…zúgása betölti az utcát. Valamennyi utcát. Levélről levélre settenkedik, elbújik a fák árnyékában. A fűszálak fagyos borzongásukban a földhöz simulnak, egymásra hajolva védik társaikat. A cseppek a széllel táncolnak, körbe-körbe a levegőben. És az utca minden porcikája kicsire zsugorodik a körtánc közepén. Csak magával ne ragadja! Kicsire zsugorodom én is, de sűrű zápor zuhan az égből, nem férek el a cseppek között. Kopognak a hátamon, a vállamon, mindegyiket külön-külön érzem. Hallom őket. Fémesen kongnak az autókon, ostrom éri a házak cserepeit.
Mély morajjal erősödik a háború.
A távolban lezuhanó víz csobog egy ereszből, zubog az árok betonmedrében, hullámok kényszerülnek a csatorna fogságába - méltatlanul bömbölnek a talpam alatt. A lázadás felülkerekedik, a víz lefordul a tetők pereméről, az árkokból áradat fodrozódik ki, a csatorna hiába tátja száját, képtelen elnyelni. Fuldoklik.
Nézem a fényes pontokat a fekete felszínen. Egyre több rajzolódik ki a szemem előtt. Már össze is mosódnak. Szép lassan minden ragyog. Hagyom, hogy a fény körülvegyen, elképzelem, hogy melegít. Fázom. Elbűvöl a ragyogás. A csillogás halvány derű az éjszakában. Távoli csillagok, hogy lehetnek ily közeliek? Meg is érinthetném őket. Csak ki kellene nyújtanom a kezem, ujjam elérné őket. Túlérne a galaxisokon. A markomba foghatnám a csillagokat. De ujjaim dideregve marnak a zsebem bélésébe, összebújva melegítik egymást. Elő nem húznám. Pedig egy csodát tarthatnék a kezemben. Egy csillagot, egy tucatot - egy egész csillagrendszert…
A karom a testemhez préselődik, megfeszül a gerincem – védelmezőn -, mikor a zúgás egy fenevad morgásává torzul. Visszaverődik a házakról, eltiporja a kerítéseket, előretör az út vonalán. Libabőr fut végig a tarkómon, a fülem mögött, melyben süvít a szél. Belém mar. Hatalmas cseppek olvadnak sorfallá - a fák meghajolnak a vihar ereje előtt - úgy érzem: a húsomba mélyednek. Újra magamra ölteném a csillagok fényét, mint meleg takarót, de ekkor megrémít a közelségük. Hiszen ők mozdulatlanok. Én tévedtem közéjük, és most lezuhanhatok. Felkapom a fejem. És látom a távolba keskenyedő aszfalt fekete csíkját. Utcalámpák fénye rajzol galaxisokat a lábam elé. Ez nem az égbolt. Eltűnt. Sötét felhők takarják el. Nincsenek csillagok. Nincs fényük. Sötétség van. És hideg.
Ekkor virágszirmok szegülnek ellen, szelíden szállnak a levegőben az akácfák illatával felvértezve. Fehér pontok a sötétben. Megérzem az édes illatot, betölti az orromat, a tüdőmbe kúszik, mintha tudná, hogy szeretem. A szirmok elnehezülnek az eső rohamában, a föld felé kényszerülnek, és hozzá simulnak a kemény talajhoz. Feladón, mint a lefegyverzett katonák, kik tarkójukra szorított kezekkel kiszolgáltatnak. De az illat újra felkavarodik. A vihar küzd ellene, pedig ő maga ad erőt neki. Dühödten próbálja elmosni, leverni, felül kerekedni rajta, mert látja, hogy mosolygok. Mert hiszek a rendíthetetlenségében. A szépségében.
Vizes lesz az arcom. Alakom lassan jégszoborrá válhat a hidegben, de arcomra nem vonja fel fagyos maszkját a vihar. A hideg cseppek átmelegszenek a bőrömön. Tudom, hogy lázas vagyok. Testem menekülne, de tehetetlenül áll a háború közepén. Vacogok, didergek. Fáj a mozdulatlanság, mégis félek mozdulni. A zúgás betölti a fejem, tompíthatatlanul. Fáj. A hideg karcolja a tüdőm, belülről roppantja össze a csontjaimat. Le akar győzni.
De arcomon még ott a mosoly.
Mert kacagok még, mikor Ő dühödten veri az ablakot a tükörképemen túl.
És tovább sétálok, az akácillatú háborúban.
Szolid írás, amelyből érezhető a szerző igényességre, részletességre, pontosságra és olykor tömörségre való törekvése, helyenként azonban pont eme törekvése az írás folytonosságának kárára megy: csupán érzékelteti a mondanivalóját, amellyel egyidejűleg elvész, szaggatottá válik líraisága.
VálaszTörlésNéhány apró észrevétel:
A bevezetőben hol részletes, hol tömör leírása miatt a “Mély morajjal erősödik a háború.” mondatot egy kicsit későbbre helyezném, ugyanis az előtte leírt képek inkább sejtetik a háború kezdetét, minthogy leírnának egy konkrétan kialakult háborút.
“Megfeszül a gerincem – védelmezőn – “ – számomra képzavaros, ugyanis a gerinc nem feszülhet meg védelmezőn, inkább valaminek megelőzésképpen. Érdemes ezen a képen egy kicsit tovább gondolkodni.
“Libabőr fut végig a tarkómon, a fülem mögött, melyben süvít a szél.” – A libabőr helyett inkább hideget kellene írni, nem illik bele a szövegkörnyezetbe.
“Hatalmas cseppek olvadnak sorfallá - a fák meghajolnak a vihar ereje előtt - úgy érzem: a húsomba mélyednek.” Ennél a mondatnál két észrevételem van: a cseppek nem olvadnak, hanem inkább egyesülnek sorfallá. A másik, hogy a mondat ilyen formában értelmezhetetlen (mi vág a főszereplő húsába: a sorfal vagy a fák?) Javaslatom a következő: “Hatalmas cseppek egyesülnek sorfallá. A fák meghajolnak a vihar ereje előtt és úgy érzem, a húsomba vágnak.”
“Mert kacagok még, mikor Ő dühödten veri az ablakot a tükörképemen túl." – Az írás végére ez a mondat ilyen formában nem teljesen szerencsés, egyrészt, mert nem egészen világos, hogy mi, vagy ki az az Ő, aki/ami dühödten veri az ablakot a tükörképen túl. Amennyiben a válasz az eső, az előzményben (több) emberi tulajdonsággal kellett volna felruházni az esőt ahhoz, hogy ilyen módon meg lehessen személyesíteni. Másrészt kicsit képzavarosnak tartom magát a mondatot, javaslataim a következők volnának: "Mert kacagok még, miközben Ő dühödten veri…” vagy “Mert kacagok még akkor is, mikor Ő dühödten veri…”
A természetben zajló háborúk leírása nehéz feladat, ahhoz, hogy elérhessük a lehető legpontosabb leírást, először egyszerű szavakkal, gondolatokkal kell megfogalmazni, mit szeretnénk átadni az olvasónak, ezt követően pedig át kell fogalmaznunk úgy, hogy az olvasó valóban ott találja magát a katasztrófa helyszínén. Jelen írásban a szerzőnek helyenként sikerül kirángatnia az olvasót a helyszínre.
Köszönöm a bizalmat,
Üdvözlettel,
anna