Kovácsfi, az állhatatos

Ó, drága barátaim, ismeritek-e a már életében legendás Kovácsfi legkülönösebb történetét? Ha nem, hát elmesélem.
        Kovácsfi Ödön mindig is az elvek embere volt, és maradt mindmáig. Amit kimondott, azt tűzön-vízen át védte, tetteivel, amikor csak módja volt rá, bizonyította. Amit egyszer meghirdetett, az máshogy nem lehetett – amíg csak újabb elgondolás nem kerítette hatalmába.
        Nos, pár évvel ezelőtt, a nyár végi napokban Kovácsfi borongós arccal járta fővárosunk kihalt állványerdőkkel bútorozott utcáit. Mindnyájan sejtettük, új és felmérhetetlen jelentőségű gondolatok foglalkoztatják. A sajtó, a rádió, a televíziók a nemzetközi élet viharaival voltak tele, a készülődéssel, amely a legújabb európai válságtanácskozást előzte meg.
        Hősünk azonban rosszkedvűen elhárította magától ezeket az ügyeket. Legyintése jelezte: az ő gondja mindennél súlyosabb. Beláthattuk ezt, amikor a tőle megszokott színvonalas előadásban elénk tárta gyötrelmes töprengései eredményét.
        Mert van-e napjainkban sarkalatosabb ügy, mint a tehetetlenség kérdése? – Nincs! – jelentette ki nyomatékkal Kovácsfi. –  Döntésre képtelen emberek nyüzsögnek körülöttünk. Elvesznek a választási lehetőségek tengerében, de akkor sem tudnak határozni, ha csak kétfelé ágazik el az út; elindulnának, de merre…? Egyáltalán, induljanak-e, vagy maradjanak? Egy szó, mint száz: hiányt szenvedünk magabiztos egyéniségekben! – dörögte szigorú tekintettel Kovácsfi, s mi leborultunk ő szónoki nagysága előtt.
        Ekkoriban tűnt föl honi tájainkon a világhírű sztár, a csodálatos külsejű Imola Mandi. Szépségét bemutatni komolyabb írástehetség nélkül lehetetlen volt: rengeteg tollforgató dobta el ingerülten tollát, zúzta szét mérgében gépe billentyűzetét. Semmit nem mondanak a jellemző méretek, úgymint a csípő-, a mell-, a derék-paraméterek, bár Imola ezekben is túltett a legutóbbi Világszépén. Maga volt a kecs, a báj, a vonzerő, amivel kivétel nélkül megbolondította a friss házas férfiakat is. Miatta a nap is csak szégyenkezve kelt fel, s igyekezett minél gyorsabbra fogni az útját.  
        Hiába azonban a sok hódoló, a szerelem kizárólagosságra tör.  Márpedig Imola szerelmes lett, olthatatlan vágyat érzett – talán már kitaláltátok, drága barátaim – Kovácsfi Ödön iránt, akit megérkezésekor pillantott meg a fogadó bizottságban. Ezzel pedig egy szomorú történet vette kezdetét.
        Ödön barátunk ugyanis megközelíthetetlennek bizonyult.
        Imola mindent elkövetett, ami egy lángoló szerelmestől elképzelhető.  Imádóira ügyet sem vetve, levélben, telefonon, üzenetközvetítő útján egyaránt ostromolta a nagy Kovácsfit; megalázkodásában odáig elment, hogy apróhirdetésben tudatta vonzalmát, kérve a hőn szeretett, megnyerő, délceg férfiú kegyeit.
        A világ értetlenül állt e jelenség előtt; a drámaírókat a régen érzett ihlet kerülgette, kéziratpapírt ragadtak; a piaci kofák másról sem beszéltek, mint e reménytelen vágyódásról, és számoláskor nem egyszer saját kárukra tévedtek.
        Szegény Kovácsfinak sem volt könnyű, persze. Elátkozta a pillanatot, amikor a világszép, és íme, mennyire kitartó Imola szeme elé került, s ezzel lenyűgözte őt. De mit tehetett…?
        Tűrt, tűrt szerencsétlen egy darabig; letagadtatta magát, a postát felbontatlanul a papírkosárba dobta, az újság előfizetését is lemondta; próbált védekezni, ahogy tudott. A találkozást mindenképpen el akarta kerülni, végül is ő sem volt fából. Habár ő másmilyen fából nem volt, mint mi, többiek.
        És eljött a végzetes pillanat. Imola személyesen állított be Kovácsfihoz. Egész megjelenése feldúltságát tükrözte. Szemében tüzek lobogtak. A kívánás élő szobra volt – soha ilyen szépnek nem látták.
        És mégis. És mégse. Megtörtént a mesébe nem illő jelenet.
        Kovácsfi Ödön erőt vett magán, s két gyors mozdulattal, némi szidalom kíséretében, ajtón kívülre penderítette Imolát. Aki ettől összeomlott, és mérhetetlen bánatában a Dunának vette lépteit.
        Soha többé nem hallottunk róla.
        – Miért, miért bántál így vele? – zaklattuk kérdéseinkkel Ödön barátunkat, mint tette ezt környezetében mindenki.
        – Miért?! Miért?! Érthetnétek pedig – mondta, fensőbbséges tekintetét végighordozva rajtunk, egyszerű embereken. – Valakinek nemet is kell tudni mondani!