valahol a messzeségben,
kóboroltak ketten
a végtelen természetben.
Nézd, egy fűzfa!
Szólt az egyik,
aki látta,
mind megállt itt.
Csónakázzunk,
gyere babám
ha evezünk
meleg lesz ám!
A pávák a partról
szelíden nézték
hogyan eveznek
ők, s méregették.
Csodás a május
csodás a nyár
ahogy a hullámok
halk nesze vár.
Volt egy másik fűzfa
mely egy udvaron terem
alatta játszott sok gyerek,
önfeledten, szüntelen.
Másnap az utcán
egy ismerős megállt :
Képzeld, a viharban
kidőlt a fánk!
Sajnálja most
a sok gyerek,
kiknek ez adott
árnyat, menhelyet.
Teltek az évek
észrevétlen,
fűzfánkat közben
elfeledtem.
Sok év után
kedvesemmel
a tónál jártam én,
vadkacsák úszkáltak
a pávák helyén.
A fűzfák ága
a múltba nyúlt,
águk a vízhez
hozzásimult.
Én állok ott, és
sehogy sem értem
a fűzfa szép emlékén
nem örül ő velem?
A boldogságot nem
őrzi a végtelen?
És szól a társam:
én borzongom itt,
nálunk a fűzfa
máshol lakik.
Ahová ültették
nekem ez mást jelent.
A temető mélyén
sötét a csend.
Ki arra jár
megvonaglik,
a fűzfa derékban
földig hajlik.
Azóta tudom
értem én,
mi nékem érték,
az másnak
fájó emlék.
Ehhez nem férhet
semmi kétség,
szavakat dalolni
nemcsak élmény,
de számomra
innentől felelősség.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése