Aztán csak jöttek és jöttek...

A füves tisztás úgy hatott az érkező szemében, mint a sivatagban felbukkanó oázis.

Csend, napfény, döngicsélő méhek, a körülálló hatalmas juhar, tölgy és égerfák szellő zúgatta leveleinek álmosító zenéjében, az időtlen béke sétálgatott.

A madárdalt egyre gyakrabban megzavarta egy távoli hang, még sosem hallottak ilyet a rét lakói, nem is tudták mire vélni a dolgot.

Biztos valahol messze, a szél zúgatja a fák lombjait- mondogatták egymásnak, de nincs vele dolgunk, és ki- ki végezte tovább amit elkezdett.

Napok múltán, a furcsa hang egyre erősödött, és folyamatossá vált.

Azért kissé idegesítő ez a különös zaj- szólt a hangya a mellette eszegető suszterbogárnak

Hát mondasz valamit- válaszolt a suszterbogár, az a gyanúm, hogy a kabócáknak van a dologhoz köze.

Mostanában egyre gyakrabban hallom, hogy megjegyzéseket tesznek a legyekre, mindenféle rusnya férgeknek nevezik őket, akiknek nincs helye a tisztásunkon.

Hogy honnan a bátorság, hogy eldöntik ki élhet a tisztáson és ki nem, erre még nem sikerült rájönnöm.

Ez így igaz- válaszolt a hangya, a tisztás nem a kabócáké- hanem mindenkié, és nem kötelező egymást szeretni, bárki kikerülheti a másikat, nem kell egymás ölébe ülnünk.

Hiszen nem vagyunk egyformák, és ki az a nagyképű és erőszakos bogár, aki a saját arcára akarja kényszeríteni a többi állatot?

Mi ez az irreális gátlástalanság, ami a rét érdekeinek hangoztatásával, a saját gyarapodásukra történik?

Már hallottam olyasmiket is, hogy aki nem zöld, az eleve gyanús- mormolta a suszterbogár, miközben valami bogyófélét próbált a szájába tömni.

A távoli zúgás, most már nem is volt távoli, és úgy hozzászokott minden élőlény füle, hogy mondhatni fel sem tűnt.

Hát, ami igaz- az igaz- mondta a hangya, ha jól belegondolok, a szúnyogokat nem ártana kiirtani innen, ez a folytonos vékony zümmögés, a felhőkben tömörült ezrek, gyakran zavarnak.

Na meg a hernyók- válaszolt a suszterbogár, összekenik nyálukkal a fűszálakat, és gusztustalan ha belelép az ember.

Ez így igaz- lelkesült fel a hangya, és a pincebogarak meg büdösek. Azoknak sem lenne keresnivalójuk a réten.

A méhekről nem is beszélve- így a suszter, soha egy csepp mézet nem adnak senkinek, bár rengeteg van nekik.

Rohadt egy felsőbbrendű csürhe- ordította a hangya nemes felháborodásában.

Össze kéne fognunk, és majd mi megmondjuk ki élhet itt a réten, és ki nem.

A rét tisztasága a nemes cél, és hogy mikor tiszta egy rét, azt mi fogjuk eldönteni.

A felbuzdult két bogarat egyre többen vették körül, belebeszéltek, forróvá vált a levegő. Ki a hangya mögé állt, ki a suszter mögé, kik egy harmadik csoportot szerveztek, kiabáltak nekihevült ábrázattal- egyesek elkezdtek botokat gyűjteni, mondván, akkor ne várjunk tovább, kezdjük el a rétet a betolakodóktól megtisztítani.

A nagy zajongásban észre sem vették, hogy az érkező lódarazsak felhői eltakarják a napot.

Előreszegezett dárdáikkal rontottak rá a bogárgyülekezetre.

A csata perceken belül eldőlt.

Az egész rétet az elpusztult bogarak tetemei borították.

Na most van rendben a dolog- harsogta a lódarazsak vezére, mert egyetlen fajta a létező igaz- intett a csápjaival, erre a tömeg egyként üvöltötte- a lódarázs.

Aztán tovább vonultak, maguk mögött hagyva a kihalt rétet.