Tanulásnak nevezték el, miután csecsemőként érkezett a Földre. Lassan öntudatra ébredt és úgy vélte, egész ittléte alatt egyedül az lesz a feladata, hiszen nem véletlen kapta a nevet. Éppen ezért engedelmesen alávetette magát minden Tanításnak. Mindig úgy tett mindent, ahogyan Mások elvárták tőle. Azt gondolta, ők már kitapasztalták, előtte járnak az úton, tudják és megmondják, mi a jó neki, hát megfogadja a tanácsaikat. Kezdetben még emlékezett valamire Igaz Valójából, de az évek során egyre inkább elvesztette Fonalat, Homály pedig sikeresen elfedte előle a benne rejlő Kincseket és Tudást.
Szeretet kísérte, amíg semmi gátat nem tett Senki útjába, engedelmesen alávetette magát, hallgatott Szóra, Tanácsra, Anyára, Apára, Tanításra… Megérezték benne Elfogadást, tanulni akarást, azért szerették.
Beállt a sorba, fej-fej mellett küzdött ő is, hiszen úgy tanulta, az Élet Küzdelem. Főleg Anyagban kereste Mindent (mint oly sokan). Fél életét ezzel töltötte, de legalább elégedett volt. Magába nem merészelt nézni, mert félt attól, amit ott talál.
Bólogatott, meghajolt, hálásan haladt tovább és várta, hogy eljöjjön a várva várt, és beígért Szép Jövő…
De hiába - sosem ért ide…
Addig-addig várakozott és igyekezett mindig megfelelni, amíg teljesen kicsúszott Talaj a lába alól. Már nem tudta, hol van, kicsoda, kiért-miért él, miért küzd és mi a Feladat.
Fellázadt, és egyből falakba ütközött…
Álmaiban és gondolataiban Hiány meglátogatta, hasztalan próbálta elhessegetni… - mégis elültette Magot…
Már érezte, több kell, hisz jóval nagyobb és magasztosabb Cél és Küldetés, mégsem tudta, merre tovább.
Kereste-kutatta, de nem találta Kiutat.
Egyedül nem ment…
Megrendült a hite, szíve-lelke sajgott, fájdalmasan vergődött Kétely csapdáiban, Szenvedés pedig máglyaként perzselte minden sejtjét. Kínozta – direkt kínozta…
Önbizalma kútba dőlt Mások Akarata miatt…
Szenvedés hűséges társként kísérte tovább, úgy tűnt, örökre vele marad, nehogy elfelejtse, az Élet Küzdelem…
- Elég volt! Egyszer minden Pohár betelik! – kiáltotta.
Elhatározta, hogy összeszedi magát, és kimászik Pokolból, Számvetés segített értékelni az addigi életét.
- Te vagy, aki mindig meghajoltál, hang nélkül tetted, amit elvártak tőled, zokszó nélkül engedted, hogy fát vágjanak a hátadon, csak, hogy Másoknak Jó legyen. Rendíthetetlenül hittél Másokban és az eszméiknek! Nem használtad saját megérzéseidet, nem hallottad Hangot, eltakartad Fényt! Ego ural, Szív elnyomottá vált, háttérbe szorult. Gondolj magadra is! Hallgass a szívedre!
- Miért? – üvöltötte keserves fájdalmában.
– Miért én? Pedig Jó voltam!
– A szívemre? Hogyan? – kérdezte, de már Senki sem felelt.
Krokodilkönnyek között, keserűen szemlélte Múltat…
Majd megfordult, és a másik irányba nézett: Sötét Jövőt, Káoszt és Zűrzavart látott.
- Hová vezet mindez? Bármerre megyek, Érzéketlenség, Bűn, Háború, Harag, Hazugság, Rosszindulat, Csalás, Butaság. Hová fajulhat még a Világ? Amikor Mások felfedezték bennem Aggodalmat, Hiányt, Kételyt, és a napról napra egyre növekvő Űrt, nem hogy segítettek, hanem számtalanszor rúgtak egyet rajtam. Kinevettek, megaláztak, majdnem eltiportak… - ontotta Panaszt, Senki azonban nem felelt…
Lassan ráébredt, abból kap még többet, amit nem akar, de még nem tudta, miért…
Amikor egy napon Angyal megjelent előtte, azt hitte, eljött érte Vég.
- Már úgyis minden mindegy, ettől rosszabb már nem lehet! – legyintett beletörődötten.
Angyal nem szólt semmit, Fényt sugárzott, Meleg Szeretetet, mélyen a szemébe nézett, amitől megérezte, mindent tud róla, majd felé nyújtott egy pohár italt.
Elfogadta…
– Jöjjön, aminek jönnie kell, ha mennem kell, hát megyek! – felkiáltással fenékig kiürítette a poharat…
Elsötétült minden…
Magába zuhant…
Öntudatlanul lebegett Végtelen Semmi karjaiban…
Időtlen idők után Valami felderengett…
Sejteni vélte, több annál, mint aminek látszik.
