Tanmese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mese. A mese lényege, hogy puszta kitaláció. Nem igaz. Voltaképpen hazugság, de mégiscsak tündérjelmezbe, sárkány tüzébe, boszorkány seprűágai közé bújtatott való. Ez a mese kedves gyerekek és kevésbé gyerekek egy amolyan tanmese-forma. Vagy nem. De az biztos. Fületeket hegyezzétek! De legalábbis mossátok meg minden este!

Képzeljétek el, hogy van olyan ember aki arra született, hogy másokat (ki)szolgáljon. Ez az ember nagyon együgyü- forma. Az a kényszerképzete, hogy mindenkinek egyformán meg kell felelnie. Nem, nem éppen a kérdéseire. Na várjatok csak! Másképp mondom. Az iskolában a tanító néni elvárja tőletek, hogy rendesen viselkedjetek, jól tanuljatok, kellő rendszerességgel kaszáljatok a levegőbe felfelé bökő, mutató és középső ujjatokkal. Drága, jó szüleitek is ezeket várják el tőletek, kiegészítve az otthoni elvárások garmadával. Úgymint elpakolás játék után, segítség a házimunkákban, valamint tanulás, tanulás, tanulás. Van olyan gyermek akiben buzog a vágy, hogy minden, az okos felnőttek által felsorolt kívánalmaknak megfeleljen, kéréseiket robot- azaz szolgamódon végrehajtsa. Na, ezek a stréberek. Jelen esetben akik (ki)szolgálnak. Aztán van olyan is aki arra született, hogy ez előbbieket (ki)használja. Ez annyit tesz gyermekecskéim, hogy a stréberek tudását, szorgalmát és megfelelni vágyását tökéletesen saját javukra fordítják. A sors különös szeszélye folytán, vagy inkább a tapogatócsápjaiknak (újkori nevén: szenzorjaiknak) köszönhetően ez utóbbiak remekül felismerik az előbbieket. Felismerik és erre időt és energiát nem sajnálva különös precizitással felmérik a (ki)szolgáló gyengéit. Mert az ugye mindenkinek van. Na, de nem mindegy, hogy milyen jellegű az a gyenge pont. Itt általában ilyen közhelyszerű dolgokra gondolok, mint empatikus készség, jószívűség és a teljes vakság arra nézvést, hogy rájöjjön: (ki)használó alakkal áll szemben. Mert Bogaraim, a (ki)használók nagyon csalafinták tudnak lenni! Nem átallnak báránybőrbe bújni, hogy megtévesszék a hasonszőrű /bundájú/ bárányfiakat. Szinte észrevétlenül sírják ki nehéz szociális helyzetre hivatkozva és a bárányka nyúlszívére apellálva a selymes pázsitú legelőt alóla. Mire kettőt pislog a tegnap született fehér gyapjas bari, máris a szikláshegységben találja magát két hátsó lábával a szakadékba lóbicálva. Alant a szakadékban pedig az ál bárányruhás ordas farkas vigyorogva gyújt alá a bográcsnak. Alig várja, hogy a hülyére vett bari elengedje utolsó patájával a sziklaperemet és mérnöki precizitással a bográcsban sercegő pörköltalapba huppanjon.

Na, gyermekeim! El is érkeztünk a lényeghez. Eddig én voltam az úgynevezett stréber. A (ki)szolgáló személyzet: sütöttem, főztem, mostam, vasaltam, játszottam veletek,körbeugráltalak benneteket. Ezeket ezután is bármikor. De! Most már magammal is kell foglalkoznom. Használó is szeretnék lenni egy kicsit. Nem kihasználó. Én is vagyok valaki, nem csak egy szolgalelkű egyed aki gombnyomásra takarít, zoknit párosít és kívánságokat les, teljesít. Ne vigyorogjatok! Nem. Nem mehettek fagyizni most, amikor mesélek. Remélem megértettetek. Mi? Hogy én vagyok a legjobb szakácsnő a világon? Hogy az én palacsintáim egyedülállóan lehelet vékonyak? Olyan drágák vagytok….Úgy örülök, hogy látjátok a lényegét a mesémnek. Persze, hogy sütök nektek sok-sok palacsintát, mire hazajöttök a fagyizásból.