Küzdj!

- Zsuzsi! –

Hangjára kiszakadok egy gondolatból, pillanatból, mely engedte, hogy messzire kalandozzak. Felpillantok. A zöld levelek remegnek az enyhe szélben, fűszerillattal töltik meg a teraszt. És eszembe jut, hogy nem szeretem a muskátlikat...

Nem, ez így nem igaz. Ez is egy olyan általános kijelentés, mely leegyszerűsít valamit – a pontos megfogalmazás talán jelentéktelenül semmitmondó magyarázattól lenne hosszú. Így rövid, tömör… csak egy növényről van szó…

Mégis…

A citrommuskátlit szeretem. A levelek egyedi fodrait, mintha ujjak tucatjai nyúlnának utánam egyetlen érintésért – elérik, hogy megérintsem őket. És így, az illatuk a kezemen marad, mindig friss, mindig a nyárra emlékeztet. Általa őrzöm az emléket, ahogy a mamám mindig lecsíp egy levelet, mikor a kertbe indul. Lehozza nekem, mellém ül a padra… szeretjük a citrommuskátlit…

– Zsuzsi!

A hangja többet mond a nevemnél: „Mit csinálsz, hagyd abba! Hagyd a növényeket… Segíts rajtam!”

- Igen? – kiáltok be a házba, miközben lecsípek még egy elszáradt virágot. A vizes kancsó üvege már áthűlt a kezemben, hoznom kellene még… a növények sóvárogva pillantanak le cserepükből, szinte a víz után buknak az utolsó cseppekért…

- Zsuzsi…

- Igen, igen… ezt hallom… - a kezemben egy citromillatú levéllel befelé indulok. Behúzom az ajtót, átvágok a szobákon, a konyhában töltöm újra a kancsót – Pötyi?...

Az asztal fölé hajol. Vörös, göndör haját hátradobja, veríték ül a homlokán, arcán a legkitartóbb harcosok elszántsága…

- Mit csinálsz, Pötyi? – leteszem a kancsót, és mellé lépek. Ujjai görcsösen egy konzervnyitóra fonódnak, majd hangomra az asztalra csapja… az eszköz természetellenes módon fejest áll a (még zárt!) konzervbe… - Segítsek?

Lefejteném a kezét a fémről, de elhesseget. Tanúnak hívott, vagy lelki támasznak?

Lekuporodom a székre, felhúzom a lábam a hideg kőről, és végigpillantok a hadszíntéren. A doboz bevehetetlennek tűnik, bár a papír meggyűrődött, és kissé szakadt is már – de azért sem enged! Pötyi ujjai pirosak, észreveszem, mikor lefejti magáról a pulcsiját. Újra hátrasöpri a tincseit, ajkát összeszorítja, homlokára ráncokat vés a koncentráció.

A prérifarkasra emlékeztet, mert Wile E. épp ily kitartó. Sosem értettem, miért... Ő is ilyen kilátástalanul küzd, bár tisztában van vele, hogy talán sose sikerül… Most mégis rádöbbenek: ez léte értelme. Lénye egy darabja semmisülne meg, ha feladná… egyszerűen győznie kell…

Hátradőlök hát, várok. A karomra hajtom arcomat, figyelem miként próbálja kicibálni az eszközt… Csodálom a harci szellemét. Velem ellentétben, az ő türelme végtelen: az idő megszűnik, elhomályosítja a cél ígérete.

- Miért nem eszel friss őszibarackot? – kérdem ártatlanul, mire ő újra az asztalra csap. Zöld szemei rám merednek, a levegő élesen távozik a tüdejéből. Ha valaki most meglátná, azt hinné most érkezett haza… futva… szaladt hazáig. Vagy esetleg az életéért küzd – Csak azt mondom, vehettünk volna idefele jövet…

Biztonságot remélve hátrahúzódom, fellapozok egy régi újságot, de a küzdelem minden zaja elér hozzám. Olykor felpillantok, észreveszem az újabb stratégiákat, a lassan teljesen eltűnt konzervnyitót… mintha befelé húznák a cukros gyümölcsszeletek…

Elérek a rövid képregényekig, mikor a kiáltásától megzörrennek az oldalak a kezemben. Felnézek.

Pötyi arca diadalittas. Színtiszta boldogság fut szét rajta, fényt ad szemeinek, ragyog tőle az arca. Lelkesen hátranyúl egy villáért, én összehajtom az újságot.

Mellém kucorodik.

Arcát az édes párába hajtja, bár tekintete már falja a leigázott gyümölcsöket. Egy hajgumit húz le a csuklójáról, összefogja lobogó haját, ujjairól lecsúsztatja a gyűrűket, és a tenyerembe szórja őket. Újra hátradőlök, látom, ahogy gyermeki vonásai hirtelen újra átalakulnak… a szeletek visszasiklanak a cukros lébe… újra… megint… állandóan… Ragacsos cseppektől csillog az asztallap, már a villa is fürdik. Újra megszűnik a külvilág, az ajkába harap, minden érzékével a feladatra fókuszál. Teljes koncentrációval nyúl a barackokért, de kicsúsznak az ujjai közül. Már nyakig szirupos, csöpög a kezéről, kicsobban az ölébe… minden úszik… Arca kipirul, várom, hogy ajkából lassan vér serkenjen… mikor egy fél barack kiugrik a dobozból, és létől sikamlós asztalon messzire siklik. És mi rémülten pillantunk utána…

Pötyi minden képzeletet felülmúló gyorsasággal csap le rá, és sebesen beleharap.

És a világ legelégedettebb arcát látom. Teljes lelki békével, nyugalommal dől hátra. Ujjai fényesek a cukros létől, mely nem lehet édesebb a kiérdemelt örömmámornál. Hatalmasat sóhajt, lehunyja a szemét, és elmosolyodik. Pontosan azt kapja, amit várt a kitűzött céltól. Fürdőzik az érzésben, ami ilyen boldoggá teszi…

- Pötyi!

- Hm? – lép a konyhába. Ujjai közt levelet sodorgat, az orrához emeli, úgy néz rám.

- Nem láttad a konzervnyitót? – kutatok a fiókok mélyén, mindhiába.

- Már két hete, hogy eltört. Még nem vettem újat. – feleli.

- Miért? – kérdésére csalódottan a barackkonzervre mutatok – Na, engedj, majd én!

És már konzervnyitó sincs…

Csak cél…

Az enyémért is ő küzdjön meg?!