Állok a tódozott fótozott járdán, nézem a vén házakat, a vadidegen járókelőket, akik azt sem tudják, ki vagyok.
És ki vagyok én?
Valahonnan a régmúltból idefröccsent valami, amit majd egykettőre felszárít a nap?
Valami Pendragon legendaféle, aki visszalovagol nehéz csődörén a mondák világába?
Mennyi kérdés, mennyi megválaszolatlan gondolat, a fejemben vadul kavarognak, villannak elfelejtett emlékfoszlányok, hangok, mozdulatok. A felfájó emléközön majd elsodor.
Pedig a helyszín ugyan az, a félhomályos lépcsőházak kapui, ugyan azt a dohos, hűvös szagot lehelik az arcomba, mint annak idején…
És mit keres itt ez a sok idegen ember? Micsoda szentségtörés, hogy ezek beteszik ide a lábukat, taposva az emlékeimen, amik csak az enyémek, nekik ezekhez semmi közük.
Mert én még emlékszem, hogy a nagyanyám házának az udvarában, a poroló mellett ott volt a Völgyi Gabi koporsója, a házmester fiáé, aki egy lebombázott ház helyén nőtt gaztengerben játszott, és talált egy kézigránátot, ami felrobbant. Az arca már nincs előttem, mert a sors, a rossz emlékekre homályt borít, hogy el lehessen viselni őket. Én voltam nyolc vagy kilenc éves, a Gabi talán tizenegy.
Ki tudja ma itt, hogy milyen volt a Kaszás néni, akinek olyan görbék voltak a lábai, hogy féltünk tőle. Mikor valami bosszantót csináltunk, ordítva karikázott felénk, úgy pucoltunk előle, mint aki az életéért fut.
És micsoda csodálatos krémest tudott varázsolni a Puli mamája!
A másodikon lakó öreg katonaorvos, aki egyen köpenyben ült a gangon, és napoztatta feldagadt lábait…
Mikor a Balogh Pityu csúnyán elvágta a kenyérvágó késsel a kezét, üvöltött, mint egy fába szorult féreg. De a magas C- t akkor vágta ki, mikor a hülye nagyapja tanácsára behintette a sebet sóval.
Olyan kosz volt náluk, a lakásban, hogy a mai napig is emlékszem rá.
Csak hullámzik lábam körül az emlékmocsár, egyre vadabbul és kíméletlenül böffenti fel az iszap az elmúlt idők képeit.
Borzasztó magányérzetem támad, hiszen mindenki halott már, akik körülvesznek. Mozog a szájuk, de nem értem szavukat, talán azt próbálják megértetni velem, hogy a bennem élő emlékek nem változnak, és ne zavarjanak a ma élő emberek, közöm hozzájuk van, és ez így is marad.
Minden macskakő, minden félhomályos kapualj rejt magában nekem szóló emléket, észrevették, hogy újra itt vagyok, és most egyszerre akarnak üdvözölni. Már nem is hallom az utca zaját, az embereket, csak őket.
Csak állok itt a lepusztuló járdán, nézem az ismerős házakat, a körülöttem nyüzsgő eltűntek árnyait, és nem tudom, hogy mit is keresek itt.
Magamat, azt a vékony fonalat, ami köt ahhoz a csak általam látott világhoz? A mában élő múltat?
Lehet. Az ember egész életében keres valamit, de ha rákérdezne valaki, hogy mit, hát nem biztos, hogy meg tudná mondani.
Csak állok itt a lepusztuló járdán, nézem az ismerős házakat, a körülöttem nyüzsgő eltűntek árnyait.
Szeretek olvasni gondolataidban... Most is így volt. Nekem élmény, ha gyakran szomorkás is a hangulat. Szép, mélyen emberi létpillanatok ezek, életízűek.
VálaszTörlésKedves Vali.
VálaszTörlésÖrülök a véleményednek, és tudsz az "ÉN szememmel látni", ami ha hiszed, ha nem, nem fordul elő tömegesen.
A beleérző képességed nagy.
Ez nagyszerű...
gyuri
Kedves Gyuri!
VálaszTörlésAz az érzésem, hogy ez a te emlékkapud! Örömmel olvastam életed egy szeletét.
Kedves Jutta.
VálaszTörlésIgen,ez az egyik kapum, csak villanásnyi időre nyitottam ki, mert megráz az a része, ami elmesélhetetlen.
Köszönöm,hogy meglátogattál.
gyuri
Mába ömlő tegnapok? -már a címére is felfigyeltem, annyira találó. És igenis, én is át tudom érezni..Üdvözlettel: Irma
VálaszTörlésKedves Irma.
VálaszTörlésÁt tudod érezni, mert a folyamatos lét mindkettőnkre jellemző.
A most, csak villanás,és multá válik, a remélt jövő hitében.
Köszönöm, hogy olvastál.
gyuri