Jóleső Meleg Érzés elöntötte minden sejtjét, sugárfényes ujjaival megérintette a füleit, és a szemeit. Meglátta Fényt, Hangot hallott, attól a pillanattól látott, hallott, és odabenn, mélyen belül, a Titkok és Csodák Kertjében megtalálta Kincset. Azt a Kincset, amire mindig várt, amit keresett, de nem tudta, merre kell, és félt, hogy csak Álom játszott vele, amikor sejtetni vélte…
Sohasem gondolt arra, hogy önmagában megleli, és arra meg végképp nem, hogy mindig is ott volt, van és lesz…
Érzékelését kiterjesztette, túl önmagán…
Csecsemőnek érezte magát, aki most tanul mindent újra. Átértékelte Életet.
Feltört belőle saját mondandója.
Olthatatlan Vágy űzte, hogy Mindenkivel közölje Jó Hírt, bármerre járt, egyfolytában ontotta Szót, egyre szélesebb tömegek hallgatták a Hangot.
Közben megismerkedett Reakcióval, ami mindenütt más volt. Saját hazájában hitetlenkedve álltak előtte, és nem akarták elfogadni a benne megérett Változást. Még mindig azt a kicsi Tanulást látták benne, akit kezdettől fogva ismertek. Nem értették, hogy az Ember (is) folyamatosan változik, fizikai szinten (sem) semmi sem állandó.
Ismeretlenek hittek neki, hívták, várták, kérték, menjen hozzájuk, némelyek fél karjukat odaadták volna egyetlen vele töltött percért, míg régi ismerősei még mindig kételkedtek nagyszerűségében. Ennek ellenére teljes erőbedobással, hittel és meggyőződéssel segített Másokon, (azokon is, akik addig bántották). Amerre járt egyre jobban felgyújtotta Lángot. Létével bizonyította, Semmi sem fontosabb Szeretetnél, Kapcsolatnál, és önmagunk megismerésénél, hogy tudjuk, kik vagyunk, miért jöttünk. Meg akarta mutatni, hogy Mindenkiben él egy Szikra, amit ha táplálnak, lángra gyúl és általa megvilágosodik Küldetés, elárasztja Földet Szeretet. Mindenki változhat, de egyedül belülről, önmagából, és akkor vele együtt változik körülötte Minden. Senkinek sem kell erőn felül többet tennie, mint amennyi az ő feladata. – Da azt meg kell tennie…
Az Emberek Boldoggá váltak, ha hallhatták, mert mellette felismerték saját nagyszerűségüket és általa rátaláltak a bennük lévő Kincsre, átélték Egységet, a végtelen Semmit és Mindent. Együtt szárnyaltak határtalan magasságokba, közösen készültek Forrás felé.
Néhányan Prófétának, mások Tanítónak szólították, de ő szerényen elhárította Titulust. Tanulás annyira belejött a szerepébe, hogy nem törődött magával egyedül Másokkal, szerette volna, ha átérzik, amit felfedezett, tudta az maga Küldetés. Megfeledkezett önmagáról, még mindig nem hitte el, ki ő valójában, önmagát volt legnehezebb felismernie. Háttérbe szorította saját igényeit. Pedig tudta, hogy Mások Azok, látta, mégis kételkedett, így inkább nem foglalkozott vele…
Eljött Nap, amikor Valaki azt mondta neki:
– Mesterem! Te vagy a Tanítóm! Köszönöm Neked! – borult a lábai elé túlcsordult szívvel.
Meglepődött… Lesett valami benne… Amit akkor a szemeiben látott…
Lehajolt érte, és tétován magához emelte.
- Kelj fel! Senki sem Különb, se nem Jobb, se nem Rosszabb Másoknál! Mind Egyek vagyunk! Külön-külön Lépcsőfokon! – felelte Tanítványnak, mintha nem is ő mondta volna.
– Tudom, érzem… ezt egyedül Neked köszönhetem! – rebegte hálatelt hangon Tanítvány.
– Magadnak köszönd, mert engedted! – bólintott bölcsen.
A jelenet után teljesen ledöbbent…
Megállt, és megszűnt körülötte minden. Néhány percig szótlanul bámult maga elé, nem értette, mi történt…
Csend volt…
Majd megpróbálta összerakni a képet.
- Ha én vagyok Tanulás, ha eddig az voltam, akkor most mi változott meg? – csóválta a fejét hitetlenül – Talán mától Tanítás vagyok? (bocsánat esetleg Mester?) Nem, az nem lehet… vagy mégis? Vagy mindig Az voltam? Vagy Határ nem ennyire éles? Aha! Értem már! Nem különül el! Ugyanannak a dolognak a két oldala! – csapott a homlokára, mikor hirtelen letisztult benne a biztos Tudás, azzal megfogalmazta, mi az egész Tanítás Tanulás értelme:
Nincs Tanítás Tanulás nélkül, és Tanulás sincs Tanítás nélkül, azaz egyik sem létezik önmagában, egymás nélkül.
Valójában nincs semmiféle Tanítás & Tanulás, mert ezek nem különülnek el: azt vesszük és adjuk, amire szükségünk van, oda-vissza működik. Ilyen módon egyszerre vagyunk bölcs Tanítók és mohó Tanítványok, nem számít, minek nevezzük.
Egymástól tanulunk, és egymást tanítjuk, egyfolytában…
Láncolat… Életek Láncolatán át…
Semmi és Minden Egy…
Egymásból merítünk Erőt, adunk, és kapunk.
Puszta energiaáramlás az egész, a kiegyenlítődés elvei alapján…
Mától Tanulás- Tanítás a nevem! – nevette - Hiszen Mindig is az volt, akár Mindenkinek…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése