A köhögés

Minden este, úgy tizenegy körül elkezdődött a köhögés. Valahonnan a másodikról jöhetett, felkúszott a falon, beszivárgott az ablakkereteim résein, szétterjedve a lakásom légterében.

Eleinte szakaszosan hallatszott, mélyről jövő felszakadó zajok, mint a tenger hullámai, mikor nekicsapódnak a sziklás partnak.

Aztán rövidültek a szünetek, nehéz, zuhogó hangokká váltak, tompa botütésekként vágódott füleimnek.

Hajnal felé, már szétrázta az agyamat, sem aludni, sem másra figyelni nem tudtam, csak feküdtem a sötétben, megsemmisülten, kiszolgáltatottan, tehetetlenül.

Mintha a poklok kapuját verné valaki ököllel, úgy csattogott a koponyámban a zaj, mindig ugyan úgy, monotóniája az elviselhetetlenségig fokozódott.

Hajnal felé aztán abbamaradt, minden átmenet nélkül, rám szakadt a pirkadat csendje, az első rigók éneke, már az idilli tavaszt idézték.

Napközben semmi jele nem maradt az éjszakai történésnek. Lementem a másodikra, bezörgettem az ajtón, nem jelentkezett senki.

Ugyanakkor az egész bejárat olyan poros és elhanyagolt volt, mint ahol régen nem lakik ember.

A többi lakásban is érdeklődtem, de azokból nem jöhetett a hang, ráadásul igen furcsán méregettek, mert ők nem hallották az éjszakai köhögést.

Letörten másztam vissza a saját emeletemre, csak nem őrültem meg, hogy olyasmit hallok, amit emberfia sem?

Kínosan érintett még a gondolata is, hogy érdeklődésemet követően most hülyének fognak nézni.

Aztán este, a szokott időben minden kezdődött elölről.

Füldugókat vettem, de alig tompította a zuhogó hangokat.

Papucsban és pizsamában lerohantam a másodikra, hallgatóztam a kihalt- sötét lakás ajtajában, de csend volt.

Visszamásztam az odúmba, lefeküdtem, a fejem búbjáig húztam a paplant. Már majdnem sikerült elszenderednem, mikor újra hallottam a ziháló köhögést.

Most mintha ingerültebben, erőszakosabban zuhogott volna, lassan a torkomig kúszott a jeges szorongó érzés.

Éreztem, valaki vagy valami ott áll a szobámban, mozdulatlanul engem figyel. Moccanni sem mertem a takaróm alatt.

Ez csak egy agyrém, egy kóros fantáziálás- mormogtam magamnak, nem lehetsz ennyire idétlen, ez a te korodban már nevetséges.

Most ledobom magamról a takarót, és szembenézek a semmivel, mert nem lehet itt rajtam kívül senki.

Nagy elhatározással és őrült félelemmel felültem.

A szemközti falnál, az íróasztalomon állt egy ködszerű képződmény, hosszú, ősz haja ziláltan borult fekete köpenyére. Arca láthatatlan maradt, de biztosan engem nézett.

Rám mutatott, valami sustorgó hangot is hallottam felőle áradni, de nem értettem semmit.

Majd halványulni kezdett, és eloszlott a sötétségben.

Nem tudom mennyi ideig ültem az ágy szélén, és hogy kerültem oda, de a hajnal első sugarai ott találtak, az izzadtságtól rám tapadt pizsamámban.

Napok teltek el a történtek óta, a köhögés nem jelentkezett.

Ismét nyugodt éjszakáim lettek, csak megfázhattam, mert az árny látogatása óta, minden este rám jön egy torokkaparó köhögés, ami egyre erősebben, és hosszabban jelentkezik, és ettől nehezen alszom el.