A Nyilas-keresztjeim (hajdani Nyilas-jegyű szerelmeimnek)

lőttetek volna a Dunába inkább
- minthogy még mindig titeket kell a
tudatomban cipelnem, örökké!...
cipelem a testeteket és az
elárult, rámhagyott álmaitokat,
meg a meg nem született, közösnek
tervezett gyermekeket s háztartást!

a hazugságok és áltatások
rozsdás szögekké rohadtak bennem,
a dicséretek töviskoszorúvá
váltak és szidalmakként égetnek!

belerántottatok fodros-faros
lyukörvényeitekbe! majd diszkréten
arréb kalandoztatok tovább a pénz
és korlátolt kiszámíthatóság
komfortos aszfaltútjain, félve
az erdei ösvények burjánától…
holott: „minden burján társat választ”

hiába választanálak, Holdam
alapján, titeket!... – feladtátok
idejekorán: mielőtt még „ügy” lett
volna a tervekből és dugásokból

(bukott Kentaurlányok! Abortált
szerelmeitek visszahullanak
majd rátok és beleöregítnek
lassan egy vádlón keserű vénségbe)

Csak én bandukolok megtört vállal cipekedvén,
hízó kentauros, zombie árnyaikat
hurcolván tova, semmibe tartó, megfakuló vén
zugpróféta-alak!... Az ábránd buta kéj
nyálcsorgó keresésévé süllyed, a kihűlő
vágyak romjai tán – sírodként takarók…