Hebehurgya mesék

A MENYÉT

A menyét unottan poroszkált a fák között, már megint erősen zavarta jelentéktelen testmérete.

Ezek a fák egyre nagyobbak, már, már az eget verik koronáikkal, én meg akkora vagyok itt a törzsek mögött, mint egy lótetű.- morogta rezignáltan- dühösen felrúgva egy vadgesztenyét, meg egy hangyabojt.

Bár egy kecske sem nagy, mondjuk egy elefánthoz képest, és én mégis nagyon meg lennék elégedve, ha akkora lehetnék.

Te hiszel a csodákban?- kérdezte a levelibékát, aki éppen ott ugrált.

Hát hogyne hinnék- szólt nagy vidáman, és akkorát ugrott, hogy a menyétnek még a szőre is égnek meredt.

És a kudarcban?- így a menyét.

Abban nem- válaszolt a béka.

Aki az egyikben hisz, a másikban is hinnie kell- mordult rá a menyét, nagyon irritálta a leveli magabiztos viháncolása.

Ha a kudarcban nem hiszel, honnan tudod, hogy mikor van szerencséd? Nem tudod mihez viszonyítani.

Mi az, hogy viszonyítani- kérdezte elképedve a béka.

Micsoda? Te nem is ismered a szót, - ordította haragjában, és kettéharapta a békát.

Na most például nem volt szerencséd- mondta öklendezve, mert utálta a békaízt.

A SÜGÉR

A sügér ott lakott a nádas elején, egy sás mögött. Nem kellett neki nagy hely, mert kis termetű lévén akárhol elfért, és amúgy is csak aludni járt haza. Nagyon rossz hangulatban úszkált hajnal óta, mert előző délelőtt azt mondta neki egy angolna, hogy ő egy tucathal.

Akkor hirtelenjében fel sem fogta mekkora sértés érte a nagyképű angolna részéről.

Aztán egy jóképű kukacot bekapott, csak abban egy horog volt elrejtve, és úgy kirántották őkelmét a parti fövenyre, mint a sicc.

Na, pont egy ilyen tucathal akadt a horgomra- mérgelődött a horgász, és visszadobta a vízbe.

Az új csalira az angolna is rávetette magát, és egy elegáns mozdulattal bekapta. De hiába várta a sügér, az angolnát nem dobták vissza.

Milyen szerencse, hogy csak tucathal vagyok- lelkendezett.

Ennek köszönhetem az életemet- nevetgélt felszabadultan, és boldogan úszott be a hinarak közé.

A PÁVA

A pázsittal, és díszbokrokkal díszített előkert egyetlen lakója volt a páva. A baromfiudvar tyúkjai gyönyörűségtől alélva nézték naphosszat a királyi madarat, ahogy széttárt farktollain csillogtatja a nap aranyfényét Kétséget kizáróan lehengerlő látványt nyújtott.

Ő is tudatában volt szépségének, alig tudta elviselni.

A kakasokban forrt az irigység, egyetlen tyúk sem akart velük szóba állni.

Csak a gátlástalan és buta kacsák feleseltek vele, nem csodáltak, és nem tiszteltek azok senkit, csak belevágták magukat a szökőkút vizébe, és hülyeségeket beszéltek egymásnak reggeltől estig.

A páva, farktollait széttárva, méltóságteljesen illegette magát a víz közelében, és mérhetetlen lenézéssel hallgatta a kacsák agyatlan csacsogásait.

Sokszor majd kitört belőle a röhögés, de visszafojtotta, nem akarta, hogy ezek észrevegyék milyen jól szórakozik a buta szövegeken.

Egy teliholdas nyári éjszakán érezte először, hogy magányos.

Kezdte irigyelni a baromfi népet, akik összetartottak, beszélgettek, veszekedtek, és mindent együtt csináltak.

Másnap reggel közel billegett a drótkerítéshez, és próbált szóba elegyedni a tyúkokkal, kacsákkal.

Azok kővé dermedtek a meglepetéstől, és elhúzódtak tőle.

Nem jött rá a páva, hogy hivalkodó farktollait széttárva, fenséges leereszkedő stílusban nem lehet barátokat szerezni.