Öldöklő küzdelem folyt a csatatéren. Szerző mindent bevetett, hogy a gyilkos valóságot minél jobban érzékeltesse. A vesztes bábuk eldőltek, a győztesek a vértől megittasulva, frenetikus mámorban ujjongtak. Szerző félig-meddig elégedetten, de kissé kimerülten dőlt hátra székében. Szeretett volna egyszer igazán eltelni a műve felett érzett örömmel.
Az olvasók kapva-kaptak az új mű után (http://lancolat.blogspot.com/2011/08/sakkjatek.html). Követték a játék menetét; játék – mit játék: vad küzdelem volt ez a javából, részt vettek benne ők is; csattogtak a fegyverek, teljesen elborultak a vértől gőzös agyak, a végsőkig irtották egymást az ellenfelek. A nyílt harc eldőlt, mint a sötét király, aki fölött dicsőült mosollyal magasodott a fehér vezér.
Mindezek után az olvasók jónak látták, hogy értékeljék az emberek játéknak álcázott összecsapását, szép számmal érkeztek a gratulációk, valamint más méltató megjegyzések. És egyéb észrevételek formájában kifejezett kérdések is.
Szerző, aki egy weboldalon (http://lancolat.blogspot.com/2011/08/het-koznapi-gondolat-4.html) minap leírt dilemmával küszködött, mely dilemma éppúgy lehet az övé, mint más íróké - tudni illik, hogy kelepcében érzik magukat az Olvasóval való kapcsolatban -: szorgosan válaszolt az üzenetekre. Leírta például a mondást (igaz, más szavakkal), amit mindmáig tévesen Arany Jánosnak tulajdonítanak (Gondolta a fene!).
Ezzel együtt elvetette azt is, amit egyik hozzászóló a sakkos harcba rejtett tanulsághoz vezető lépésének vélt; nem is sejtette, hogy e tagadással magára veheti az őszintétlenség (e helyt megbocsátható) vádját. Hiszen van, aki íráskor nem kedveli a túlzott tervezést, és mint Szerző megjegyzéséből utóbb meg is tudtuk: a csak tudatos, előre megfontolt szándékkal írás legfeljebb kiváló iskolai dolgozatokhoz, meg tudományos értekezésekhez elég. A mindennapi meccsekben edződött Szerző elárulta azt is: számára nagy győzelem, hogy megmozgatta az olvasó gondolatait.
Olvasó, jelen esetben a Hozzászóló, először megállapította: az, hogy Szerző tapasztalt nála ilyetén gondolatáramlást, jólesően meglegyintette hiúságát. Emiatt restelkedve aztán az ötlött eszébe, hogy tulajdonképpen nem is a fehér királyné, hanem - kifejezett örömérzésével - Szerző az igazi győztes! És vele nyilván az összes mögé állt, a harcmezőről véresen, diadalmasan hazatért olvasó!
No de, ezután is jött még komoly csapás...Hozzászóló ezennel felfedi az olvasók kínzó dilemmáját. Mint fentebb jelezte már: észrevételben tette közzé meglátását, Szerző feltételezett, az alkotásban szándékoltan elrejtett írói fogását, és kimondta a mű lehetséges tanulságát (egek! mintegy eszmei mondanivalóját…). Minden utána következő irodalombarát számára óriási gondot teremtett e közléssel: elolvassák-e előbb a hozzászólást, vagy csak a novella után?
Az utóbbi tűnhet Olvasó számára jó választásnak; a sorokat falva szabadon lendülhet, a tárgyalt mű kapcsán végigélheti a csata minden fordulatát; majd az elcsituló harci zajban különös belső hangokra figyel fel, szavak buknak elő belőle, s megragadja a keze ügyébe eső...nem kardot, nem is szuronyos puskát…, hanem tollát, vagy gépe elé ül, s verni kezdi a klaviatúrát. Ha utána az övéhez hasonló véleményre talál, ha hasonlít is, indulatában, ízeiben biztosan más. Habár…kétszer írni, ha csak nagyjából is ugyanazt, valahol pazarlás, s akkor még nem esett szó Szerzőről, akinek megárthat az ajnározás…
Ha pedig a hozzászólásokat nézi át előbb, vajon hogyan reagál a műre Olvasó? Aki szereti az ilyen kíváncsiskodást, vagy bátortalanul várja a szerzők éppen soros megnyilvánulását, és kedveli az illetékes iránymutatást, netán kissé lusta az önálló vélemény formálásához? Gondolható: ha nem elég érzékeny, akkor képzeletét megköti az „előtanulmányokkal” való egybevetés, számára a csata nem valóban szörnyűséges tusa, és az elbeszélő utolsó szavai sem indítják elmélkedésre. Akkor jóformán csak „Aha”, „Tényleg olyan” és hasonló szók hangzanak el. Mindamellett gondolhat az ember arra is: ha Szerző igazán jelentőset írt, az felülírja mindezt az okoskodást.
És Hozzászóló ezen a ponton jött rá arra: túlságosan nyílt beszélyével ő maga állította az olvasókat dilemma elé. Vizslatva a kiváló alkotást, belebúvárkodva mélységeibe fogódzókat keresett, melyekbe kapaszkodva lecsupaszított tanulságfélével lepte meg az olvasótársakat. Ezzel mintegy megfosztván őket a gondolkodás, az elemző munka jótékony hatásától (mint tenné Szerző, ha túlzottan magyaráz; lásd fenti, második internetcímet), megfosztva attól, hogy maguk jöjjenek rá, amire rá tudnak.
„Nagy az én vétkem - mondja Hozzászóló -, és köszönet Szerzőnek, hogy nem rótt meg a rá nézve kedvezőtlen oktondiságért.”
Bár most véget ért a háború, s mindenki elpihent, holnap folytatódik a harc sakktáblán és másutt; a szerzők, olvasók, hozzászólók is küzdenek tovább győzelmekért.
Az olvasók kapva-kaptak az új mű után (http://lancolat.blogspot.com/2011/08/sakkjatek.html). Követték a játék menetét; játék – mit játék: vad küzdelem volt ez a javából, részt vettek benne ők is; csattogtak a fegyverek, teljesen elborultak a vértől gőzös agyak, a végsőkig irtották egymást az ellenfelek. A nyílt harc eldőlt, mint a sötét király, aki fölött dicsőült mosollyal magasodott a fehér vezér.
Mindezek után az olvasók jónak látták, hogy értékeljék az emberek játéknak álcázott összecsapását, szép számmal érkeztek a gratulációk, valamint más méltató megjegyzések. És egyéb észrevételek formájában kifejezett kérdések is.
Szerző, aki egy weboldalon (http://lancolat.blogspot.com/2011/08/het-koznapi-gondolat-4.html) minap leírt dilemmával küszködött, mely dilemma éppúgy lehet az övé, mint más íróké - tudni illik, hogy kelepcében érzik magukat az Olvasóval való kapcsolatban -: szorgosan válaszolt az üzenetekre. Leírta például a mondást (igaz, más szavakkal), amit mindmáig tévesen Arany Jánosnak tulajdonítanak (Gondolta a fene!).
Ezzel együtt elvetette azt is, amit egyik hozzászóló a sakkos harcba rejtett tanulsághoz vezető lépésének vélt; nem is sejtette, hogy e tagadással magára veheti az őszintétlenség (e helyt megbocsátható) vádját. Hiszen van, aki íráskor nem kedveli a túlzott tervezést, és mint Szerző megjegyzéséből utóbb meg is tudtuk: a csak tudatos, előre megfontolt szándékkal írás legfeljebb kiváló iskolai dolgozatokhoz, meg tudományos értekezésekhez elég. A mindennapi meccsekben edződött Szerző elárulta azt is: számára nagy győzelem, hogy megmozgatta az olvasó gondolatait.
Olvasó, jelen esetben a Hozzászóló, először megállapította: az, hogy Szerző tapasztalt nála ilyetén gondolatáramlást, jólesően meglegyintette hiúságát. Emiatt restelkedve aztán az ötlött eszébe, hogy tulajdonképpen nem is a fehér királyné, hanem - kifejezett örömérzésével - Szerző az igazi győztes! És vele nyilván az összes mögé állt, a harcmezőről véresen, diadalmasan hazatért olvasó!
No de, ezután is jött még komoly csapás...Hozzászóló ezennel felfedi az olvasók kínzó dilemmáját. Mint fentebb jelezte már: észrevételben tette közzé meglátását, Szerző feltételezett, az alkotásban szándékoltan elrejtett írói fogását, és kimondta a mű lehetséges tanulságát (egek! mintegy eszmei mondanivalóját…). Minden utána következő irodalombarát számára óriási gondot teremtett e közléssel: elolvassák-e előbb a hozzászólást, vagy csak a novella után?
Az utóbbi tűnhet Olvasó számára jó választásnak; a sorokat falva szabadon lendülhet, a tárgyalt mű kapcsán végigélheti a csata minden fordulatát; majd az elcsituló harci zajban különös belső hangokra figyel fel, szavak buknak elő belőle, s megragadja a keze ügyébe eső...nem kardot, nem is szuronyos puskát…, hanem tollát, vagy gépe elé ül, s verni kezdi a klaviatúrát. Ha utána az övéhez hasonló véleményre talál, ha hasonlít is, indulatában, ízeiben biztosan más. Habár…kétszer írni, ha csak nagyjából is ugyanazt, valahol pazarlás, s akkor még nem esett szó Szerzőről, akinek megárthat az ajnározás…
Ha pedig a hozzászólásokat nézi át előbb, vajon hogyan reagál a műre Olvasó? Aki szereti az ilyen kíváncsiskodást, vagy bátortalanul várja a szerzők éppen soros megnyilvánulását, és kedveli az illetékes iránymutatást, netán kissé lusta az önálló vélemény formálásához? Gondolható: ha nem elég érzékeny, akkor képzeletét megköti az „előtanulmányokkal” való egybevetés, számára a csata nem valóban szörnyűséges tusa, és az elbeszélő utolsó szavai sem indítják elmélkedésre. Akkor jóformán csak „Aha”, „Tényleg olyan” és hasonló szók hangzanak el. Mindamellett gondolhat az ember arra is: ha Szerző igazán jelentőset írt, az felülírja mindezt az okoskodást.
És Hozzászóló ezen a ponton jött rá arra: túlságosan nyílt beszélyével ő maga állította az olvasókat dilemma elé. Vizslatva a kiváló alkotást, belebúvárkodva mélységeibe fogódzókat keresett, melyekbe kapaszkodva lecsupaszított tanulságfélével lepte meg az olvasótársakat. Ezzel mintegy megfosztván őket a gondolkodás, az elemző munka jótékony hatásától (mint tenné Szerző, ha túlzottan magyaráz; lásd fenti, második internetcímet), megfosztva attól, hogy maguk jöjjenek rá, amire rá tudnak.
„Nagy az én vétkem - mondja Hozzászóló -, és köszönet Szerzőnek, hogy nem rótt meg a rá nézve kedvezőtlen oktondiságért.”
Bár most véget ért a háború, s mindenki elpihent, holnap folytatódik a harc sakktáblán és másutt; a szerzők, olvasók, hozzászólók is küzdenek tovább győzelmekért.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése