Visszanéző

(A gyászról – tabuk nélkül. Naplótöredékek)

Volt idő - még a fiam halálát követő legmélyebb gyászidő elején - amikor eszelősen kerestem valamit, valami olyasmit, amibe kapaszkodhatnék, ami reményt adhat, hogy van élet „azután”… Közben irigykedve hallgattam, ha a kiváltságosok közül valaki arról mesélt, ő megtapasztalta. Járt a fényben, és találkozott eltávozott szeretteivel.

Ilyenkor hosszan, gyakran hangosan, csalódott-kétségbeesetten sírtam, ömlött a könnyem: miért, hogy csak azok tapasztalhatják meg az ilyesmit, akikkel valami baleset, trauma történt... ? Számunkra, akik még itt vagyunk, élünk a hétköznapi kínok, könnyek, mosolyok között bucskázva, miért nem jönnek a kódolatlan üzenetek, legalább valami csöppnyi bíztató?

Aztán elcsendesedtem... - és Zoli fiam is. A gyász kezdetén még meg-megérkező néhány fontos álom-üzeneten kívül több mint tíz éve már, hogy soha nem jön semmilyen megfogható álomkép-üzenet tőle. Sok éve nem álmodom vele, róla. Mindenki másról, hétköznapi gondokról, élőkről és holtakról is, rendszeresen – olyanokról, akik nem is annyira fontosak...Pedig naponta imádkozom – legalább egy álombéli üzenetért, egy pillanatért, ami visszahozza őt – ha csak álombéli pillanatokra is - újra. Ám ezek helyett maradnak a lassan élettelenné sárguló fotók...

…Meg persze a szeretet - az igen! Az tényleg él, sőt, egyre erősödő szeretet maradt a fiam után, ami árad valahonnan... – elhagyott, szép, közös életünkből…- átárad a mába…

… És a fájdalom, ha hagyom felszabadulni, ma, tizenegy évvel később, az sem csitul. Néha úgy érzem, belehalok... Megszakad a szívem. Csak ma már megtanultam ebben az önző, földi létben valahogyan újra élni, sőt, elűzni néha magamtól messzire a maró, szaggató fájdalmat - saját magam által kreált (gyógy)mód beépítésével az életembe - például nem menni gyakran a temetőbe, nem nézni túl sok fotót, főleg a gyámoltalan babakorszakból... (tényleg, miért, hogy a baba-kori fotók látványa talán még nagyon fájdalmat okoz, mint a felnőtt korszakából valók...?)

Másféle terheket fogok hát el – önzőségből? Gyengeségből? - és cipelek: a hétköznapi élet terheit, örömeit, azokból is úgy szelektálva, hogy valamelyest hasznosak legyenek mások számára (is) azok az értékek - bármily parányiak is - amelyekkel talán én is fényezhetem azokat, hiszen még a szomorúságtól megtört embernek is van valami különös fénye – ami bizonyára valamennyiünknek van...Ráadásul, ha ebből juttatunk másoknak, különös módon újratermelődik, és fényesül újra a lelkünk…

Ilyesmi ez az írás (íráskényszer…?) is, ez a különös, furcsa késztetés. Ma már elfogadom, hogy talán magamból adok ezzel is valamit. Valami olyat, amire mások nem biztos, hogy képesek, vagy ha igen, nem érzik a késztetést. Igaz, néha csupán könnyeket adhatok írásaimmal más gyászoló anyáknak, embereknek, de sokan azt is megköszönik, hálásak érte. Tőlük tudom, hogy vannak, akiknek lelkébe szinte belekövesedik a fájdalom, olyannyira, hogy sírni sem képesek, nem hogy kibeszélni magukból.

Ezek ösztönös dolgok, de valaki mintha mégis megerősítene - talán jó úton járok, ha ezt teszem: beszélek, írok a gyászról, és arról, hogy van élet „azután” is… - itt a földön is.

A fiam volna az, aki lényével – fényével - üzen...? Talán igen.

A szeretete is, ami tényleg örök, valamiféle gyönyörű, leírhatatlan fény formájában jön el néha pár pillanatra, azt hiszem, meditációhoz hasonló állapotban, nyugalomban, békességben. Olyankor megáll az idő, mozdulatlan a világ, és valami mondhatatlan szépségű fény közelít felém becsukott szemeim mögött: vörösnek, a lilának, a rózsaszínnek, a zöldnek, a sárgának – és a fehérnek is – valami leírhatatlan, finom kavalkádja ez, ami különleges, semmihez sem fogható érzést is hoz magával ebben a ritkán rám találó létállapotban, amely mondhatatlanul gyönyörű, békés, és ahonnét az ember nem akar szabadulni. Az IDŐ sem létezik ilyenkor: pár pillanatig tarthat? Percekig? – földi mértékben nem mérhető.

… De csakis Ő lehet ez a különös fénylény - érzem... Megszólítom, és hívom ilyenkor, maradjon még… A fiam az. Igen, Ő az - Ő a SZERETET maga... SZERETET-FÉNY.

Kegyelmi állapot ez. Hálás vagyok érte, s mire – a gondolatokhoz hasonló módon – kifejezni próbálom hálámat, köszönetemet (Istennek? – vagy a fiamnak…?) – felébredek - a földi világra eszmélek újra. Könnyű vagyok, és boldog… - még valameddig.

Vajon látja-e, érzi-e, megtapasztalja-e ő is – viszont - az én feléje küldött szeretetemet? Vajon képes-e a földi ember – ha csak ritkán is, ezekben a különös-különleges lét?-pillanatokban – szeretetüzenetet küldeni a másik dimenzióba távozott szeretteinek?

Nem tudom, csak azt érzem: mondhatatlanul szeretem, holtában is, és persze nagyon szeretem a többieket is, akik - sajnos - velem szenvednek Zoli hiánya miatt... Az édesapja, a húga, és már a kicsi unokám is, aki mindent tud, és érteni szeretné... - hol van Zoli... Miért halt meg? És hol vannak az angyalok?

Segíteni a gyászoló családtagoknak...? Mivel...? Okos tanácsokkal...? Az felesleges, üres és közhelyes. Azt hiszem, elég egyszerűen csak szeretni őket, és hagyni, ha gyászolni, sírni akarnak, de hagyni azt is, ha boldogságukat keresik. És ott lenni mindig, ha hívnak... - meghallani. Ennyit tehetek értük, és ők is értem.

Így hát bizonyára őértük vagyok én még itt a földön, és nem sietek el... A fiam számára már nincs IDŐ, nem létezik, ő már örökké vár rám, ránk. A végtelenben…

(Csak pár évet, pár hónapt,

a végtelenben egy napot

alszol egyedül, gyermekem.

Csak egyet álmodsz, és jövök,

a földön, itt mi sem örök…

s melletted leszek újra én…”

Várnai Zseni: A végtelenben egy napot)

Ám most talán még itt van dolgom, itt, a földi létben…

Azt hiszem, szeretek élni, ha fáj is - bármennyire fáj.

Azért idővel már alkudozni is próbáltam a sorsommal, a Jóistennel: milyen jó volna még látni kicsi Mira ballagását... diploma-osztóját...majd az esküvőjét...

És milyen különös, hogy azért legbelül már felkészültem: milyen végtelenül szomorú is lesz - ha úgy alakul, hogy engedi majd a sorsom - a végső búcsúzás majd tőlük, a szeretteimtől. Milyen nehéz lesz majd elválni – örökre…? Mit mondok majd Mirának? Lesz-e erőm kérni… Mire is? Hogy ne legyen szomorú? Nem hiszem, hogy erre kérem majd… Talán még van időm kitalálni, hogy mire is…

És milyen különös, hogy ennek a fájó érzésnek köze sincs semmiféle félelemhez... Egy régebbi naplójegyzetben írtam már erről: nem hívom, de nem is félem a halált. (az életet sem félem, azt hiszem, erre is a fiam tanított meg)

Az elengedés...? Még mindig nem tudom, mi az... Talán a már-már bensőmet szétroncsoló fájdalom, az önmarcangolás elengedése? Nem tudom.

Mint ahogyan azt sem, hogy ezek a gondolatok, és a továbbításuk mitől fontosak nekem, ezt sem tudom. Inkább talán ösztönösen érzem: van, akinek - rajtam kívül is - szüksége van effélékre, mert ő maga még képtelen ezeket elengedni, talán, mert nem bírná el a fájdalmat, retteg, hogy ha felszabadulni hagyja, akkor maga is belepusztul.

Mindenképpen Zoli SZERETET-TANÍTÁSA („szellemi hagyatéka”... - ezt egy gyászportálon fogalmazta meg ilyen szépen valaki, azóta így hívom a holtak bölcs tanításait) az is, hogy valamiért én a gyász első pillanataiban sem féltem felszínre engedni a fájdalmat. Ösztönösen éreztem: fájnia kell, ha összeroppanok is – meg kell élnem, mert elengedni talán csak azután tudom - ha van elengedés - ha úgy döntök, hogy nem akarok utána-halni... És úgy döntöttem: van még dolgom itt, el kell végeznem. És hulltak elém más tanítások: Seneca, A Korai sirató, Várnai Zseni versei, Müller Péter és sok-sok szép, erőt adó üzenet: oldjam a tabut, beszéljek - beszéljünk róla...

A hosszú gyász során megtapasztaltam, milyen kevesen vannak - még a gyászolók között is - akik ilyesmiről - bánatról, szomorúságról, mély fájdalomról - hallani akarnak? Nagyon kevés ember képes leülni – különösen mások mellé – a gyászolók padjára... A gyász elszigetel. Az emberek élni akarnak, és úgy hiszik - míg a halál meg nem érinti őket - hogy a boldogság azt jelenti: sohasem sírni, mindig nevetni, mosolyogni...

Nem... A boldogság, a szeretet egyúttal a fájdalom megélése is, annak tudatosulása, hogy ezt - is - másokért, szeretteinkért tesszük, és ezt tényleg önzetlenül... Önzetlenül FÁJUNK.

Vagy mégsem? Hiszen, ha lélekben eljutunk e felismerésig, rádöbbenünk, hogy nincs halál! A szeretet ugyanis – az önzetlen, az igazi szeretet, mint amilyenről beszéltem – halhatatlan…