Angyali dallam

(apám emlékére - Mirának)

Csönd lehelt békét, álmosan billent az asztal.
Körüle ásító purdé virrasztott meghitten a családdal.
Az asztalfőn egy tányér üresen állt, és egy szék nem kelt el.
Valakire vártunk mind, aki lélekben jött néha el.

… Megismerném: ő az, ki a fényben él! Csend mesél róla ma, s a családom.
Nagyapó, ki a fényben jár, bekopog majd újra, mint egy szép álom… őt várom!
Egyszer majd ideül közénk, s nem fényes, mennybéli székére.
Nagyanyó meg - aki angyal lesz - odaül szépen melléje.

… Székeket festett ő, gyalult, s faragott illatos forgácsot.
Éreztem soká’ álmomban enyv-illatát, s ahogy ölében lágyan tartott.
Egymást ölelik ők majd fényes-szép éjen, égi szobában.
Szívük-lelkük fénytáncára csillagvirág nyílik ott fönn, párban.

… Beszélgettünk, s vacsoránkat - ahogy mindig - áldással befejeztük.
Énekelt anyánk még soká’ halkan, ahogy mind szerettük.
Vele kélt dalra szépen, lágyan egy kis angyal - láttam…!
Az ölembe tévedt akkor éjjel, s hogy ne féljek, ott aludt el nálam.

Utolsóként, alig megszólalt az a szép dal - mennie kellett.
Féltve őrizgettem az estből, s a dalból minden percet!
Hát még azt az angyali álmot, mi akkor nálam maradt!
Ablakomban azután minden hajnal angyali dallamra pirkadt.