Klári, a középkorú hölgy kórházban feküdt, ahol súlyos betegsége kapcsán, bonyolult műtéten esett át. Legnagyobb sajnálatára sokáig lábadozott, sőt számára túlságosan is hosszúnak tűnt az ott töltött idő. Főleg azok után, hogy már a harmadik szobatársat fogyasztotta. A beköltöző betegtársak ugyanis gyorsan átestek ilyen-olyan műtéteken, és szokás szerint az ötödik, vagy a hatodik napon távoztak otthonukba. Már a folyosón sem találkozott ismerős arccal. Miután a harmadik páciens is hazament mellőle, Klári szívszorító zokogásban tört ki. Alig tudták megvigasztalni, és biztosítani róla, hogy egy napon eljön majd az ő ideje is.
- Higgye el, senkit sem tartunk itt annál tovább, mint kellene! Klárika, kedves, nyugodjon meg, a betegségek nem egyformák, előbb-utóbb mindenki hazamehet!– mondta a nővérke.
- De én miért utóbb? Mi a baj velem? – zokogta - Bezzeg Eszti, Éva, és Marika, később jöttek, mint én, és már távoztak is! Hát mi vagyok én? Betegtárs fogyasztó kórháztöltelék? – bömbölte tovább.
Később az orvosa bement hozzá, és a megnyugtatása céljából hosszabb előadást tartott a betegségek különbözőségéről, valamint a lábadozási időszakról, mely szintén egyéni, tehát még két betegnél sem egyforma, nemhogy a másfajta betegségeknél.
Egy picit sikerült megnyugodnia, jó ideig egyedül senyvedett az ágyon, már majdnem minden életkedve elment, amikor egy szomorkás kedd délután megérkezett a negyedik betegtárs.
Az idősebb nő a férjével együtt vonult be a kórterembe hatalmas ribilliót csapva. Órákig harsogták a világba szörnyű fájdalmukat, a hatalmas bőröndöt ide-oda tologatták, aztán kipakoltak a felkínált szekrénybe, mire végre nagy nehezen berendezkedtek. A férfi babusgatta egy ideig az asszonyt, aki nagyon maga alatt volt, majd mielőtt távozott volna, megkérte Klárit, hogy a műtét után azonnal tájékoztassa őt a fejleményekről, hogy rögvest rohanhasson a párjához. Klári rábólintott, miközben alig várta, hogy elmenjen, hogy végre ismét csend legyen.
Ottléte alatt rengeteg emberi sorssal ismerkedhetett meg… Mivel amúgy sem tudta elkerülni, érdeklődéssel fordult az újabb eset felé. A szokásos bemutatkozás és általános beszélgetés után rátétek a személyesebb mondanivalókra. Klári előtt fokozatosan bontakozott ki az asszony lehangoló élete. Öngyilkossági kísérletek sorozata, különböző családi tragédiák, borzalom, borzalom hátán, kész dráma szakadt rá a saját gondjai mellé. Legszívesebben elfutott volna, mert nem akarta hallani mások szenvedéseit, de nem volt rá lehetősége. Gondolatai csapongtak és tiltakoztak…
A hölgy éppen annál a résznél tartott, hogy jelen pillanatban nem beszél sem az anyjával, sem a lányával, ami az addig előadott történet után szinte törvényszerűen bekövetkezett, tehát megszakadt velük a kapcsolata…
Ekkor Klári megijedt az embertől, aki kénytelen, kelletlen a nyakába zuhant… és sajnos jó pár napig együtt lesz vele, élvezheti a társaságát, kicsit még félt is tőle…
„Ha ez a nő önmaga ellen fordult, mit fog tenni velem?” – gondolta félelmében, ennek ellenére próbálta vigasztalni…
Megtudta, hogy Berta az évek során, rengeteg műtéten esett át. A vakbél- a vese- pajzsmirigy- mióma- és a jó ég tudta megjegyezni mi minden operáció után, jelenleg epeműtétre várakozott. Ekkor került az érdeklődés középpontjába a csuklója, amikor egy fehér kesztyűt húzott a kezére. Klári már meg sem merte kérdezni, miért… mégis megtudta…
Annak is külön története volt…
- Ez akkor történt… - kezdte a mesét - Amikor levágtam a csuklómat láncfűrésszel!
- Micsoda? Te jó ég! – sikoltott fel Klári.
- Igen…
- Hogyan? Magadnak?
- Természetesen, beindítottam és nyisssz! – felelte.
- Szent Habakkuk! – hüledezett Klári, és azon gondolkodott, hogy éjjel biztosan nem mer majd elaludni emellett a nő mellett. Talán abban a nagy bőröndben magával hozott egy kis kórházi láncfűrészt…
- Úgy ömlött a vérem, hogy az csuda, én azon nyomban elájultam, de vérfürdőben tocsogva feküdtem a garázsban… Az akkori élettársam talált rám, még pont időben, azonnal hívta a mentőket… az orvos azt mondta, az utolsó pillanatban kerültem kórházba, ha tíz perccel később ér oda a mentő, végem van! Úgy varrták vissza a csuklómat! De nehogy azt hidd, hogy tökéletes lett! – magyarázta.
- Nem? – kérdezte egyre riadtabban, miközben magában üvöltött: „Segítség! Segítsen valaki! Mentsetek meg! Haza akarok menni!”
- Áh, dehogy! Nem éreztem! Még háromszor műtötték meg! Ideget is kellett kivenni a bokámból, majd azt beépíteni a csuklómba… ezért is négy műtétem volt…- dicsekedett - A kezem az óta mindig fázik, ezért kesztyűben alszom…
- És mi lett az élettársaddal?
- Nagyon sajnált, sírt, miatta tettem… de később rájöttem, hogy nem érdemel meg engem… több vagyok nála! Miatta nem érdemes… aztán egy másik férfi volt az életemben, miatta is felakasztottam magam a tusolóra…
- És? – nézett Klári rémülten.
- Áh! Levágott, de azt mondta, beteg vagyok… elhagyott…
- És a Pista?
- Ja, ez a drága jó ember?
- Igen… vele mi a helyzet?
- Hát ő imád, szeret, láttad, hogy beszél velem?
- Láttam… - bólintott egy kissé enyhültebben.
- Aggódik értem… ő sem a férjem, nem maradt más nekem, egyedül ő… mindig elkísér a kórházakba, a műtétekre, aggódik értem, beszél az orvossal, hoz nekem finomat, vele élek, csak úgy…
- Értem… tehát azért vagy kesztyűben, mert fázik a kezed?
- Igen… azért… - mosolyodott el a nő, azon az estén először.
Feltartotta a fehér kesztyűs kezeit, és vidám arccal várta, mi fog történni. Természetesen nem maradt el az aznap esti tragikomédia…
Klári úgy érezte, hogy egyre rosszabbul van, iszonyúan fájt a műtéti terület, ahol idegeket vágtak, az pedig egyszerre zsibbadni kezdett, tűrhetetlen, tűszúrásszerű égő fájdalom kíséretében, miközben beállt a nyaka, nem bírta elfordítani a fejét, és a rázuhanó történet miatt a feje is zsongott. Ő feküdt kitekeredve, őrjítő fájdalmak között Berta pedig vidám képpel ült a feltartott kesztyűs kezeivel.
Lett is nagy mulatság az esti viziten!
Hátha még Klári a fájós fejét átkötötte volna sállal! Az egyik kesztyűben, a másik sálban fekszik az ágyban, hálóingben…
- Hát maga? Miért van kesztyűben?– kérdezte nevetve az egyik ügyeletes főorvos, amint belépett az ajtón.
- Fázik a kezem! – felelte visszanevetve a szobatárs.
- Akkor be kell csukni az ablakot! – javasolta az orvos, és elindult az ablak felé, hogy becsukja.
- De nem azért fázik… Az ablak maradhat nyugodtan! – folytatta Berta, miközben elmondta a történetét.
Látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet, az érdeklődést. Az orvosok egy jó ideig elbeszélgettek vele az esetről, csak utána következett a másik beteg… Klári, aki félholtan kiterülve kérdőjelben tekergett az ágyon.
A pénteki két nővér látva, hogy ágyhoz kötötten fekszik, meg sem bír mozdulni, megkérdezte:
- Hát magával mit tettek? Még mindig itt van? Azt hittük, szombaton hazamehet! – nevettek.
- Én már kész vagyok, meghaltam, mindenem fáj, betegebb vagyok, mint amikor bejöttem, fáj a nyakam, a hónaljamat is „húzza” a palack! Mozdulni sem bírok! Kórház undoritiszem van, haza akarok menni! Elég volt! Eddig élveztem a hotelszolgáltatást, de már köszönöm, nem kérem tovább! – ömlött a panaszáradat.
- Magának tényleg sürgősen haza kell mennie, nem bírja itt tovább, betegebb lesz, mint amikor bejött! – kuncogott a másik nővérke.
- Látom, már savó folyik a palackjába, majd csak kevesebb lesz a mennyisége is! – biztatta az idősebb orvos ránézve a sebbe szerelt üvegpalackra.
- De még mindig jön belőle, hát honnan van ennyi benne? Tudom már, savótermelő kisiparos vagyok… ha hazamegyek, kiváltom az ipart! – nevettek együtt a nyomorúságon.
- Mit mondtam én magának pénteken? Mondja neki, hogy kevesebb folyjon! – vihogta a doki.
- De hiszen egyfolytában azt mondom, mégis egyre több folyik! – nyavalyogta Klári.
Együtt nevettek tovább az orvosok, a nővérek és a betegek.
- Van egy jó mondás! Onnan lehet megtudni, hogy egy beteg milyen osztályon feküdt a kórházban, hogy hogyan érzi magát, amikor hazamegy. – viccelődött a másik doki - Ha rosszul volt, és jobban van, akkor belgyógyászaton járt, ha jól volt, és amikor távozik, rosszul van, akkor a sebészeten járt.
- Ez így van… élő példa vagyok, minek is jöttem ide? Amikor beléptem, még semmi bajom sem volt! – nevette Klári.
- Na, ugye? Megmondtam! – kacagta a doktor úr.
A vizitelők harsány kacagással távoztak a teremből.
A két beteg magára maradt éjszakára…
Klári nem mert elaludni, attól félt, hogy előkerül a láncfűrész, bár tudta, bármivel próbálkozna a társa, nem tudna védekezni, annyira rosszul van.
„Istenem! egy szobában a texasi láncfűrészes gyilkossal!” – gondolta remegve, és minden mozdulatát leste.
Berta mit sem sejtett Klári félelmeiről, bevette az altatóját, és egész éjszaka édesdeden aludt. Másnap reggel érte jött a zöld tolókocsi, elvitték a műtőbe, utána majdnem egész nap síri csend honolt… csendben szenvedett, amíg nem lelt értő közönségre. Később meglátogatta a férfi, miután Kláritól megtudta, mit vihet neki. Akkor kezdődött a ribillió… panaszáradat, fájdalom, sírás, szenvedés… vigasztalás, meg minden, ami kell…
Berta mégis előbb távozott, a negyedik nap hazamehetett.
Klári újfent egyedül maradt, de legalább abban a biztos tudatban, hogy holnap végre elhagyja a kórházat, és nem kell újabb betegtárssal megismerkednie…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése