, Radnótik, József Attilák, Markezek, Huxleyk, Edgar Allen Poek, és Rembrandtok nélkül is.

Évszázadok, évezredek óta, mindig szólnak valakik, de mindig nagyon nagy az óceán.

Ami örökké a cápák birodalma.

Nem maradt más, mint méltósággal tudomásul venni.