Minden este, ha leszáll az éjszaka, ami vakká tesz, és valószínűtlenné varázsolja a napközben történteket, csak az íróasztallámpám fénye jelenti a körém szűkült világot.
Ez egy bensőséges kis meghitt, meleg élettér, áttekinthető, baráti, egyszemélyes, és megértő.
Lomhán görgő, lelassult gondolataim hangtalan csordogálnak az íróasztalom lapjára, bevonva minden ott fekvő tárgyamat.
Nehéz cseppekben folyik le az asztal oldalán, szétterülve a szőnyegen, beszívódva a padlórésekbe.

Ilyenkor felvonulnak a közel és régmúlt emlékei, lehetőleg a kellemetlenek, feltárnak friss és már varosodott sebeket, szimultán vitákat gerjesztve, rég holt akkori résztvevőkkel.
Arcok, hangok bukkannak fel a szobám sötétjéből, belibegve lámpám fénykörébe, szerencsémre nem életterük a világosság, így aztán tisztes távolba húzódva tőlem, csak néznek hideg szemeikkel, és várnak.
Vajon mire? Talán arra, hogy egyszer én is felállok kényelmes karosszékemből, és én is belépek közéjük az árnyékba, ráérnek várni, felettük már ellépett az idő.
Hallgatom a komódóra kettyenéseit, a részvétlenség és közöny álmosító hangjait, ami végigkíséri az embert egy életen át, csak nem figyel oda.
Állítólag Széchenyi mondta, hogy igazán egyedül társaságban tud lenni. Különös gondolat, de van benne igazság.
Az embert életében sokan veszik körül, de ettől valójában egyedül van. Ez olyan, mint egy vetítés, nézzük a vásznon folyó eseményeket, halljuk a dialógokat, harsog a zene, mi meg észre sem vesszük, hogy a sötét nézőtéren ülünk egymagunkban, és mindenfélét hiszünk. Lelkesedünk és szomorkodunk. Aztán a darab végén tűnik csak fel, hogy egyedül megyünk ki a ruhatárba.
Mire észhez térünk, bölcsebbé válunk, már késő. Nem marad időnk az új felismeréseinket a gyakorlatban alkalmazni.
Ez a sors hülye tréfáinak egyike lehet, hiába igyekeztem, nem tudtam rájönni az igazságra.
Bár ez így pontatlan észrevétel, mert igazság több is van. Meggyőződésem, hogy például egy élő halat lenyelni, még ötletnek is rémes. Egy cápa szerint én nem vagyok normális.
Kinek, kinek igazsága.
Aztán mindegy hogy mennyire igaz az igaz, az erősebbé a hiteles.
A gyávák tapsvihara képes elnyomni az igazak hangjait, azokét, akik igaznak hiszik gondolataikat.
Az élet hiedelmek és csalódások sorozata, hatalmas önámításokba burkolva, az elviselhetőség miatt.
Csak a racionalitásban van igazságtartalom, az meg nagyon kiábrándító.
Ami vélhetően biztos, az a perc.
Itt ülök félálomban asztali lámpám szűk fényének oázisában, körülállnak a homályba húzódott emlékeim, és hallgatom az óra bódító kettyenéseit.
Ez a perc nyújtotta tény.
A többi múló képzelgés.
Ez egy bensőséges kis meghitt, meleg élettér, áttekinthető, baráti, egyszemélyes, és megértő.
Lomhán görgő, lelassult gondolataim hangtalan csordogálnak az íróasztalom lapjára, bevonva minden ott fekvő tárgyamat.
Nehéz cseppekben folyik le az asztal oldalán, szétterülve a szőnyegen, beszívódva a padlórésekbe.

Ilyenkor felvonulnak a közel és régmúlt emlékei, lehetőleg a kellemetlenek, feltárnak friss és már varosodott sebeket, szimultán vitákat gerjesztve, rég holt akkori résztvevőkkel.
Arcok, hangok bukkannak fel a szobám sötétjéből, belibegve lámpám fénykörébe, szerencsémre nem életterük a világosság, így aztán tisztes távolba húzódva tőlem, csak néznek hideg szemeikkel, és várnak.
Vajon mire? Talán arra, hogy egyszer én is felállok kényelmes karosszékemből, és én is belépek közéjük az árnyékba, ráérnek várni, felettük már ellépett az idő.
Hallgatom a komódóra kettyenéseit, a részvétlenség és közöny álmosító hangjait, ami végigkíséri az embert egy életen át, csak nem figyel oda.
Állítólag Széchenyi mondta, hogy igazán egyedül társaságban tud lenni. Különös gondolat, de van benne igazság.
Az embert életében sokan veszik körül, de ettől valójában egyedül van. Ez olyan, mint egy vetítés, nézzük a vásznon folyó eseményeket, halljuk a dialógokat, harsog a zene, mi meg észre sem vesszük, hogy a sötét nézőtéren ülünk egymagunkban, és mindenfélét hiszünk. Lelkesedünk és szomorkodunk. Aztán a darab végén tűnik csak fel, hogy egyedül megyünk ki a ruhatárba.
Mire észhez térünk, bölcsebbé válunk, már késő. Nem marad időnk az új felismeréseinket a gyakorlatban alkalmazni.
Ez a sors hülye tréfáinak egyike lehet, hiába igyekeztem, nem tudtam rájönni az igazságra.
Bár ez így pontatlan észrevétel, mert igazság több is van. Meggyőződésem, hogy például egy élő halat lenyelni, még ötletnek is rémes. Egy cápa szerint én nem vagyok normális.
Kinek, kinek igazsága.
Aztán mindegy hogy mennyire igaz az igaz, az erősebbé a hiteles.
A gyávák tapsvihara képes elnyomni az igazak hangjait, azokét, akik igaznak hiszik gondolataikat.
Az élet hiedelmek és csalódások sorozata, hatalmas önámításokba burkolva, az elviselhetőség miatt.
Csak a racionalitásban van igazságtartalom, az meg nagyon kiábrándító.
Ami vélhetően biztos, az a perc.
Itt ülök félálomban asztali lámpám szűk fényének oázisában, körülállnak a homályba húzódott emlékeim, és hallgatom az óra bódító kettyenéseit.
Ez a perc nyújtotta tény.
A többi múló képzelgés.
Ez a cápa hasonlat tetszett.. a magányról meg én is sokat gondolkodom,így hát érdeklődéssel olvastalak.Amit Széchenyiről írtál, azt én magamban úgy hívom, hogy társas magány..talán egyszer majd leírom. (a magányról meg több képem is van, ahogy én látom.. majd előkeresem)üdvözlettel: zsovirisz
VálaszTörlésigen, a társas magány... - ahogy zsovirisz is írja, az félelmetes - az egyedüllét viszont nem feltétlenül magányosság...
VálaszTörlésSzeretek egyedül lenni, és szeretek társaságban is, ha ott nem vagyok magányos...
Egyedül, azaz együtt gondolataimmal, a könyveimmel, az emlékeimmel - erre nagyon nagy igényem van, mondhatnám szükségszerű... talán így van jól?
Kedves György!
VálaszTörlésSzívesen olvastam az esti magányról.
Egy mondat nekem is mottóm:
" Szeretek egyedül lenni, és szeretek társaságban is, ha ott nem vagyok magányos."
Üdvözlettel: Jutta
Zsovirisz.
VálaszTörlésKöszönöm,hogy elolvastál. A "Társas magány" azt hiszem rosszabb a sztenderd magánynál.
De mindentől függetlenül, sejtem,hogy az ember valahol egész életén át magányos.
Üdv.
Gyuri
Kedves Vali.
VálaszTörlésÖrülök,hogy olvastál.
Az ember önmagában egy teljes világ, szüksége van magányra. Kioldani, befelé figyelni, élni.
Üdv.
Gyuri
Kedves jutta.
VálaszTörlésEgy kreatív agy, sosem magányos. Egyedüllétre meg szükség van.
Persze ez az én szubjektív véleményem, aki a tévedés jogát fenntartom.
Én szívesen vagyok egyedül.
Köszönöm,hogy itt jártál.
Üdvözlettel.
Gyuri
Kedves György!
VálaszTörlésÍrásaid már-már inkább az esszé felé hajlanak, mintsem a novella felé. Én ennek nagyon örülök. Bölcsesség és szépirodalom a legjobb párosítás.
Precízen, kereken, olvasmányosan fogalmaztad meg ezt az írást, nagyon élveztem.
Már a második írásod olvasása után tudtam, hogy rászokok műveire, és ez most sem csorbult.
Ott van ebbe is a csemege:
"A gyávák tapsvihara képes elnyomni az igazak hangjait, azokét, akik igaznak hiszik gondolataikat."
De van még több is.
A hozzászólásokban a magányról megfogalmazott nézeteidben egyezek.
Gratulálok írásodhoz!
Kedves Balázs.
VálaszTörlésÖrülök a véleményednek.
Az egyedüllét fontos nekem. Akkor tudok magamon belül vizsgálódni, "Megbeszélni" magammal belső dolgaim, és körém építeni azt a világot, amit csak én érzek és "Látok".
Olyan,mint fogócskában a "Ház", ha túl mozgalmassá válik a külső világ, van hova visszavonulnom erőt gyűjteni.
Köszönöm, hogy írtál.
Gyuri
kritika, gúny, cinizmus, fanyar humor és jó gondolatok, eszmefuttatások. Újszerű hasonlatok, új köntösbe bújt gondolatok. Ezekért olvasom szívesen írásaidat!
VálaszTörlésA magány. Az furcsa szerzet. Egy száz fős társaságban is mellénk szegődhet, és uralhat minket.
Tetszett ahogy megadtad az írás alaphangulatát, és bepillantást engedtél ebbe a képzeletbeli szobába, ahol mindenki elidőz néha (a katakombák előtt, után...).
Várom a következő írást :)
Gyöngyi.
VálaszTörlésKöszönöm, hogy elolvastál, és igen élvezem, hogy értesz.
Sok írásom van, mindenféle,szeretek olyasmiket is írni mint pl: a Gangon, amikor még én is röhögök a szövegírás közben.
Ezek jó kis kikapcsolódások nekem.
Hogy te hogy leszel ezzel, azt nem tudom.
Gyuri