Gyöngykagyló-ballada

Gyertyaláng játssza elnéha még
bús árnyjátékával
nélküled élt,
de éjszakánként még
valóságként remélt
esdeklő álmomat:
jöttödet,
a hiú reményt,
halott boldogságomat,
mi reggelente
néma könny,
tűnt álom marad,
s nyomában a
vágyott érkezés
csak üres, sötét,
reményvesztett,
magányos ébredés.

A gyöngykagyló is
hiába tárja szét vágyón
kincsétől megfosztott ölét,
már elpártolt tőle
a szerencse:
egyetlen kincsét
a gyöngyhalász
örökre hazavitte,
és a meddő,
kifosztott kagyló-anyó
kábultan bolyong a parton
viharverten -
mint törött hajó
vitorlák nélkül,
partra vetetten -
de drága kincsére
hiába vár hosszan
minden pirkadatban,
s esténként is
a lebukó nappal.

Ott vár az éjben is,
mint őrült, ősz anya,
ki hiába várja
a fiát haza,
de ott áll a parton
minden éjszaka,
ha ismerősök gúnyolják,
nevetik is,
és mögötte
suttogják titokban:
ő az…!

Megint ott áll,
némán, mozdulatlan,
és énekelget
magában valami
altatót, vagy balladát
halkan.
…Talán a fiát hívja ma is
minden könnyes dalban,
kit itt találtak -
sok éve már -
a habokban,
holtan.