Fáj látnom, miként veted papír-nyoszolyára,
S teszed erőszakkal magadévá,
Mielőtt láncra vernéd, mint szolgádat,
A védtelen Költészetet.
Selyemből kellene ágyat vetned neki,
Gyöngéden…
Könnyezve látom, mint öltesz rá rongyokat,
S hiába is takarná magát szemérmesen,
Arcába köpsz ocsmány, rút szavakat,
Mit ő tűr némán, engedelmesen.
Bársonyba kellene öltöztetned,
Gyöngéden…
Mily borzasztó látnom, miként gyalázod meg testét,
Pedig lelked énekét, csakis neki köszönheted,
Mégis te vagy az, ki elfojtod lélegzetét,
S nincs senki, ki feloldozná tettedet.
Hála-csókot kellene ontanod arcára,
Gyöngéden…
(S, ha majd alázattal hajtod meg előtte fejed,
Mitől fénye átragyog a végtelen éveken,
Akkor majd, talán… te is költő lehetsz.)
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése