Sziasztok! Fórum jelleggel indítottam ezt a témát azt remélve, hogy el tudunk diskurálni erről egy kicsit!:)
Várom nézőpontjaitokat! (Vitatémákat egyébként ti is tudtok kérni, indítani a "Beküldés" menü segítségével!)
2011. március 16., szerda
Te hogy látod a mai irodalmi életet, az irodalmi portálok helyzetét, működését?
with
34 comments
Szerző és műfaj:
Vitatéma
Az irodalom fogalom szerint: Egy csoport, kultúra vagy időszak magas színvonalú írásai, amelyeknek feladata a korábbi tapasztalatok összegzése, elemzése és átadása sok más ember számára szórakoztatás és oktatás céljából. - nos lehet, hogy itt volt a probléma. Az írásoknak mindig is értéke volt, inkább a befogadás a probléma, vagy annak hiánya. Sajnos az irodalom szép lassan elhomályosulhat, tekintve az olvasótársadalom zsugorodását... De talán végre felismerjük, hogy az írások elérik az olvasókat (tudatosan v. nem), újra olvas a fiatalabbak korosztálya, és ez jó. Újra felfedezik a fantázia határtalan terét, és ráébredhetnek, hogy ők is képesek az alkotásra. Az irodalmi portálok tökéletes befogadók, jó irányt mutatnak mindenkinek, ébren tartják a nyiladozó kreativitást... és általuk talán újra beszélhetünk irodalmi életről.
VálaszTörlésCsatlakozva a témához, és az első hozzászóláshoz - amiről röviden annyit: ezt is tanulnunk kell még, fejleszteni az internetes társalgási kultúránkat, megtanulni, hogyan fordíthatnánk javunkra és mások javára is e lehetőséget - az élő (irodalmi) társalgást. Reménykedjünk: sokan vagyunk, akik élünk, és nem visszaélünk az Internet-adta lehetőséggel, és képesek leszünk felvenni a ritmust a gyorsuló világgal.
VálaszTörléstetszett, ahogy DzsDzs röviden, tömören összefoglalta a lényeget... Van mit tanulnom tőle - én többnyire "túlírok" :)
A versekről gondolkodtam ma is, és rátaláltam erre a régebbi naplójegyzetemre, amely talán nem csupán számomra elgondolkoztató - így visszatekintve az időben - és valamelyest a témához is kapcsolódik annyiban, hogy talán a legfontosabb az alázat, és a legjobbra való törekvés, hiszen akaratlanul is tanítunk írásainkkal, ha már nem rejti azokat az asztalfiók...
"Az alábbi sorokat olvasgattam, s most idézem is egyik kedvenc írómat, Márai Sándort:
"...elküldte nekem új verseskönyvét, vászonba kötve, arany címbetűkkel, meleg ajánlással. A verseket reggel olvastam, éhomra.
Kitűnő versek voltak ezek. Volt bennük érzés, gondolat, lelkesedés, pátosz, aztán volt bennök Mallarmé, Rilke, Arany, Babits és Kosztolányi is, volt bennök rím és találó hasonlat. Hangulatosak voltak e versek és olvadékonyak, csengőek és kellemesek, drámaiak és harsogóak. Minden volt bennök. Csak a Szentlélek nem volt bennök. Ezért, ásítva, eldobtam ezt a verseskönyvet."
Vajon mi, akik néha tollat veszünk a kezünkbe, hogy papírra vessük gondolatainkat, hogy aztán másokkal is megosszuk azokat, érezzük-e, hogy mi hiányzott mégis az írónak azokból a versekből? (s vajon mi hiányzik a miénkből…?) Hiszen azokban (és bizony, gyakran hiúságunktól elvakítva tévesen azt gondoljuk, a miénkben is) minden benne volt, ami a versek kelléke...
Valami mégis hiányzott. A varázslat, amiről szintén olvastam már, szintén Márai valamelyik írásában:
"Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a "csak álom" is benne van, a csillagok fénye, a tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni: az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el."
Igen, gyakran éppen az a megfoghatatlan, leírhatatlan, különös-különleges, megismételhetetlen, utánozhatatlan, alig észrevehető, apró csoda, az a varázslatos, „tündéri” hiányzik a műből, amitől remekmű lehetne, olyan, amihez fogható nincs több, sehol a világon. Legalább is pontosan ugyanolyan, ami ugyanattól tündéri, különleges és egyedi nincs. Az összes igazi mű(alkotás) - üzenjen bár ugyanarról, s látszólag ugyanúgy, s ha bennük ragyog is „a csillagok fénye” - legfeljebb hasonlóak, mégis mind másért tökéletes, és mind más miatt sugárzik fényesen, ahogyan valamennyien e földtekén különbözünk egymástól valamiben
(Kosztolányi Dezső fogalmazza ezt meg gyönyörűen Halotti beszéd c. versében:
„Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”)
S talán itt van a titok:
hiszen, ahogyan megérint bennünket egy-egy különleges alkotás - leírhatatlan élményt nyújtva üzenetével, örökre belénk égetve egyedi lenyomatát - úgy kellene adni magunkból is talán, és valami olyasmit, amit rajtunk kívül soha senki más nem adhat. Ha van valami ilyesmink, s ha képesek vagyunk ezt úgy megosztani másokkal, hogy megérezzenek valamennyit a mi csodánkból, különös fényünkből, ami bármily szerényen is, de őszinte fénnyel csillog, és sohasem hivalkodóan - akkor nem szabad halogatni, érdemes megmutatnunk e „tündérit” másoknak is. De csakis akkor, ha őszinte, igazi énünk, benső hangunk már végképp nem hagy nyugodni, örökösen szólongat, buzdít.
Valami ilyesmit volna jó adni magunkból… Legalább egyszer az életben. Jó volna…
(minden más csupán próbálkozás, vallom szívből, őszintén - elsősorban saját próbálkozásaimat illetően)
2009.
huú...hát én most már mit írjak?...már szinte minden elmondatott...irodalmi életről nem nagyon beszélhetünk...mert az, hogy így arctalanul írogatunk egymásnak és főképpen magunknak, azt nem igen lehet életnek nevezni...több személyes találkozókra és felolvasásokra lenne szükség, de...
VálaszTörlés...én csak erről a portálról tudok-tudnék
nyilatkozni...az előző jobban tetszett...
Nem hiszem, hogy minden elmondatott, ezért vitatéma...
VálaszTörlésEz 2 vélemény volt.
Arctalanul írogatunk? Ezt nem igazán értem...
De egyébként mindenkinek a maga döntése, hogy kinek ír és mennyit? Ennél többet is lehetne és lehet elérni, most is, annak, aki akarja.
A pályázatokon való részvétel, a folyóiratokban való szereplés, a rendezvényeken való részvétel mindenki előtt ott áll, persze, aki fejlődni akar...
Én az akarást nem látom.
Lehet, hogy az előző oldal jobban tetszett, mégsem használtátok ki.
Nem támogatta és népszerűsítette szinte rajtam kívül senki (tisztelet a kivételnek).
Pedig van folyóirat, voltak találkozók, könyvkiadás, közös kiadványok minden...
Sőt, állandó találkozóhely is lenne stb, rádióban lehetne szerepelni, TV felvételt lehetne csinálni stb.
Szóval ez az oldal is annyi, amennyit kihoztok belőle, se több se kevesebb.
Ám, ha nincs rá igény, akkor nincs.
Akinek valami nem tetszik, mindig kérdezze meg magától, hogy mit tett érte?
Minél több emberrel ismertetitek meg az oldalt, annál több embernek írtok!
Én hoztam kb. 450 tagot.
Ez nem csak számomra áll rendelkezésre!:)
Az ismerkedésnek, szerveződésnek rengeteg formája és lehetősége van itt is.
Ki kéne használni!
Az irodalmi élethez általánosan később...
Van itt élet, ti is látjátok, itt zajlik a szemünk előtt. Itt elméletek, érzelmek, hangulatok, gondolatok cserélnek gazdát - az pedig, hogy milyen formában, talán jelenti az irodalmi életet. Talán, ha fel merjük ismerni, hogy itt hallathatjuk a hangunkat és azt még meg is hallják, akkor elhisszük, hogy itt Egyén és Társaság egyaránt létezik. És akkor majd bátrabban gondolunk olyan lehetőségekre, ahol nyíltabban megmutathatjuk magunkat. Ez egy hely, ahol nem kell névtelenül... csak magunknak írogatnunk - így indul el a kommunikáció.
VálaszTörlésMint mindig, minden korban, mindenhez a fejlődéshez itt is idő kell. Lassan lépegetünk és bátorkodunk. Tehát én írogatok, olvasgatok, és olvastatok (görgetem előre, mint egy hógolyót, mely egyre nő...), hátha így jön létre az az Irodalom, melynek én is részese vagyok-lehetek.:)
...van benne valami amit írsz, sőt...
VálaszTörlésarctalanul? úgy értem, hogy sokan nem is ismerjük egymást személyesen...az én körömben sajnos kevés embert érdekel az irodalom:-( de azért 2 főt beszerveztem...a többit meg nem veszem magamra, mert a lehetőségeim határoltak...nem csak kifogás, azt hiszem ismersz már annyira...!
Matyó, te meg ismersz annyira, hogy tudod, valószínű az én lehetőségeim a legkorlátozotabbak, minden vicc nélkül.
VálaszTörlésMinden szándék, elhatározás kérdése.
Mindenhez idő kell?
Én az elmúlt 1 év alatt annyi dolgot építettem fel, mint más 10 év alatt, vagy sokan soha.
Úgy, hogy még lehetőségem se volt.
Ez elhatározás kérdése nem időé.
Nem beszélve arról, hogy vegyük azt: A jelenlegi 480 tagból mindenki csak 5 ember adja tovább a klubot és lesz a kezdeményezés aktív részese... Ez nem vesz igénybe évtizedeket.
Nem beszélve arról, hogy a klub ajánlása, hirdetése a mai indternetes vilában kb. 2 kattintás bárkinek. Negyed óra alatt láncban ezrekhez juthat el egy infó.
Szóval idő kell?
Nem hiszem...
Annál is inkább, mert másfél éve van a klub.
Figyelem, hogy ki és mit csinál önmagért és a klubért...
Érdekes dolgokat látok.:)
Idő, igen idő. Nem könnyű alkalmazkodni egy társasághoz, a részévé válni, pláne ha az régi, és összeszokottnak mondható. Mindenkit mérlegre lehetne tenni, igen. És igen, különböző súlyunk van, és más és más nyomokat hagyunk az életben. Mindenkinek vannak lehetőségei és korlátai egyaránt, hát persze. Csak azért mert egy munkálkodást nem látunk, mert a nyoma nem mélyül túlzottan, nincs jogunk azt feltételezni, hogy a munka nem létezik. (vannak természetesen kivételek) És pont a korlátok, és lehetőségek szűkössége az, ami megszabja mire is vagyunk képesek. Hiába vágyunk többre, nem minden alakulhat azonnal úgy ahogy szeretnénk. Feltételeznünk kell, hogy aki akar tenni vmit, az mindent megtesz, amire csak lehetősége adódik. Nyilván tudjuk, hogy ez nem játszótér - és nem véletlenül vagyunk itt. Tehát, visszatérve, ha itt vagyunk akkor az irodalom hozott ide. Az,hogy ehhez egy szeretni való társaság társul az csak hab a tortán, mert megkönnyíti azt, hogy egy ilyen típusú oldalt a magunkénak érezzünk. Azt hiszem, hiszünk abban, amit ez az oldal képvisel - és nem azért, mert kötelesség...
VálaszTörlésVisszatérve DzsDzs első hozzászólásához...
VálaszTörlésAzt hiszem az olvasottsághoz először is nívós, színvonalas művek kellenek, ezt a szerzők adhatják hozzá a dologhoz. Másrészről oly mértékű kultúra romolás eredményeképp ami ma folyik, ne csodálkozzunk, hogy nem olvasnak az emberek, vagy kevesebbet. Hát senki nem neveli őket erre rá...,
főleg arra nem, hogy egy irodalmi műben értéket leljenek. Nem tudják egyszerűen, hogy az miért érték.
Az irodalom képviselőinek abban is lehet szerepe, hogy a művelődés e formáját megismertesse és újra megszerettesse az emberekkel.
Éppen ezért fontos, hogy minél többen képviseljék is az irodalmat rendes értelemben is, nemcsak írással.
Ez nem egy kikerülhető tény. Más kérdés, hogy erre ki akar vagy tud vállalkozni...
Valihoz kapcsolódva:
VálaszTörlésAz internetes kultúrát úgy lehetne legfőképp kapcsolni az értelmes elfoglaltsághoz, hogy az internet tartalmai szűrve lennének, és az kerülne csak fel, ami építi az embert. Tele van szeméttel a net. Minden felkerülhet már, így nem fordul az emberek figyelme az értékes dolgok felé.
Egyébként azzal kapcsolatban, ami itt a művekkel összefüggésben terítékre került:
Valóban ez lenne a cél, de ez egyfajta emberi hozzáállást is feltételez. A költőnek küldetése van és folyamatosan fejleszti jellemét is...
DzsDzs utolsó kommentjére reagálva:
VálaszTörlésAz oldal úgy látja el funkcióját, ha műhely, vagyis az emberek akarnak fejlődni és fejlődnek is, illetve, ha közösség és közösségi élet van...
Kérdés, hogy ebben hiszünk-e?:)
Fontos tényező az idő, de biztos, hogy van igazság abban, hogy az embernek arra van ideje, amit igazán akar. Inkább ott látom én elásva a kutyát, persze a magam nevében beszélek, hogy el kellene tudni dönteni, hogy mi mennyire fontos, akarom-e igazán. Ne csak egy kicsit, hanem szívvel.
VálaszTörlésJó szervezőnek kell lenni ahhoz, hogy munka, gyerek, háztartás mellett még az irodalomra is legyen időm, de AKAROM, ezért van is.
De irodalom nem csak a hasonló portálokon van. Az idő ehhez kell. Legalább is nekem kellett - ahhoz, hogy megismerjem az embereket, és a klubot magát. Én pusztán ennyit állítok. És hogy feltételeznünk kell, hogy mindenki annyi időt tölt itt, amennyit tud, akar és szeretne. A többibe bele kell törődni. Nem pusztán ennyi jelenti az irodalmat, az irodalom szeretete sok rétű, mindenkinek mást jelent. Szerintem igenis van akarás, mert különben nem lennénk itt. Az irodalom él, mert akarjuk, hogy éljen. És segíthetünk abban, hogy ez eljusson a nyitott emberek felé... Irodalom volt, és lesz is.:)
VálaszTörlésAkkor a facebookon is nagyon akar valamit valaki, aki fél napját ott tölti, és az ilyenek többen vannak, úgyhogy nagy az ellenerő, ehhez képest kell akarni.:)
VálaszTörlésAzon gondolkoztam a napokban, vajon mi, akik versírással is próbálkozunk, azon túl, hogy életünk meghatározója - talán nem túlzok, ha azt mondom, lételemünk - az irodalom, a versek közelsége, érezzük-e ugyanazt, ha megszólít egy-egy vers, próza? Érezzük-e, hogy mondani kell, és észrevétlenül, először halkan, majd egyre hangosabban olvassuk, mondjuk a költők, írók üzenetét? szerintem felemelő pillanatok ezek. Magam is versmondó voltam sokáig, még ifjú koromban, és manapság sem tudom megállni - ha elsősorban csak itthon, unokámnak is, de szeretek verset mondani...
VálaszTörlésTaláltam erről egy elgondolkoztató idézetet, elhoztam Nektek is:
"A vers az, amit mondani kell
Ezt válaszolta egyik találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a tanítója sugallta kérdést, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers, ijedtemben - mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot -, ijedtemben visszadobtam:
- Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers?
- A vers az - kapaszkodott tekintetembe bátorításért -, amit mondani kell.
Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve.
Ő egy kicsit a bumerángtól szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki. Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen.
A vers az, amit mondani kell.
Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg.
Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét.
Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna.
Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk.
A vers az, amit mondani kell."
(Kányádi Sándor)
A versről, versírásról gondolkodva vetettem papírra valamikor - most a téma kapcsán eszembe jutott - megosztom újra Veletek:
VálaszTörlésNaplótöredék
A versekről gondolkodtam ma is.
Elsőként az alábbi sorokat olvasgattam, s most idézem is kedvenc írómat, Márai Sándort:
"...elküldte nekem új verseskönyvét, vászonba kötve, arany címbetűkkel, meleg ajánlással. A verseket reggel olvastam, éhomra.
Kitűnő versek voltak ezek. Volt bennük érzés, gondolat, lelkesedés, pátosz, aztán volt bennök Mallarmé, Rilke, Arany, Babits és Kosztolányi is, volt bennök rím és találó hasonlat. Hangulatosak voltak e versek és olvadékonyak, csengőek és kellemesek, drámaiak és harsogóak. Minden volt bennök. Csak a Szentlélek nem volt bennök. Ezért, ásítva, eldobtam ezt a verseskönyvet."
Vajon mi, akik néha tollat veszünk a kezünkbe, hogy papírra vessük gondolatainkat, hogy aztán másokkal is megosszuk azokat, érezzük-e, hogy mi hiányzott mégis az írónak azokból a versekből? (s vajon mi hiányzik a miénkből…?) Hiszen azokban (és bizony, gyakran hiúságunktól elvakítva tévesen azt gondoljuk, a miénkben is) minden benne volt, ami a versek kelléke...
Valami mégis hiányzott. A varázslat, amiről szintén olvastam már, szintén Márai valamelyik írásában:
"Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a "csak álom" is benne van, a csillagok fénye, a tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni: az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el."
Igen, gyakran éppen az a megfoghatatlan, leírhatatlan, különös-különleges, megismételhetetlen, utánozhatatlan, alig észrevehető, apró csoda, az a varázslatos, „tündéri” hiányzik a műből, amitől remekmű lehetne, olyan, amihez fogható nincs több, sehol a világon. Legalább is pontosan ugyanolyan, ami ugyanattól tündéri, különleges és egyedi nincs. Az összes igazi mű(alkotás) - üzenjen bár ugyanarról, s látszólag ugyanúgy, s ha bennük ragyog is „a csillagok fénye” - legfeljebb hasonlóak, mégis mind másért tökéletes, és mind más miatt sugárzik fényesen, ahogyan valamennyien e földtekén különbözünk egymástól valamiben.
(Kosztolányi Dezső fogalmazza ezt meg gyönyörűen Halotti beszéd c. versében:
„Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”)
S talán itt van a titok:
hiszen, ahogyan megérint bennünket egy-egy különleges alkotás - leírhatatlan élményt nyújtva üzenetével, örökre belénk égetve egyedi lenyomatát - úgy kellene adni magunkból is talán, és valami olyasmit, amit rajtunk kívül soha senki más nem adhat. Ha van valami ilyesmink, s ha képesek vagyunk ezt úgy megosztani másokkal, hogy megérezzenek valamennyit a mi csodánkból, különös fényünkből, ami bármily szerényen is, de őszinte fénnyel csillog, és sohasem hivalkodóan - akkor nem szabad halogatni, érdemes megmutatnunk e „tündérit” másoknak is. De csakis akkor, ha őszinte, igazi énünk, benső hangunk már végképp nem hagy nyugodni, örökösen szólongat, buzdít.
Valami ilyesmit volna jó adni magunkból… Legalább egyszer az életben. Jó volna…
(minden más csupán próbálkozás, vallom szívből, őszintén - elsősorban saját próbálkozásaimat illetően)
2009.
(Gősi Vali)
Vali, ha jól értem, első kommentedben az a kérdésed, hogy érezzük-e azt egy vers olvasásakor, hogy azt rögtön szavalnunk kell vagy ilyesmi...
VálaszTörlésJól értem?
Megmondom őszintén, hogy én kevés versnél érzem ezt. Nem tudom, hogy ez egyéni adottságom-e, vagy csak versfüggő.
De régebben, mintha többször lett volna szavalhatnékom. Talán már egyébként sincs...
A második hozzászólásodban szereplő dolgok tulajdonképpen már szerepeltek egy hozzászólásban fentebb.
VálaszTörlésSokat gondolkozom a versen, mint olyanon, illetve annak lényegét, életre hívó minőségén. Tökéletesen megfogalmaznom ezidáig még nem sikerült magamnak. Ki tudtam zárni, hogy mi nem az.
De biztos, hogy nem csak rímek, mértékek, metaforák, ritmikai képletek stb. összessége. Ezeket nem is tartom lényegesnek a vers mivoltának meghatározásánál. Van ennek egy mélyebb rétege, az előző csak a felszín.
A vers kapcsolatteremtés világok között, legalábbis alapeszenciája szerint.
"biztos, hogy nem csak rímek, mértékek, metaforák, ritmikai képletek stb. összessége" - igen, talán ezeknél is sokkal több, de lehet, hogy néhányuk hiányzik - és mégis vers - az olvasónak - hiszen megérintette, érzi a verset... Ez is fontos. Igen, ha néha érezzük, hogy mondani kell, az nagyon jó - akkor megszólított a vers. Nekem gyakran elég ennyi egy különleges irodalmi élményhez.
VálaszTörlésÖrülnék, ha sokan éreznénk hasonlóan, szerintem felemelő, és segít érzelmeink felszínre jutásában - ez is nagyon fontos.
(ha néha sírni csupán, az is... különleges érzés...)
"A vers kapcsolatteremtés világok között, legalábbis alapeszenciája szerint" - ez nagyon eltalált... Tetszik, és igaznak érzem. Leegyszerűsítve (talán) kapcsolatteremtés gondolataink között, és öröm, ha találkoznak ezek a lélekhangokra épülő élmények, gondolatok.
VálaszTörlésA gondolatokon túlmutató dolog, csak így lehet világok közötti. A gondolat és az érzés evilági, az lehet ennél több, ami túlmutat ezen. A versben nem csak egy érzés, vagy gondolat fejeződik ki, hanem máshonnan valami "leszületik" ide. Olyan, amit tán még a szerző se ért sokszor...
VálaszTörlés"valami "leszületik" ide. Olyan, amit tán még a szerző se ért sokszor" - igen, ez gyakran így van... milyen különös, hogy még sohasem fogalmazódott meg így bennem - de mintha éreztem volna valami ilyesmit, ki nem mondva is, azaz kérdésként inkább... - magamnak :)
VálaszTörlésA témához kapcsolódva, én azt vettem észre, hogy rengeteg ember ír, mert ínia kell!
VálaszTörlés(Az, hogy miről ír, az már egy másik kérdés)
A legtöbben, /akiket olvastam/ kezdetben, menekülés verseket, írtak, mint jómagam. Azaz feltört belőlük valami, és csak írtak, írtak, írtak. Leginkább feldolgozták a múltat, az elfojtott érzelmeket, és ilyenkor rosszul esett nekik a kritika. (sokan el sem tudják olvasni többé, amit akkor írtak) Az eslő vers születése, még ha akármilyen bugyuta is, olyan, mint egy gyermek világra jötte. Ezért esik rosszul, ha bántják-mert az ott megfogalmazott érzéseket sértik meg, akik bírálnak- !
Nos, ha valaki ezen a korszakon sikeresen túljut, akkor már az ÍRÁSRA is tud figyelni, és szívesen veszi a kritikát, ha fejlődni akar!
(sosem gondoltam, hogy ennyi kortárs író, költő létezik a világban) - ezt az internetnek köszönhetem!
Az pedig, hogy itt sok a szemét, sajnos igaz! Az egyénen múlik, mit néz meg belőle, direkt nem lehet szájukba rágni!
A klubot, az írásokat, a híreket, minden fórumon terjesztettem, sőt, már másik földrészről is visszajött levél nekem, amiben a Kelet folyóiratra hívták fel a figyelmem!
Vali igazad van... lehet, hogy csak ceruzák vagyunk????
VálaszTörlésNem tudom, Erzsike... Mindenesetre a belső késztetés - nálam - nagyon erős volt, és az első versre hasonlító sorokra visszagondolva... csak úgy kibuggyantak, mint a könnyek. Vállalom ezeket is, visszaolvasom. Azért nem veszem le irodalmi portálokon, ha már megszülettek, mert rengeteget tanulok belőlük, ahogy másoktól is. Tanulom,hogy a versírás, ha már nem magunknak írunk, felelősség is. Vállalni kell a megmérettetést - mi döntöttünk így.
VálaszTörlésKülönös csodának tartom ezt a késztetést, és hálás vagyok, ha parányit is, de adhatok másoknak, saját érzés- és gondolatvilágomból, lelkemből. Mindemellett biztosan valamiféle gyógyír is a léleknek, ha időnként megsérül... Gyönyörű adomány. Éjünk vele, és adjunk magunkból, ha adhatunk...
"Az eslő vers születése, még ha akármilyen bugyuta is, olyan, mint egy gyermek világra jötte" - és még azután is akadnak hasonlók... Talán a későbbi "gyermekek" születése már valamivel könnyebb, tudatosabb, akkor is, ha azok sem hiba nélküliek - akár a nevelés: a gyermekeim közül az elsőt - akit elveszítettem - még ösztönösen neveltem, a másodikat tudatosabban, de mindkettőt a tőlem telhető legnagyobb szeretettel, alázattal...
Talán így lehetünk a versírással is...
Nem, az is lehet, hogy tollak.
VálaszTörlésNálam az első..., na mindegy, ebbe már nem megyek bele.:)
VálaszTörlésÖrülök, hogy ti szerettek írni, de nálam ez inkább már nyűg. Általában olyan dolgokról írok, amikkel az emberek nem szeretnek szembesülni, amiben nem is mernek vagy tudnak belegondolni, illetve, amit sokak rosszallással fogadnak, mert egy élet alatt felépített (mégha hamis is) hitet bontana fel az elfogadásuk.
Ráadásul nem is köntörfalazva teszem ezt, mert a buksimogatást már egyáltalán nem tartom célra vezetőnek. Így aztán nem egy hálás feladat ez, noha sokszor jól fogadják. De mégiscsak olyan, mint menni szemben az árral, a berögződött rossz szokásokkal, amikhez mindenki makacsul ragaszkodik.
Ennek okán egyre többet jut eszembe, hogy a dolgaimat csak magamnak írom le.
Csak, ha már az ember leírja, felmerül a kérdés, hogy akkor már fel is teheti valahova, vagy miért ne tegye...
De, ahogy Hamvas Béla fogalmazott: "Már csak az írásról kéne leszoknom."
Én nem tartom jó dolognak azt, hogy mindenki, aki akar rázúdítja a saját dolgait a netre. Persze ez is a valóság feldolgozásának egyik módja, hogy 10 000-n irodalmi portálokra írogatnak. Csak az már nem egészen irodalom.
És, ha ebben is példát kell mutatnom, akkor leszek az első, aki megfosztja magát ettől az élménytől mások javára.:)
"Örülök, hogy ti szerettek írni, de nálam ez inkább már nyűg. Általában olyan dolgokról írok, amikkel az emberek nem szeretnek szembesülni, amiben nem is mernek vagy tudnak belegondolni, illetve, amit sokak rosszallással fogadnak, mert egy élet alatt felépített (mégha hamis is) hitet bontana fel az elfogadásuk."
VálaszTörlésBalázs! Szerintem nem fontos az, hogy mindig megkapjuk a kellő - pozitív, elfogadó - visszajelzéseket. Az viszont igen, hogy amit hitünk, tudásunk, ismereteink szerint érdemesnek tartunk eljuttatni valamilyen információs csatornán az emberekhez, azt nem tartjuk magunkban - magunknak...
A legtöbb, amit tehetünk, hogy továbbítjuk az emberek felé, és rájuk bízzuk a döntést - elfogadnak, befogadnak-e valamennyit abból, ami szerintünk valamennyiünk javára válhat, különösen, ha mások is hozzáteszik a legjobbat magukból.
Az internetes világban persze ugyanúgy rengeteg információ hárul az emberekre, mint a TV-ből, rádióból. Ott sem minden érték... Hadd döntsék el e rengeteg forrásból... Aki saját felnevelt értékeiből adott már valakinek, az megtette a magáét. Hogy haszn osul-e? Majd eldönti az idő.
Bocs, hogy belekontárkodom, de a Te dolgod továbbra is az, hogy add tovább, ami talán értékesebb és érettebb a Te világodban, mint másokéban.
A szép ebben az, hogy sztem minden emberben van valami különleges, valami olyan, amit úgy, olyan minőségben, olyan szinten egyedül Ő tud... Ebből kéne adnunk valamit másoknak, máris szebb lenne a világ.
(hülye idealista vagyok - tudom, de ez visz előbbre az Úton... )
Azt, hiszem hogy a "Vers az amit mondani kell." több jelentéssel bír itt. Amikor leírsz, akkor is mondtál valamit csak nem a szájad mozgott, hanem a tollad. Talán így: Vers az amit kell mondani, különben elvonási tüneteid lennének...Amúgy a kortárs irodalom mi vagyunk, csak ezt még nem tudja más. Vannak szerzők, olyanok amilyenek. Van könyvkiadás roszz. Van terjesztés, de ebben én se vagyok biztos. :D Irodalmi élet, mint olyan gép előtt fából vaskarika. Most találtam egy idézetet egy budhista lámától ajánlom mindenkinek:"Dicsérd az embereket olyanért, amit szeretnél hogy kifejleszennek magukban, míg tényleg olyanná nem válnak.Ezt hívják dinamikus igazságnak. Én mindig ezt használom." Láma Ole Nydahl
VálaszTörlésBalázs, jó ez a buddhistás szöveg, csak erre alapul a modern civilizáció: olyanokért dicsérgetni egymást, amit nem teszünk meg.:) Egy ideig én is próbálkoztam ezzel, de ennek ellenére se változott semmmi, max. az, jólesően elfogadták a dicséretet.:) Valahogy az egyensúly felbomlott. Egy önmagát túldicsérő társadalommá váltunk. Elhisszük azt, ami nincs.:)
VálaszTörlésBalázs,
VálaszTörlésez utóbbi hozzászólásoddal nagyot mondtál. Bizony, dicsérjük egymást, küldjük a mosolyjeleket, így leszünk barátságos, kedves írótársai egymásnak... :(
És ha valaki elmarasztalót ír(na), azonnal arra gondolunk, hogy ő is csak egy firkász, mint mi, nem "igazi" kritikus, nem a szakértelem mércéjével mér, csak értetlenkedik, netán akadékoskodik. Magam is többször elkövettem e "bűnt"! :(
Nem "túl" kell dicsérni, hanem abban kell megdicsérni, amiben erősíthetne. Ehhez pedig mocskosul jó szem kell, ha az illetőben amit odaképzeltél mégsincs meg,csak te látod bele akkor a szemed rossz.Ez a kritika legnagyobb rizikója talán, és ezért élek vele visszafogottan pár emberre koncentrálva. Ott viszont nekem egész jól műkődik. Max a túlzott önbizalom hiányosoknál nem, akik eleve eldöntötték, hogy ők csak maguk mulatságára írnak és biztos nem profi szinten,pedig valójában azon. Őket nem tudom fejleszteni, mert nem vagyok Sigmoud Freud.
VálaszTörlésFreud se lenne rá képes Balázskám. Ő többet ártott, mint használt.:) Kissé zizi volt az arc, akárhogy dicsértük volna, rajta például nem segített volna...
VálaszTörlésKösz, öreg túl vagyok rajta, ha egyre gondolunk. Hosszú távon úgy se tud senki ártani, ha nem lelkizel rajta. Én azért foglalkozok vegyesen mindenkivel, mert előttem van verselégető barátom képe, aki ezt pusztán azért tette, mert úgy se tudja megmutatni senkinek...
VálaszTörlés